„Ezzel az emberrel nem félek!” — gondoltam. — „Már harmadik alkalommal készül elhagyni a Földet, olyan bátran és magabiztosan, hogy biztosan eléri a célt.” Hirtelen hullámként tört rám a szégyen: Hogyan is győzhetett le a nemtelen félelem, akár egy pillanatra is!
Mi bajom van? Szólít a haza!!..
És újra feltűnt előttem, ahogy az űrhajót, amint a hideg, sötét űrben lebeg, de… már nem volt bennem semmi félelem.
Az érthetetlen gyávaság semmivé lett.
Másnap reggel tájékoztattam a szerkesztőt, hogy vállalom. — Egy percig sem képzeltem másként. — mondta ő erre.
Még aznap este izgatottan nyomtam meg Kámov lakásának ajtócsengőjét.
Most, ebben a pillanatban, szemtől szembe láthatom azt, aki elsőként hagyta el az emberiség történelmében a Földet, megnyitva ezzel az utat az emberek előtt a végtelen világegyetembe.
Szerafima Petrovna Kámov nyitott nekem ajtót.
— Szergej már várja önt. — mondta, mikor bemutatkoztam.
Bementem a híres csillaghajós szobájába.
Még sosem találkoztam Kámovval, de egyből felismertem, amint felemelkedett íróasztala mögül, a köszöntésemre. Olyan volt, amilyennek a számtalan fénykép alapján képzeltem. Átlagosnál magasabb, erős testalkatú és széles vállú alak. Lassú magabiztossággal mozgott. Egész valója azt sugallta, hogy erős, szilárd jellemű ember. És leginkább a szeme fogta meg az embert. Nagyon sötét, a feneketlen mélység érzetét keltő tekintete miatt rendkívül nyugodtnak tűnt. Nem nevezhetném szépnek az arcát: rontotta a képet a túl vastag szemöldök, és a kicsi, masszív álkapocs. A legjobb, ha a bátorságáról ismerjük őt.
Megrázta a kezem, és azt mondta: — Örülök a találkozásnak, Melnyikov elvtárs!
Leültetett egy nagy karosszékbe, és ő is elhelyezkedett velem szemben.
— Ismerkedjünk össze! — mondta. — Először is tudni szeretném, mennyi idős?
— Huszonhét éves.
— Nem néztem többnek huszonötnél — mondta Kámov. — Annyira barna a bőre! Az arca mellett a haja… teljesen fehérnek látszik.
Elmondtam neki, hogy két hónapig úton voltam Kazahsztánban, ahonnan csak két napja értem haza.
— És most egy új expedícióba jelentkezik? — mosolygott. — Jól megfontolta a döntését? Azt sem tudja, hová megyünk.
— Ez igaz — feleltem. — De az vezetőnk neve elárulja, hogy a célt nem a Földön kell keresni. Ha ön vállalja, hogy magával visz, én nem változtatok a döntésemen.
— Hogy áll az egészsége? Egy nagyon szigorú orvosi vizsgálatnak kell magát alávetni.
— Biztosíthatom róla, jól vagyok, Kámov elvtárs. Tavaly, mielőtt részt vettem a Déli-sarkra tartó expedícióban, az orvosok semmi hibát nem leltek bennem. Teljesen egészséges vagyok!
Kezére támasztotta az állát. Akkor láttam tőle először, ezt a rá jellemző gesztust.
— No lássuk csak, — szólt, — jó lesz ellenőrizni. Nagyon jó! Igazán nagyon örülök. Tehát megint négyen vagyunk. Mikor az expedíciót terveztük, úgy hittük, hogy csak tudósok lesznek benne. Rajtam kívül még hárman voltak a csoportban. Már rég kiválasztottuk őket, és körülbelül egy éve tart a kiképzésük, de egy hónappal ezelőtt történt egy szerencsétlenség, és mi elveszítettük egy társunkat…
Megállt, rám meredt, aztán elismerően elmosolyodott.
— Az arca, — mondta, — szavaim hatására elkomorult. Önnek joga van azt hinni, hogy az az ember az expedícióra való felkészüléssel kapcsolatban halt meg.
— Pontosan erre gondoltam.
— És ez ijeszti el?
Megráztam a fejem: — Jól tudom, hogy egy expedíció nem kéjutazás.
