Gondolataimat Kámov és Belopolszkij érkezése szakította meg. Üdvözöltek az ünnep alkalmából, és Szergej Alekszandrovics megkért, hogy ébresszem fel Pajcsadzét.
Már az ajtóból hallottam Kámov hangját: — Ellenőrizze még egyszer!
— Már megtettem, Szergej Alekszandrovics — mondta Belopolszkij. — Pontosan hét óra kettőkor.
Pajcsadze mélyen aludta hálójában, és én sajnáltam megszakítani az álmát.
De a kapitány szava — parancs. Enyhén megérintettem Arszén Georgijevics vállát, mire ő azonnal kinyitotta a szemét.
— Elnézést! — szóltam. — Szergej Alekszandrovics hívja az obszervatóriumba.
— Mi történt? — kérdezte izgatottan.
— Nem tudok róla semmit.
— És Belopolszkij hol van?
Pajcsadze izgatottsága jogos volt. Eddig még nem fordult elő a hajón, hogy bárki megzavarta volna másik pihenését. Sem nekem, sem társamnak nem jutott eszünkbe, milyen csodálatos meglepetést készítettek elő barátaink.
Amikor egymás után átmentünk a csillagvizsgáló körkörös ajtaján, Kámov és Belopolszkij már benn volt. Dobozok, italok és különféle ételek lebegtek előttünk a levegőben. A reggeli általában kilenckor szokott sorra kerülni. Semmit ijesztőt nem fedeztünk fel társaink arcán. Mindketten üdvözöltek az ünnep alkalmából bennünket.
— Mi történt, Szergej Alekszandrovics? — tette fel a kérdést ismét Pajcsadze.
— Ünneplünk — felelte Kámov. — Koccintsunk egyet ezzel a konyakkal az Októberi Forradalom emlékére!
Megleptek ezek a szavak, és a hangsúly, ahogy azokat kiejtette. Úgy tűnt, mintha nem is Szergej Alekszandrovics mondta volna ki ezeket! Két órával korábban felverni az embert, mintha az ünneplés nem maradhatott volna későbbre,… Mi történhetett vele?…
Pajcsadzét ugyanúgy meglepte ezzel, akárcsak engem.
— Akkor, — szólalt meg, — nincs is semmi baj? Egész megijedtem, mikor Borisz Nyikolájevics felébresztett.
— Még három percünk van — mondta felelet helyett Kámov. — Igyekezzen, Konsztantyin Jevgenyevics! — fordult Belopolszkijhoz, aki éppen egy konyakos üveget bontogatott.
Egy újabb furcsaság! Eszembe jutottak az imént hallott szavak: „pontosan hét óra kettőkor”, és az órámra pillantottam. Hat óra ötvenkilenc volt. Mi történhetett?
Belopolszkij odaadta a palackot Kámovnak.
— Barátaim! — mondta Szergej Alekszandrovics. — Sajnálom, de üvegből kell innunk. Mint tudják alkohol csak annyi található a hajónkon, amennyire vész esetén szükség lehet. Ezért igyunk arra a pillanatra két-három kortyot, ami fél perc múlva bekövetkezik; keresztezni fogjuk a Föld pályáját.
Pajcsadze felkiáltott a meglepetésében.
— Ez a nagyszerű pillanat a mi nemzeti ünnepünkkel egy napra esett — folytatta Kámov. — Ez okból gyűltünk most össze, ebben a szokatlan órában. Igyunk, drága barátaim, a repülésünk első szakaszának sikeres befejezésére!
Némán és gyorsan rohan az űrben a szovjet űrhajó, minden másodpercben 28,5 kilométert hagyva maga mögött. Az én szemem előtt láthatatlan maradt a „Föld útja”, de parancsnokunk éles szeme látta azt, és a benne élő szovjet ember elvárta, hogy az ünnepet ezen a helyen tartsuk meg. A meglepetés nagy volt és örömteli. Pajcsadze és én melegen mondtunk köszönetet ezért Kámovnak.
— Ne csak nekem köszönjék, hanem Konsztantyin Jevgenyevicsnek is, aki segített nekem az időt kiszámítani, és gondoskodott e kellemes meglepetés titokban maradásáról.
— Most már értem, — mondta Pajcsadze, — miért adott nekem olyan homályos válaszokat, mikor azt kérdeztem tőle, mikor érjük el a Föld pályáját. Bevallom, úgy hittem, nem érdekli a kérdés.
