A távoli bokrok között látni lehetet még a gyorsan távolodó terepjáró fehér tetejét. Egy pillanatra láthatóvá vált az egész masina, majd teljesen eltűnt.
— Most várakozunk — mondta Belopolszkij. — Holnap ránk kerül a sor.
„Holnap? Csak minél előbb holnap lenne már!” — gondolta Melnyikov a hajó rádiójához haladtában.
Halk recsegő hang, és a jelzőlámpák megnyugtató piros fénye jelezte, hogy a terepjáró rádiója működik. Kámov fél óra utánra ígérte az első bejelentkezést. Ezalatt az autó jelentős távot tud megtenni.
A készülékhez ült. Belopolszkijnak nem akadt munkája az obszervatóriumban, tehát ő is mellé telepedett. Türelmesen vártak mindketten. Tűkön ülve várták Kámov bejelentkezését, de az expedíció parancsnoka által a rádióra vonatkozó utasítást nem akarták megszegni.
Végül letelt a harminc perc.
Egy éles reccsenés hallatszott a rádióból, majd Kámov beleszólt a mikrofonba.
— Itt Kámov beszél — hangzott fel a jól ismert hang. — Jó a vétel?
— Jól hallható — válaszolta Belopolszkij.
— Mi is jól halljuk önöket. Nincsenek híreink. A terepjáróval bejárt terület nem különbözik attól, ami a hajót körülveszi. Láttunk néhány „nyulat” is. Egynek majdnem nekimentünk. Közvetlenül elénk ugrott, de szerencsére Arszén Georgijevicsnek sikerült kikerülnie. Ezekből látszólag sok van, de más állatnak nem leltünk nyomára. Önöknél mi újság?
— Itt semmi sem történt. Minden nyugodt.
— Ellenőrizzék a környező terepet. A következő bejelentkezésünk egy óra múlva lesz. Kérem, ismételje meg!
— A következő bejelentkezés egy óra múlva lesz.
— Kapcsolat vége.
A hang elhallgatott, mikrofon kikapcsolt.
— Itt marad, Konsztantyin Jevgenyevics? — kérdezte Melnyikov.
— Igen.
— Én a laborba megyek. Szergej Alekszandrovics arra kért, hogy hívjam elő a ma készült felvételeket. Hamarosan visszajövök.
— Menjen csak.
Belopolszkij ifjú társára nézett.
— Menjen csak, — ismételte meg — és ne aggódjon. Időben vissza fognak térni. Nincs oka az aggodalomra. Ha van is a Marson nagytestű állat, a terepjárót nem meri megtámadni.
— Nem tartok támadástól — felelte Melnyikov. — De elképzelhető, hogy az oxigénszelep szivárogni kezd, és levegő nélkül maradnak. Vagy a motor hibásodik meg, esetleg lerobbanak valahol. Ha elszakad a lánctalp, meg se tudják javítani. Ha ez a hajótól nagy távolságban történik, meghalnak.
— Borisz Nyikolájevics, — szólt Belopolszkij — már régen meggyőződhetett arról, hogy mindaz, ami a hajónkon van, az a lehető legjobb minőségű. A terepjáróval sincs ez másképp. Nem csak egy oxigénpalack van a dzsipben, és nem papírból készült. Nem szivároghat úgy, hogy azt ne vennék időben észre. Emlékezzen rá, hogy Szergej Alekszandrovics utasítására tíz méter magasból leejtették, és semmi baja sem lett.
— Emlékszem, de mégis…
— Engem az ön helyében más zavarna — mondta tovább Belopolszkij. — Elméletileg van egy kockázatos dolog. Hangsúlyozom, elméletileg. A Marson homokviharok dúlnak. Olyan erősek, és akkora területen mennek végbe, hogy még a földi távcsövekkel is látjuk azokat. A Mars sima, egyenletes felszínén kialakuló hőmérsékletkülönbségek okozzák az erős szelet. A légkör nyugodtsága, ami már két nap óta tart, meglepő a számomra. A szél hatalmas mennyiségű homokot kap fel és sodor magával. Ne feledje, hogy mi egy mélyedésben vagyunk. A terepjáró alig jut túl a mélyedés szélén.
Tehát ne aggódjon — barátaink épségben visszatérnek.
Belopolszkij nyugodt és egyenletes hangon mondta ezt. Érvelése is logikus és alapos volt, de Melnyikovot nem tévesztette meg ez a látszólagos nyugalom. Ilyen terjedelmes beszéd szokatlan volt Borisz Jevgenyevicstől. Fogta a kamerát, és bement a laborba.