— A barátunk, — mesélte Kámov, — egy autóbalesetben halt meg. A gép, amit vezetett lezuhant egy szikláról. Elveszítettük a jövendőbeli repülés egy tagját. Helyébe másik tudóst nem tudtunk állítani — ehhez már kevés az időnk. Az űrrepüléshez szükséges tudományos munkához hosszas felkészülés kell.
— Akkor döntött úgy, hogy lecseréli egy újságíróra?
— Nem! Nem egészen így történt — válaszolt Kámov. — Az ötletem az volt, hogy legyen egy személyben riporter, fotós és operatőr. A fő gond az, hogy szakértőjének kell lenni a csillagászati fotózásnak is. Elhunyt barátunk egy szaktanfolyamot is elvégzett ezért, de csillagász, fotós és operatőr nélkül nem tudjuk teljesíteni a küldetést… Ezért hívtuk meg önt.
— De nekem fogalmam sincs a csillagászati fényképezésről!
— Majd mi megtanítjuk rá! Ezért kértük, hogy tapasztalt embert adjanak. Könnyen el fogja sajátítani a csillagászati fotózás különös technikáját. Az a tény pedig, hogy ön egy újságíró, szintén hasznos.
Amikor visszatér el kell mesélnie mindent az embereknek erről a repülésről.
— Megteszek mindent, ami az erőmből kitelik — mondtam. — De szeretném megtudni az úti célunkat.
— Jogos a kíváncsiság — reagált Kámov. — Egyáltalában nem akarjuk eltitkolni, de indulás előtt fogják csak közölni. Az a tény, amikor elértük a Holdat, néhány külföldi „barátunkat” igencsak feldühítette, mert megelőztük őket.
— Hapgoode-ról beszél?
— Igen, róla. Tudjuk, hogy már majdnem kész az űrhajójuk, és versenyezni akarnak velünk, egy másik bolygó elérésében. A mi expedíciónkat nem sportból, hanem tudományos céllal indítjuk, de azért mi sem akarunk lemaradni. — Mondta, és elmosolyodott. — Ezt el kellett mondanom, mert fontos, hogy tudjon róla, mi van a háttérben.
Elhallgatott, majd hosszasan és csendben engem nézett.
— Az egészségügyi követelmények amin a repülés résztvevőinek végig kell menni, eltér a szokásostól. Könnyen lehet, hogy ön nem fog azokon keresztüljutni.
Kámov ismét elhallgatott, majd a szokásos módon folytatta: — Persze, ha így lesz, akkor sem beszélhet róla. Tudja, hogy az első repülésem csak egy teszt volt, amiben egyedül vettem részt. Az űrhajó megkerülte a Holdat, és visszatért a Földre. A második repülést már az asztrofizikus Pajcsadzével csináltuk. Leszálltunk a Hold felszínére, és több órát töltöttünk ott el. A repülések bebizonyították, hogy a berendezés hibátlanul működik, ezért úgy döntöttünk, hogy egy harmadik expedíciót indítunk — a Marsra, miközben egy pillantást vetünk a Vénuszra is. Na, nem ijedt meg?
— Egy cseppet sem! — válaszoltam őszintén. — Még inkább szeretnék részt venni a repülésben, csak a rám osztott munka csekély mértéke zavar. Elegendő-e az a részvételemhez?
— Honnan veszi, hogy kevés munkája lesz? — kérdezte Kámov.
Pirosnak éreztem az arcom.
— Úgy gondoltam,…
— Nem adtam a kishitűségre okot. — szakított félbe ő. — A feladat igencsak felelősségteljes. Azoknak a képeknek a tanulmányozása, amiket készíteni fog, nagyon fontos a tudomány és a tudósaink számára, és ez összetett feladat lesz önnek. Szabadidejében pedig nekem fog segíteni a hajó kezelésében.
Csodálkozva néztem rá.
— Ne lepődjön meg! — mosolyodott el Kámov. — Nem olyan bonyolult az! Könnyű a repülés az űrhajóval. A felemelkedés és leszállás egy bolygón, az már más dolog. Ilyenkor a feladat nehezebb. A mi „kormányberendezésünk”, ami be van szerelve, nagyszerű eszköz. Könnyen tud majd repülni vele.
— Mennyi ideig tart az expedíció?