19… december 29.-én a Mars földrajz szerinti délkörén, ahová a szovjet űrhajó leereszkedett, eljött a reggel. A földihez képest mintegy feleakkorának látszó nap lassan emelkedett a sötétkék, lila árnyalatú égboltra, melyen továbbra is láthatóak maradtak a legnagyobb csillagok fényei.
A tavon, amelyek mindenfelől körülölelte, szél keltette mozgás futott végig. Az éjszaka befagyott felszínük felolvadt. Ez gyorsan történt. A víz ismét mozdulatlan lett. A növények kibontották leveleiket, és a napfény felé fordították azokat.
Az emberi szemnek különös növények a kékesszürke és a kék színek ezerféle kombinációjában voltak láthatóak. A magasságuk nem volt több, mint 100–130 cm. Fenyőhöz hasonlóan egyenesen nőtt a száruk. Alul ritka, feljebb sűrű, egyenként egy méteres, fogazott szélű levelek borították őket minden irányban. A világosszürkétől a sötétkékbe mentek át, a szélüktől kezdve a közepük felé, erősek és rugalmasak voltak. Alkonyatkor olyanná váltak, mint a pillangószárnyak, és láthatóvá váltak az aljukat borító mélykék szőrszálak. Nappal a leveleiket a fény felé fordították, és délre csaknem teljesen kékre váltak, és az összes növény felülről teljesen kéknek látszott. Déltől napnyugtáig az egész folyamat fordított sorrendben történt, és a teljes növényzet estére már kékesszürke lett.
A nap magasabbra emelkedett, és vakító sugarai táncot jártak a jeges tó partján álló űrhajó hófehér testén.
A hajó kétméteres kerekei belemélyedtek a homokos talajba. A széles szárnyak sötét árnyékot vetettek.
Mellette, majdnem a vízben, egy alacsony, az űrhajó testéhez viszonyítva kicsinek látszó tárgy állt, egy áramvonalas, fehér színű terepjáró. Hosszú, keskeny ablakaiban mind a négy oldalán vastag lencsék tükrözték vissza a marsi tájat.
A növények sűrűjéből egy kis bozontos állat ugrott ki. Testmérete, ugráló mozgása és hosszú füle miatt a földi nyúlra emlékeztetett. Az állat testét hosszú, kékesszürke szőr borította. Nagy, matt-fekete, kerek szemei közel ültek egymáshoz, amitől valószínűleg a látótávolsága rövid volt.
Az ugráló állat elérte a tóparti homoksávot, és hirtelen a hátsó leült a hátsó lábaira. Füleit behúzta, és ugrásra készen megfeszült. De az, ami a riadalmát okozta nem mozdult, s az állat fokozatosan megnyugodott. Kinyújtotta a füleit, fejét egy kissé megbillentette. Úgy látszott, mintha hallgatózna. Ám minden csendes volt. A bokrok közül két ugyanilyen állat ugrott ki, és csatlakoztak társukhoz.
Hirtelen valami éles hang hallatszott. Egy láthatatlan rugó csattant — és a hajótest enyhe remegése közben az ajtó félrecsúszott. Egy ember jelent meg, bundás munkaruhában, fején sisakkal.
A létra nagy zajjal csapódott a talajnak.
Az állatok felpattantak, és máris eltűntek a bokrok között.
Az ember ijesztette el őket, aki a létra használata nélkül, könnyedén leugrott az egy-két méternyi magasságból a „földre”. Egy másik is jött mögötte, ugyanúgy öltözve.
— Ezek a lények nem tőlünk riadtak meg, — mondta, — hanem a zajtól. Soha nem láttak még embert, és nem tanulhattak meg félni tőle. Viszont a szőrük színe hasonló a növényekéhez, amik között élnek, s ez azt mutatja, hogy van valami a Marson, ami vadászik rájuk, különben nem alakult ki az álcázó szín náluk.
— Igaza van. Nem csak ezek a „nyulak” élhetnek itt. Meg kell találnunk az ellenségeiket is.
— Óvatosnak kell lennünk. Ki tudja, milyen lények élnek itt.
— Tegnap semmit sem láttunk, Szergej Alekszandrovics.
— Az állatok elijedtek a hangtól, amit a terepjárónk okozott — mondta Kámov. — De ahol ilyen „nyulak” vannak, ott kell lennie „farkasoknak” is, amelyeket még ismeretlenek előttünk.