— Én már a Földön tudtam, hogy november hetedikén fogjuk a Föld pályáját keresztezni, de titokban tartottam önök előtt, de Konsztantyin Jevgenyevics mindent kiszámított, és belement az én ötletembe.
Ketten készítettük elő a meglepetést, és gondosan titkoltuk önök elől mindeddig.
— Milyen furcsa, — szóltam — hogy ilyen távol vagyunk a Földtől, és mégis úgy érzem, mintha rajta lennénk.
— Nem egészen értem mire gondol — mondta Kámov.
— Magam sem értem — feleltem —, de mégis furcsának érzem.
— Nekem — szólt közbe Belopolszkij — ez teljesen normálisnak tűnik. Az emberek mindig a Földön éltek. A jelenléte olyan mélyen gyökerezik a tudatunkban, hogy nagyon nehéz ilyen rövid távon átállítani a gondolatainkat arra, hogy nem az anyaföld van a lábunk alatt. Tehát ez nem egy gondolat, — fordult Kámov felé, — hanem inkább egy érzés.
— Egyébként — tette hozzá Kámov — én ne érzem ezt.
— És én se — mondta Pajcsadze.
— Ez azért van, mert már nem először hagyták el a Földet, de az az érzésem, mikor a Holdra repültek, önök is ugyanezt érzeték.
Kámov a fejét rázta.
— Nem emlékszem ilyenre — felelte. — A repülés során nem jutott idő az érzéseinket elemezni. Túl rövid ideig tartott az út.
— Apropó — mondtam — soha nem mesélt nekünk a holdbéli útjáról.
— Arszén Georgijevics és én mindent elmondtunk az újságok hasábjain. Azt hittem, a repülés előtt elolvasta azokat.
— Természetesen elolvastam — feleltem. — De talán tudna olyat mondani, amit nem írt meg bennük.
— Mindent elmeséltünk — szólt Pajcsadze.
Kámov ránézett, és elmosolyodott: — Őszintén szólva, van a dolognak egy titkos epizódja.
— Elmesélné? — kérdeztem.
— Inkább nem — mondta Pajcsadze. — Egyáltalán nem érdekes.
— Engedje meg, hogy ezt mi döntsük el.
— Arszén Georgijevics szerénysége ellenére, szívesen elmondom —, kezdett bele Kámov a történetbe. A mikor leereszkedtünk a Hold felszínére, el kellett hagynunk a hajót, kőzetminták vétele miatt. Felváltva hagytuk el a hajót, mivel nagyon kockázatos lett volna, ha mindketten kimegyünk.
— Miért? — tettem fel a kérdést.
— Mert a Holdnak nincs légköre.
— Még mindig nem értem. Azt olvastam, hogy ezért viseltek a búvárruhához hasonló öltözetet.
— Nem erről van szó — válaszolta Kámov, — a légkör hiánya a Holdon más veszélyeket is magában rejt. Tudja, hogy a Föld naponta sok kis meteorittal ütközik naponta. Ezek csak ritkán érik el a felszínét, mivel többnyire elégnek a légkörben, a levegővel való súrlódás következtében. Gyakran észleljük ezt a jelenséget, és „csillaghullásnak” nevezzük. A Föld atmoszférája így véd meg bennünket a naponkénti meteor-becsapódásoktól. A Holdnak nem létezik ez a védelme, és több ezer különböző méretű részecske bombázza a felületét, amiket csak a Hold talaja fékez meg. Ez teszi a holdsétát olyan veszélyessé. Minden egyes kavics maga a halál.
— És önök mégis kimentek?
— Vagyis inkább kirohantunk. Nem akartunk üres kézzel visszatérni a Földre. Szóval egy ilyen alkalommal egy aprócska meteorit fejen talált. Átütötte a fémsisakot, és eltalálta a fejem. Én ájultan estem össze. Mindössze egy parányi lyuk volt a sisakomon, de azon keresztül nagy iramban távozott a levegő, és egy percen belül megfulladtam volna, ha nincs ott Arszén Georgijevics. Igaz, már holdi öltözetben volt, mégsem értem, hogyan sikerült ilyen gyorsan odaérnie hozzám. Már csak a hajón tértem magamhoz.
— Negyven méterre a bejárattól esett el — szólalt meg Pajcsadze. — A Holdon a gravitáció hatszor kisebb, mint a Földön. Öt ugrással önnél voltam. Azonnal észrevettem a lyukat. Teljesen jól lehetet látni.
— És velem együtt meg is halhatott volna.