Georgij Martinov
220 nap az űrhajón
(Űrhajósok, 1. könyv)
AZ ÍRÓ ELŐSZAVA
Egészen közel az idő, amikor a bolygóközi repülések a merész álma valósággá válik. A tudomány és a technológia ugrásszerűen közeledik ennek az ambiciózus feladatnak a végrehajtásához. Ma már kétségbe vonhatatlan, hogy a jövendő nemzedék el fogja hagyni a Földet, és követik őket mások is, egyre többen. És mai tudásunkkal úgy látjuk, hogy ez a veszélyes folyamat hősiességet kíván.
Emlékezzük a sarkvidékre. Volt idő, amikor e földrajzi hely megközelítése, elérése távoli álom volt csupán. Sok évszázadig kívánták ezt az emberek. Nagy nehezen, sok bátor kutató életébe került, míg megnyílt az út a pólusokra. Megkezdtük a munkát mégis. Dmitrijevics Papanyin expedíciója a világ érdeklődésének központjába került. De ma már az Arktisz-intézet dolgozói átlagos, hétköznapi útként teszik meg a távot.
Ugyanez fog történni a bolygóközi repülésekkel is.
Az idegen bolygókra történő látogatás most hihetetlennek tűnik, mert még nem történt meg. De rövid idő múlva, mondjuk, a Jupiter holdjaira fogunk látogatóba menni.
Az ember a jövőbe néz. Ha nem így lenne, megállt volna a haladás. Újabb célt kell a nemzetközi érdeklődés középpontjába helyezni, de amint elérjük tovább kell lépnünk, és az előzőleg vonzó cél köznapivá válik.
És ez nagyon jól van így!
A szerzőtől távol áll a gondolat, hogy munkája valós képet ad a világűr meghódításáról. Egy ilyen képet nem lehet adni. Az élet mindig különbözik fikciótól, gazdagabb, és változatosabb annál.
G. Sz. Martinov
INDULÁS ELŐTT
Moszkva, 19… év július 1.
Holnap start…
Pontosan 10:00-kor a Szergej Alekszandrovics Kámov által vezetett űrhajó elhagyja a Földet.
Gondoltam-e valaha arra, hogy lehetőségem lesz vele repülni?…
Természetesen nem! Mint mindenki más, távolból néztem az első repülőket és csodáltam őket.
Kámov és Pajcsadze különösen nagy embereknek látszottak a szememben, akik meghódították az eget, és bár voltak pillanatok, mikor álmodtam róla, — mint akárki más, — mégsem gondoltam, hogy társuk lehetek repülésük során.
Furcsa volt, amikor ez az elérhetetlennek tűnő álom mégis valósággá vált!
Sok csodálatos dologra volt szükség hosszú utunk megvalósulásához. Képes leszek-e megírni ezt azoknak, akik nem lehettek velünk? Képesnek kell lennem rá, hiszen ez volt a feladatom, az expedícióban. A munkám — mindent rögzíteni papíron, fényképen, filmen. A naplóm, aminek most álltam neki, lesz az alapja, reményeim szerint az alapja lehet egy könyvnek, amit két és fél hónapos repülés után, miután visszatértünk, kiadnak a Földön. Ezért a legkisebb részletet sem hagyhatom ki ezeken a lapokon…
Még csak kilenc óra van, és máris sok mindenről beszámolhatok. Tizenkettőkor kell lefeküdnöm.
Tudok majd aludni?… Nem valószínű…
Mikor kétségemet fejeztem ki ezzel kapcsolatban, Szergej Alekszandrovics előtt, azt mondta: — Hogy lefekvés után alszol-e vagy sem, azt majd meglátjuk, de a legfontosabb dolog, hogy fizikailag légy kipihent.
Megígértem neki, tehát meg is teszem, de közben leírok mindent az ezt az estét megelőző dolgokról.
Kezdem az elején.
Április 29.-én, majdnem pontosan két hónappal ezelőtt a szerkesztőm az irodájába invitált. Én csak előző nap tértem vissza Moszkvából, és az összegyűjtött anyagot rendeztem, és még nem igazán tértem magamhoz.
Amint beléptem, szerkesztőm hellyel kínált.
— Amit most ajánlani akarok önnek, — mondta — az nem a szokásos munka… — Rám nézett, és látta, hogy valamit közbe akarok vetni, ezért hozzátette: — Az expedíció rendkívüli, és veszélyes is lehet.
