— Különös kifogás! — felelte Pajcsadze. — Nem tehettem meg, hogy ne próbáljam megmenteni önt.
Az gyilkosság lett volna.
— És még ennél is többet tett — mondta Kámov. — Miután visszavitt a hajóra, még hosszú ideig eszméletlen voltam. A Holdon tölthető időnk egyre fogyott, ezért Arszén Georgijevics többször elhagyta a hajót, mintagyűjtés végett, és ezzel az életét tette kockára.
— Nem lenne most itt, ha nem teszem meg — reagált rá Pajcsadze.
— Akkor egyikünk sem lenne itt — nevette el magát Kámov.
— A magatartása akkor is meggondolatlan volt.
Még Belopolszkij is elmosolyodott.
— Sehol nem olvastam, hogy megsérült a Holdon — mondtam. — Miért hallgattak erről?
— Merő óvatosságból! — felelte Kámov. — Tartottunk attól, ha megismerik ezt az esetet, nem fogják engedélyezni a harmadik űrrepülést.
— Nem hiszem — vélte Belopolszkij. — Sohasem tudhatjuk, mi történhet. Ez nem ok az univerzum vizsgálatának felfüggesztésére.
Sokáig társalogtunk ezen a reggelen, (amit, persze, csak az órák jeleztek annak,) a közös emlékekről, az űrhajózás jövőjéről, valamint a jelen repülésünkről. A csillagászati megfigyelések, amik eddig a napig megállás nélkül folytak, most látszólag feledésbe merültek.
Körülbelül három órát töltöttünk el ezzel, aztán mindenki ismét elfoglalta a helyét. Belopolszkij és Pajcsadze abbahagyta a társalgást, Kámov visszatért a vezérlőpulthoz. A pihenés véget ért.
De a sors akaratából egy újabb esemény is történt. Egy találkozás majdnem tönkretette a hajónkat, ami tudós honfitársainknak köszönhetően, akik a hajót készítették, mégsem történt meg.
A földi csillagászok álma vált valóra —, mondta Pajcsadze az események után. — Elképzelhetetlenül nagy boldogság tölt el. Most én vagyok a világ legboldogabb csillagásza.
— Én úgyszintén! — tette hozzá Belopolszkij. — Mindig komor arcán mosoly ragyogott, és hangja is valószerűtlenül lágy volt. — Már semmire nem vagyok kíváncsi, persze a Marson kívül.
Számomra is szokatlanul érdekes volt az esemény. Saját gyűjteményem is rengeteg csodálatos, egyedülálló felvételekkel gazdagodott. Mivel repülésünk alatt állandó készenlétben voltam, sikerült rögzítenem az egész fantasztikus találkozást, szinte elejétől a végéig.
— Észrevehette, — mondta Kámov, — hogy mi nem értünk volna rá egyetlen képet sem készíteni, ami bizony nagy veszteség volna a tudomány számára. Emlékszik, mikor kétkedett a munkája szükséges voltában a repülés alatt. Most már láthatja, mégiscsak szükségünk van önre a hajón.
A majdhogy végzetessé nem váló találkozás 21.45-kor zajlott le. Én éppen visszavonultam pihenni a kabinomba, mikor a rádióreflektor automatikusan beindult. A hajó csendjét a vészcsengő hangja törte meg, a szívem önkéntelenül összerándult, a hirtelen feltűnt ismeretlen veszély gondolatára.
Mióta a Földtől elszakadtunk, nem hallottam ehhez hasonlóan ijesztő hangot.
Kámov mellettem elrobogva a vezérlőpanelhez ment.
Nem siettem utána, hanem ott maradtam, ahol a riasztás ért. Pajcsadze, aki az ablaknál állt, szemét a parancsnokra függesztette. A csapat feszülten figyelt a végrehajtandó parancsot várva, azonnal készen arra, hogy végrehajtsa, bármi legyen is az.
De semmilyen parancs nem hangzott el.
A hajó megrázkódott, és én a falnak csapódtam. Rettenetes hangzavar ütötte meg a fülem. Egy másodpercig azt hittem, eljött a vég, de rájöttem, csak Kámov kapcsolta előzetes figyelmeztetés nélkül az egyik motort. Először hallottam a hangját sisak nélkül.
Szerencsénkre a robaj nem tartott öt másodpercnél tovább. Ahogy minden elnémult, éreztem amint a váratlan gravitáció ismét eltűnt. Éreztem, amint elszédülök, és a erősen csengett a fülem. Kámovot láttam a vezérlőnél, komoly volt és erősen koncentrált a munkájára, amiből rájöttem, hogy valami nagy veszély múlt el felőlünk.
