Egyértelműen semmi.
Hiba, helyrehozhatatlan hiba!
Nem volt mit beszélniük Bason-nel. Túl nagy volt a különbség a szellemi színvonaluk, és a tudományos felkészültség terén. Az újságírót csak a pénz és a hírnév csábította az útra. A tudományos részek nem érdekelték.
A „New York Times” ifjú tudósítója nem volt jobb, mint a többi munkatársa. Többet tenni, mint Bason, ő sem tudott. Az összes könyvet kétszer is elolvasta, és aludni próbált, amennyit csak képes volt, a fennmaradó időben komoran bámult ki a hajó ablakán. Mögötte mindig ugyanaz a változatlan csillagos kép látszott. Mindketten szenvedtek.
De lassan eljött az út vége. Eljött az utazás utolsó napja., a rakéta a célja közelébe ért.
Hapgood elmagyarázta Bason-nek, le kell szállniuk.
— Ha abbahagytuk a fékezést, akkor ön a parancsomra kinyitja az ejtőernyőket.
— Rendben! — mondta Bason. — Hogyan fékezzük le a rakétát?
— Mivel csak egy motorunk van, — felelte Hapgood — azt nem tudjuk fékezésre használni, ezért a bolygó légkörének súrlódását használjuk arra. Ha számításaim helyesek, ami felől nincs kétségem, tizenkét óra kemény erőfeszített munka vár rám.
A rakéta december 28.-án, pontosan két órakor elrepült a Mars mellett, annak légkörét érintve, Hapgood terveinek megfelelően, egy félkört írt le, majd ismét elhagyta a bolygót, immár a másik oldalról. Egyre-másra csinálta az elnyújtott köröket, egyre mélyebbre süllyedve annak atmoszférájában, amely egyre jobban lefékezte az űrhajót, Hapgood terveinek megfelelően. Az utolsó köröket már a Mars légkörét el nem hagyva tették meg. Sebességük percenkénti ezer kilométerre csökkent. Hapgood úgy döntött leállítja a motort. A hajó belsejében a hőmérséklet ötven fokra szökött fel, és a két űrhajós azt gondolta, nem bírja sokéig, ha nem hűl le gyorsan. Hapgood, mivel félt tőle, hogy elájul, s ezzel megöli magát és Basont, úgy döntött a rakétát az alattuk öt kilométerre lévő felszínre ülteti. Bízott benne, hogy a közelgő naplemente előtt meg tudja tenni, mivel a Nap már erősen közeledett a láthatár széléhez.
— Ejtőernyőt! — kiáltott Bason-nek.
Eljött a döntő pillanat. Fenn tudja majd tartani őket az ernyő?
Hapgood hirtelen rándulást érzett. A rakéta felett szétnyílt a hatalmas selyemernyő. A sebességük azonnal csökkenni kezdett. Az ejtőernyő kibírta a terhelést.
A verítékben fürdő Hapgood összeszorított fogakkal, minden erejét és ügyességét bevetve igyekezett a hajót a eltéríteni függőlegestől.
Mikor a „földet” egy kilométerre megközelítették, hirtelen sötét lett. A Nap eltűnt a horizont mögött, és Hapgood rájött az éjszaka bekövetkeztének gyorsaságából, hogy a Marsi „trópusokon” vannak.
Csak ülni lehetett a vaksötétben. Hapgoodnak fogalma sem volt róla, nem kerülnek-e valamely tó veszélyes mélyére, de semmit sem tudott tenni. A rakéta gyorsan ereszkedett. Egy csattanás…, a műszerek üvegének csörömpölése…, Bason ijedt kiáltása…, és az űrhajó megállt. A Marson voltak.
Hapgood ösztönösen az órájára nézett. 13.34 volt az idő. Basonhoz fordult.
— Jegyezze le! — mondta izgalomtól remegő hangon. — 19… december 28., washingtoni idő szerint tizenhárom óra harmincnégy perckor, az amerikai, Charles Algernon Hapgood által tervezett űrhajó, ugyancsak az ő vezetésével, leszállt a Marsra.
— A legénység tagjai: a már említett Charles Hapgood, és a Nem York Times riportere, Ralph Bason — szólt közbe az újságíró. — De ez még csak félsiker. El kell hagynunk a rakétát, és a bolygóra lépnünk. Az orosz hajó is bármely pillanatban ideérhet.
— Hacsak már meg nem érkezett —, suttogta Hapgood, olyan halkan, hogy Bason nem hallhatta.
— Igyekezzünk, Charles!