Belopolszkij együtt érző pillantással nézett utána. Nagyon megértette társa érzelmeit.
„Mi úgy indultunk neki a veszélyeknek, hogy tudtunk róluk — gondolta. — De mennyivel rosszabb lehet másoknak, akik nem ismerik azokat.
Felsóhajtott és a rádióhoz fordult. A pirosan világító lámpa még mindig megnyugtató fénnyel égett.
Ez a gyenge fénysugár jelezte neki, hogy a dzsipben minden rendben van. „Ahogy mi aggódunk értük, úgy aggódhatnak ők is miattunk, és ez így van jól. És így lesz ez mind a négy napon” — mondta magában.
Letelt az óra, és a terepjáró meg az űrhajó között ismét létrejött egy rövid beszélgetés. Semmi újat nem tudtak egymással közölni. A terepjáró hasonló terepen haladt, mint korábban. Minden rendben ment.
Melnyikov és Belopolszkij számára a mai reggel végtelenül hosszúnak tűnt. A nap lassan közeledett a zenithez. A külső hőmérő 15 °C-ot mutatott.
— És ez az Egyenlítő! — jegyezte meg Melnyikov.
— Igen, ez egy hideg bolygó.
A Nap magasságából ítélve tizenegy óra lehetett „a helyi idő szerint”, ahogy Belopolszkij mondta, mikor Kámov közölte velük, hogy száz kilométerre távolodtak tőlük.
— A motor tökéletesen működik — mondta. — Még ötven kilométert megyünk, aztán délnek fordulunk.
Két óra letelt az utolsó beszélgetés óta. Eljött a rendes bejelentkezés ideje, de az adó hallgatott.
Már rég elmúlt a várt pillanat, és a jelzőlámpa vörös fénye, és a hangszóróból hallható recsegés azt jelezte, hogy a terepjáró és az űrhajó között rendben van az összeköttetés, de mégsem jött létre a kapcsolat.
Belopolszkij határozott hangon a mikrofonba szólt.
— Miért hallgatnak? — szólt bele erős hangon. — Válaszoljanak!.. Válaszoljanak!..
Kis időközönként megismételte ezeket a szavakat. Melnyikov lélegzetvisszafojtva várt.
— A terepjáró rendben van — szólt Belopolszkij, miközben miden erejét összeszedte, hogy a hangja nyugodtnak tűnjön. — A rádiójuk működik. Talán kiszálltak a kocsiból.
— Mindketten?
A kérdésre Belopolszkij összerezzent. Kámov kijelentette, hogy semmiképp sem fogják mindketten elhagyni a terepjárót. Egyikük mindenhogyan bent marad. Akkor miért nem válaszolnak?
— Szergej Alekszandrovics!.. Arszén Georgijevics!.. Miért hallgatnak?… Válaszoljanak!..
Válaszoljanak!..
Nem érkezett válasz.
Az obszervatóriumra fájdalmas csend telepedett.
Melnyikov és Belopolszkij, egymás elől elrejtve ijedelmüket, le nem vették a szemük a pirosan világító lámpáról.
Mindketten tartottak attól, hogy a következő pillanatban hirtelen kialszik a fénye. A halk recsegés hangos zajnak tűnt nekik, és izgatottan várták a mikrofon kattanását.
Ám a percek múltak, és az adó makacsul hallgatott.
A LÖVÉS
A terepjáró gyorsan és egyenes haladta bokrok szegélyezte homokos talajon.
Lánctalpai széles nyomot hagytak maguk után. A fehér burkolata jól visszaverte a fényt, ezért a dzsip belseje nem melegedett fel nagyon.
Kámov és Pajcsadze kényelmesen ült a puha ülésekben. Egy kicsit unták már a változatlan tájat, de reménykedtek benne, hogy találnak valami érdekeset, és figyelmesen nézték a környéket. Néhol a tó mellett kellett elhaladniuk, és egyszer csaknem futóhomokba ragadtak. A hernyótalpak kipörögtek, de Pajcsadze villámgyorsan visszakapcsolt, és az autó magabiztosan mászott ki a váratlan akadályból.
— Ez egy mocsár — jelentette ki Kámov. — Csak homokból.
Az űrhajót már száz kilométernyire hagyták maguk mögött, de a terepjáró állandó tempóban haladt tovább.