Habár egy pillanattal korábban már ki akartam jelenteni, hogy fáradt vagyok, és sehova sincs kedvem menni, de a szerkesztő utolsó szavai felkeltették érdeklődésemet.
— Nem félek a veszélytől! — válaszoltam. — Minél szokatlanabb egy munka, annál érdekesebb!
— Biztos voltam benne, hogy így válaszol — felelte ő. — Ön fiatal és egészséges, jó fotós, jó képességű újságíró, és még a kamerát is tudja kezelni. Ilyen képességű személyre van szükség ez esetben. Én még sem ragaszkodom ahhoz, hogy megállapodjunk. Joga van önnek ezt a munkát visszautasítani.
— Nem fogom elutasítani! — feleltem. Számomra érthetetlen pillantást vetett rám, és elmosolyodott.
— Annál jobb! — szólt. — Gondolom, ismeri Kámovot?
Erre a kérdésre összerezzentem. Kámov?… A világ legelső űrhajójának parancsnoka és tervezője.
Az, aki kétszer repülte körül a Földet. Csak nem rosszul?
— Természetesen! — feleltem. — Ki ne ismerné őt?
„Szóval emiatt a különös expedíció miatt hívatott —, gondoltam. Kámov neve nem hagyott kétséget afelől, hogy a Naprendszeren belüli, bolygóközi utazásról lehet szó. Ki ne vállalkozna közülünk egy ilyen útra? De egy dolog az álom, és egy másik, mikor az hirtelenlehetőség adódik egy ilyen útra.
— Ha akarja, — mondta a szerkesztő, — akkor részt vehet az új expedíciójában.
— Én nem tudok többet, de ha elfogadja, a többit majd Kámov mondja el.
— És miért nekem ajánlja fel ezt?
— Mert önt találtuk a legmegfelelőbb személynek.
Mindez annyira meglepő és annyira váratlan volt, hogy úgy éreztem, össze kell gyűjtenem a gondolataimat.
— Engedelmével csak holnap válaszolnék.
— Csak siessen! — mondta a szerkesztő. — Javaslom, kétszer is fontolja meg, mielőtt bármilyen döntést is hoz, nehogy később megbánja!
Hazudnék, ha azt mondanám, az aznap éjszakám nyugodt volt. Nem az első expedíción vennék részt.
Tudósítóként bejártam a Föld több pontját, voltam a Déli-sarkon, Közép-Afrikában, a Himalájában, de a bolygónkon kívül még soha. És most azt ajánlják, hogy hagyjam el azt, több tíz, vagy százmillió kilométerre is…
Eszembe jutottak a csillagászati könyvek, amiket olvastam. A Világegyetem… A végtelen tér, ahol, mint porszemcsék mozognak a csillagok… A távolságok, melyek közöttük elszakítják őket egymástól, messze túlhaladják az emberi képzeletet… Sötétség… Hideg…
Világosan láttam, amint az aprócska űrhajót körülöleli mindenfelől a végtelen, és hirtelen úgy elgyengültek a lábaim, hogy le kellett ülnöm egy székre.
Visszalépni?… Senki sem hibáztatna érte. Maradj csak a kedves, öreg Földön…
„És örökre megmarad emlékezetemben a gyávaságom,” — gondoltam, — „és ha most nem élek a lehetőséggel, egész életemben bánni fogom!” Hajnali háromkor még mindig haboztam; vágy és az önkéntelen félelem, változó sikerrel hadakoztak bennem.
Végül aztán kinyitottam az ablakot, és arcomat a hűvös hajnali szélbe tartottam.
Fentről, a nyolcadik emeleti lakásomból,szép kilátás van a városomra. Sok helyütt, még ragyogtak az ünnepi fények, és messze-messze piros foltként lüktet a Kreml tetején a vörös csillag.
Moszkva!.. A város, ahol születtem, felnevelkedtem; annak az országnak a fővárosa, amelytől mindent kaptam, amim csak van.
„Mi az beijedtél?” —, kérdeztem magamtól. — „Voltál-e olyan expedícióban, ahol nem voltál veszélyben? Nem kockáztattad akkor az életed?” Odaléptem az asztalhoz, és az egyik fiókból elővettem Kámov képét. „A Hold Kolumbusza” volt a képen, ahogy egyes külföldi újságok nevezték. Összenőtt, sűrű szemöldök, nagy orra és ajkainak vonala, egy kicsit olyanná tették, mint a híres sarkkutató, Roald Amundsen volt.