A riporter lázasan kapott fel egy kamerát.
Hapgood tudta, mit akar tenni. A lehető leggyorsabban eltávolította az óra fedelét, amit a Földön egy bizottság zárt le pecséttel. Ezt a készüléket, aminek a számlapja nem csak az időt, hanem a dátumot is mutatta, a hajón kívül kellett lefényképezni, hogy vitathatatlan bizonyítékul szolgáljon a rakéta Marsra érkezésének pontos idejéről. A kamera is le volt pecsételve.
Miután magához vett egy oxigénmaszkot, az órát, egy magnéziumlámpát és a kamerát, és a jármű szűk zsiliphez ment.
Miután hermetikusan bezárulta belső ajtó, Hapgood megszólalt: — Éjszaka a rakétából elhagyni, egy ismeretlen bolygón, nem túl okos dolog.
— Akkor maradjon! — válaszolta Bason. — Majd magam megyek. Nem akarom gyávaságból elveszíteni a repülésünk minden gyümölcsét — Nyissa ki! — kiáltotta parancsoló hangon, Hapgood habozását látva.
Csattantak a zárak. Hideg levegő zúdult a szobába, lehűtve túlhevült testüket. Az ajtó kinyílt.
Az első, ami Hapgood szemébe tűnt, a Nagy Medve (Nagy Göncöl) csillagkép, mely mint egy kanál terült el az égen. A Mars ritkás levegőjében nem ragyogtak úgy a csillagok, mint a Földön.
— Jöjjön ki! — hívta Bason. — Úgy méltányos, ha ön teszi meg az első lépést a bolygón.
Az űrhajó egy tó közeli kis homokos területen ért talajt. A „földtől” másfél méter magasan volt az ajtó. Indokolatlan félelmét elnyomva Hapgood leugrott. A Mars gyenge gravitációja miatt ez olyan volt, mintha csak a karosszékéből ugrott volna fel. Bason átadta neki az órát, a lámpát és a masinát, és követte őt.
Néhány méterrel odébb ismeretlen növények sötétlettek. Az csillagokkal teli éj sötétjében szörnyen titokzatosnak látszottak, tele megoldatlan rejtélyekkel.
— El kell távolodnia a rakétától, hogy sikerüljön a felvétel! — kiáltotta Bason, de hangja az oxigénmaszkon keresztül csak szánalmas nyikkanásként hangzott a ritka levegőben.
Háborítatlan nyugalom vette őket körül. A legkisebb légmozgás sem volt a fagyosan hideg levegőben. A fényesen, rezzenetlenül számtalan ragyogó csillag fénye, olyan hideg volt, akár a levegő. A horizont széle közelében egy kék fényű ragyogott az égen.
— A Föld! — suttogta Hapgood.
Mintegy tíz méterre eltávolodtak a rakétától és megálltak. Hapgood felemelte az órát, és Bason két lépést hátrált, egyik kezével felemelte a lámpát, a másikkal levette a gépről a lencsevédőt.
A vakító fény egy pillanatra megvilágította a sűrű bozótot, a tó körülötti teret, ahová a rakéta érkezett, és a Hapgood kinyújtott kezében lévő órát. Az oxigénmaszkkal az arcán úgy nézett ki, mintha egy különös, fantasztikus lakója lenne ennek a furcsa, ismeretlen világnak…
Ilyennek fog Hapgoodra emlékezni Bason élete végéig!
Gyorsan elfordított egy kapcsolót a lámpán és éppen felemelte, a második felvételre készülve, mikor halk szisszenő hang hallatszott. Hosszú, sötét test villant meg a horizont hátterében hullámozva.
Bason füleit kétségbeesett kiáltás érte el.
Önkéntelen mozdulattal nyomta meg a kioldógombot. A tejfehér villanásban olyan képet látott, amitől ragacsos izzadság lepte el a testét.
Kétlépésnyire tőle, ahol Hapgood állt, egy fényes, ezüstszőrű, óriási kígyóra hasonlító állatot látott.
A rémülettől megdermedt Bason látta, hogy Charles lábai az ismeretlen szörnyeteg alól lógnak ki.
A következő pillanatban a lámpa kialudt. A hirtelen fény után az éjszaka még sötétebbnek tűnt.
Miután vad, átható kiáltást hallott, Bason eldobta a lámpát, és eszeveszetten rohant a hajóhoz. Nagy rémületében elfeledkezett a zsebében hordott pisztolyról, egy ugrással a zsilipkamrában termett, és bevágta maga mögött az ajtót.