Moszkvai idő szerint öt óra van.
Szeptember 15.-e örökre megmarad az emlékezetünkben: e napon jutottunk be a felhőtakaró alá.
Titok fátyla, ami eddig eltakarta a bolygó felszínét, fellebbent.
Az, amit a vastag felhők alatt rejtőzött, és ami egészen mostanáig láthatatlan volt a földi szemeknek, most mindent pártatlanul rögzített a kamera, ami a szemem elé került…
Szeptember 14.-én tizenkét óra tájban a Vénuszt közelébe értünk. A bolygó képe először keskeny sarlónak mutatkozott, és húsz óra alatt gyorsan megmutatta nekünk teljes képét.
A napsütötte Vénusz úgy ragyogott, mint a hófödte hegycsúcsok tiszta, fényes napokon a Földön.
Azon a helyen, ahol kétmillió kilométernyire voltunk tőle, majdnem akkorának látszott, mint a Hold, mikor teliholdként mutatkozik. Szabad szemmel is világosan láthattunk, hogy a bolygót teljesen elborítják a fehér felhők.
A csillagokkal sűrűn telehintett égbolton mesésen szép volt a Föld hófehér nővére.
Az ablakba kapaszkodtam, könnyel a szememben, vég nélkül készítettem a színes képeket.
Előzőleg elfelejtettem megemlíteni, hogy a hajón speciális kvarcból készült ablakok is voltak, amik nem torzítják a hajón kívüli tárgyak képét. Ezek az ablakok kisebbek, mint a többi, amit használtunk, de ezek állandóan a rendelkezésemre is álltak. Pajcsadze a „TASSz ablakai”-nak nevezi ezeket.
Szeptember 15.-én, hét órakor Kámov felszólított bennünket a sisak felvételére, amelyeket már előkészítettünk, majd beindította a fékezőrakétákat.
Újra megjelent a már ismerős zaj, de nem olyan hangosan, mint első alkalommal.
Az ablakon bevilágított a láng tükörképe.
Mindannyian ahhoz a falhoz esett, amit a padlónk lett. A gravitáció miatt már ismét volt értelme a fent és lent fogalmaknak. A hajó repülése határozta meg az irányokat, A Vénusz felé volt a lenn, ami a lábunk alá került.
Örültem, hogy visszatért a normális súlyom, de ahogy Kámov megmondta, de lassan tudtam csak mozogni, és nagyon nehéznek éreztem a testem. A hetvennapnyi súlytalanság éreztette hatását.
Egy másik ablak mellé mentem, és lefeküdtem. Pajcsadze és Belopolszkij már napok óta nem mozdulnak a csillagászati berendezések mellől, annyira belemerültek a munkába. Többet voltak az ablaknál, mint én, és megfigyelhették a bolygót anélkül, hogy abbahagyták volna a munkát.
Kámov a vezérlőpultnál volt. Ezen a helyen maradt hosszú órákig, szemét a periszkóp kukucskálóján tartva, miközben keze a fogantyúkat tartotta.
Ezalatt én fényképeztem.
A Vénusz képe ezen idő alatt folyton nőtt, már a telihold tízszeresének látszott alattunk, a hajó aljától negyvenezer-hatszáz mérföldre volt, ami 28 km/sec-os szörnyű sebességgel közeledett. Ez a fékezőmotoroknak köszönhetően lassan, de folyamatosan csökkent.
Ha nem lett volna fékező berendezés, akkor csaknem húsz perc múlva a bolygó légkörébe csapódunk, és meteorként égtünk volna el abban, amihez még a Vénusz vonzereje is fokozta volna a sebességünk. Motorjaink hatalmas ereje legyőzte a bolygó gravitációját, és egyenletesen csökkentette a sebességünket 10 km/sec-ig.
Négy fényképezőgép és számtalan negatív elérhető volt. Mindaz, amire szükség volt, már elő volt készítve, mert komoly akadályokba ütközött volna. Az ajtó a „plafonra” került, amihez könnyű alumínium létrán lehet felmenni. A laborom megközelítése, ami a hajó közepén van, olyan hosszú és fáradságos lett volna, mintha egy négy emelet magas épületet másznék meg. Ezért tettünk mindent a kezünk ügyébe, hogy minél kevesebbet kelljen elhagyni megfigyelő- és munkahelyünket, addig, míg a hajó el nem hagyja a bolygót, és ismét fellép a már jól ismert súlytalanság. Egyre közelebb kerülünk a bolygóhoz.
Húsz perccel ezután, a hajó sebessége 16,5 km/sec-re csökkent, és 14000 kilométer távolságra van a bolygófelszín.