— Az óvatosság nem lehet akadály — állapította meg Pajcsadze.
Az oxigénmaszk elfojtotta a hangjukat, de a hangerősítők újra hallhatóvá tették azokat, így nem kellett emelt hangon beszélni.
Kámov lemászott a lépcsőn, mögötte az űrhajóban megjelent Melnyikov, kamrával a kezében. A vállán két automata fegyver lógott, amit Pajcsadzénak adott. Az expedíció tagjai néhány pisztoly és puska kivételével fegyvertelenek voltak. Mindegyiküknek távcső és fényképezőgép lógott a mellkasára.
— Amint felvette, ahogy eltávoztunk, — mondta Kámov — menjen vissza a hajóba, és emlékeztesse Konsztantyin Jevgenyevicset az utasításaimra. Ismétlem: ne hagyják el a hajót, ha nem feltétlenül szükséges. Ha mégis meg kell tenni, akkor ön legyen az, aki megteszi, Belopolszkij egy pillanatra sem hagyhatja el azt. Ha nem térnénk vissza estig, ne vállaljanak kockázatot. Ha megszakadna velünk a kapcsolat, gyújtsák meg az irányfényt, és tartsák bekapcsolva mindaddig, míg vissza nem térünk a terepjáróval. Ha nem tér vissza a terepjáró, a megadott időben repüljenek haza, a Földre.
— Így lesz, Szergej Alekszandrovics! Sok szerencsét!
— A reflektor fénye alkonyat után segítségünkre lehet — tette hozzá Kámov. — Ha elkésnénk, akkor is megtalálhatjuk az űrhajót a reflektorfényben. Na, viszontlátásra!
Kezet rázott Melnyikovval, és beszállt a terepjáróba. Pajcsadze már a kocsi kormánya mögött ült.
— Még valami — fordult hátra Kámov. — Hívja elő a ma készített felvételeket. Nagyon szeretném megismerni ezeket a kis állatokat.
— Rendben van, Szergej Alekszandrovics!
Melnyikov mosolygott a maszk alatt. Biztos volt benne, hogy tökéletesen lefilmezte a „nyulakat” az űrhajó ablakából. Ez a kis etűd kétségtelenül nagy érdeklődést fog kelteni, mikor a földi képernyőkön bemutatják: marsi lények, természetes környezetükben!..
Kámov beszállt a kocsiba, behúzta a hermetikusan záródó ajtót, majd megnyitotta az oxigénszelepet. Amikor a gép megtelt levegővel, és a benne lévő nyomás elérte a normális szintet, levette a maszkot. Pajcsadze követte a példáját.
Melnyikov kamerával a kezében néhány lépést eltávolodott. A hajóablakban negyedik társuk, Belopolszkij arca látszott.
— Induljunk, Araszén Georgijevics! — adta ki a parancsot Kámov.
A terepjáró lassan megindult az űrhajó közelében lévő növényzet sűrű fala felé. Pajcsadze nem akarta letaposni azokat.
— Sajnálom őket, Szergej Alekszandrovics!
— Menjünk inkább balra — mondta Kámov. — Valami rés látszik. Az űrhajó környékét letaposni, nem éri meg. Elcsúfítanánk a kilátást — nevetett gúnyosan.
Pajcsadze a mondott irányba fordult. Valóban egy átjáró nyílt az adott irányban. A homokos út hívogatón csábította, hogy kövessék.
A terepjáró gyorsan megfordult, és eltűnt nyugati irányba.
Melnyikov leállította a felvételt, és utána bámult. „Ha nem tér vissza a terepjáró, repüljenek haza, a Földre” csengtek a fülében még mindig Kámov szavai.
Ha nem jönnek vissza… Nem, ez nem történhet meg… Visszatérnek… Vissza kell térniük!
Nagyot sóhajtott, és a hajóhoz ballagott. Bemászott a zsilipkamra ajtaján, felhúzta a létrát és megnyomta a záró-gombot. Az ajtó becsukódott. Tíz másodperc múlva a belső ajtó automatikusan kinyílt, amit Melnyikov, miután bement rajta, ismét bezárt. Levette az álarcot, és besétált az obszervatóriumba. A hajó üresnek tűnt neki. Két kedves társa nem volt benn, ők most egy ismeretlen világ idegen és titokzatos távolában száguldottak.
Belopolszkij még mindig ott állt az ablaknál.
— Még látszanak — szólt.