— Siessen a bal oldali ablakhoz! — szólt rám Szergej Alekszandrovics. — Fotózzon, Melnyikov! — , és szemét a periszkópra szorította.
Odasiettem a kamerához, ami a bal oldali falra volt szerelve, bár még nem értettem miért kell, és villámgyorsan kitakartam a lencsét, és elindítottam a felvételt. Ezután gyorsan felkaptam a hordozható kamerát vettem magamhoz, és a „saját” ablakomhoz mentem.
Eleinte semmit sem láttam. Hihetetlen fekete szakadék volt előttünk, mint mindig, ami számtalan csillogó ponttal volt teleszórva. Minden olyan volt, mint máskor.
De hajónk orra előtt egy fényesen ragyogó, hatalmas test szaggatott vonalú széle kezdett kibontakozni. Gyorsan nőtt a mérete a kamerámban, és úgy tűnt, hogy félelmetes sebességgel rohan, egyenesen a hajó felé tartva.
Rengeteg fantasztikus szilát láttam, éles peremű szakadékokat — az a sziklatömb ragyogott így a Nap fényében, mely összetörni készült hajónkat, ami félelem nélkül rohant felé.
Egy pillanat — aztán a formátlan szikladarab az ablakhoz ért, és teljesen eltakarta az űr látványát.
Olyan közel haladt el mellettünk, hogy úgy tűnt, kinyújtott kezünkkel megérinthetjük a szürke felületén lévő sziklákat és mélyedéseket, melyekre árnyékot vetett a hajónk.
Aztán ismét szaggatott, törött szélű testté vált a kőtömb, és beleolvadt a mögöttünk lévő űrbe. A látomás hihetetlen sebességgel tűnt el. A világűr ismét békés, nyugodt, csillagokkal teli képét mutatta.
A végtelen űr vette körbe újra a hajót, és semmi nyoma sem maradt a csaknem bajt okozó sziklatörmeléknek.
Az egész dolog nem tartott tovább húsz másodpercnél.
Döbbenten, és talán még egy kissé ijedten állítottam le az automata gépet. Ne volt értelme tovább járatni.
Kámov mélyet lélegzett. Az arca erősen sápadt volt. Elővette zsebkendőjét, és fáradt mozdulattal törölte meg homlokát.
— Mi volt ez a dolog? — kérdeztem halkan Arszén Georgijevicset.
— Egy kisbolygó. Egy apró bolygótörmelék, ami még ismeretlen a csillagászok előtt.
— Egy hasonló találkozásnak az esélye egy a millióhoz — mondta Kámov —, de soha nem fogom megbocsátani magamnak azt az öntelt kijelentést, hogy ez lehetetlen volna.
— Miért vádolja magát? — ráncolta a homlokát Pajcsadze. — Az aszteroidával való ijesztő találkozásunk a Mars pályája közelében történt. A Mars mellett pedig ott van az aszteroidaövezet. A Föld közelében ritkák az ilyenek. Ami most velünk történt, az egy kivételesen ritka eset.
— De ez a ritka eset az életébe kerülhetett volna — felelte Kámov.
— És az önébe is. — szólt közbe Belopolszkij. — Egy ilyen összeütközés elkerülésére még a modern technika sem képes. Ha ez történik, abban sem lett volna senki sem hibás.
Kámov néhány másodpercig hallgatott.
— Természetesen önnek van igaza — szólt aztán. — Azért hibáztatom magam, mert lehetetlennek mondtam azt. Jó lecke volt ez, nemcsak nekünk, hanem a jövő űrhajósainak is.
— Ki van szolgálatban a vezérlőpultnál?
— Én — jelentkezett Belopolszkij.
— Legyen éber!
Ezekkel a szavakkal elhagyta Kámov az obszervatóriumot.
— Pihenni akart? — kérdezte tőlem Pajcsadze, miután a kapitány becsukta maga mögött az ajtót. — Én is önnel tartok. Mára elég volt az eseményekből.
Beléptünk a hálófülkénkbe, és az ablakok közé feszített hálóba feküdtünk.
— Azon gondolkodtam, amit Konsztantyin Jevgenyevics mondott. — Szólaltam meg. — Emlékszem, azt mondta, hogy a modern technika nem tudna megakadályozni egy ilyen összeütközést. Nem lehetne a rádióreflektorral összekapcsolni a motorokat, ami megváltoztatná a repülés irányát, ha repülés útjába akadályok kerülnek, ahogy azt az automata pilóta teszi?