A Vénusz szinte az egész horizontot betölti. Ilyen közelről már tűnik annyira vakítóan fehérnek. Jól látható árnyékok húzódnak az egyes felhőtömbök között. Erős távcsővel kerestem egy rést ebben a kavargó tömegben, de egyáltalán nem találtam. A felhőrétegek, láthatólag, igencsak vastagok voltak.
„Lehet, — gondoltam, — hogy Kámov félelmei valóra válnak, és a felhők teljesen eltakarják előlünk a bolygó felszínét? Milyen rossz lenne, ha ez valóra válna! Mit tehetünk azért, hogy mégis lássunk valamit? Belopolszkij szerint a tudósok csak mocsarakra és óceánokra számítanak. Most már majdnem biztosak vagyunk növényi élet létezésében a bolygón. Ha bejutunk a felhőréteg alá, lehet, hogy virágzó országokat, megművelt földeket, óceánon lévő hajókat látunk? Mi tűnik pár perc múlva a szemünk elé?” Nagyon izgatott voltam. Ugyanezt láttam bajtársaimon is. Még a rendíthetetlen Kámov is bevallotta később, hogy azonos gondolatok jártak a fejében, mint nekem. Ez az első alkalom az emberiség történelmében, mikor az emberek egy másik világ titkait készülnek megfejteni. Igaz, előzőleg már voltunk a Holdon, de az egy élettelen, halott világ, ám itt minden különös volt. A Holdat megfigyelhettük műholdról is, de a legrejtélyesebb bolygó a Vénusz, ami közel akkora, mint a mi világunk.
Újabb tizenöt perc eltelt, és a távolságunk, vagy inkább úgy mondom, a magasságunk kb. ötezer kilométerre csökkent. A hajónk zuhanása 7,5 km/sec-ra esett, és folyamatosan tovább csökkent.
Még tíz perc múlt el, s már nem láttam mást, mint a felhőket.
Ebben a percben törte meg Kámov a csendet, ami az eddigi merülésünket kísérte: — Konsztantyin Jevgenyevics, határozza meg a felhőréteg tetejének távolságát.
— Százhatvanöt kilométer — válaszolta szinte azonnal Belopolszkij.
— A rádióreflektor a bolygó felszínét 177 kilométerre jelzi — szólt Kámov. — Szóval a felhőtakaró maximum tizenkét kilométernyi lehet.
Közeledett a döntő pillanat. A hajó sebessége százhatvan kilométerre csökkent, amit az elmúlt öt és fél perc alatt értünk el.
Kámov megnyomott egy gombot, és láttam, amint a hajó oldalán lassan kiereszkedik egy szárny.
Ugyanez történt a túloldalon is.
Néhány pillanat múlva a gomolygó felhők közé értünk. Sűrű ködben találtuk magunkat. Tisztán hallottam, amint a motor egy pillanatra elhallgat, aztán újra beindul, de már sokkal halkabban. A fékezés abbamaradt, beindult a hajtás.
Belopolszkij felállt a helyéről, és az irányítópulthoz ment. Azért, hogy Kámovnak ne kelljen elfordulni a periszkóptól, Konsztantyin Jevgenyevics hangosan olvasta le a rádióreflektor adatait.
— Még kilenc kilométer!.. Nyolc és fél!.. Nyolc!.. Hé és fél!..
A sűrű, tejszerű köd még mindig átláthatatlan volt.
— Hét!.. Hat és fél!.. Hat!..
A szívem erősen dobogott. Már hat kilométerre megközelítettük egy bolygó feszínét, de még mindig nem mutatta meg magát az emberek szeme előtt. Bárcsak elfogynának már azok az átkozott felhők!
— Öt és fél!.. Öt!..
Úgy éreztem, hogy a hajó irányt váltott.
Függőleges ereszkedésünk csaknem vízszintes repülésbe váltott át.
— Végeláthatatlan! — mondta Belopolszkij.
Tehát nem voltak magas hegyek előttünk.
— Fordítsa a reflektort a Vénuszra! — adta ki az utasítást Kámov.
Én az ő helyében valószínűleg „Földet” mondtam volna, de ez az ember nem követett el ilyen hibákat. Szerintem továbbra is megtartotta a hidegvérét.
— Négy!.. mondta Belopolszkij. — Három és fél!.. Három!..
Ebben a pillanatban szólalt meg a film végét jelző csengő. Habár siettem kicserélni a szalagot, de elszalasztottam a pillanatot, amikor kiléptünk a felhők közül.