Kámov meg volt győződve róla, hogy az Ural-gyár mérnökei által kimondottan az ő részükre készített nagyteljesítményű gép nem hagyja cserben. Két óra folyamatos üzemelés alatt sem melegedett fel, és ép olyan hideg volt, mint induláskor. Úgy tűnt, a kis terepjáró nevetve tűri a terhelést, és könnyedén hajtja a lánctalpakat, a legkisebb erőlködés nélkül haladva előre.
— Jól összeraktuk — büszkélkedett Pajcsadze. — És milyen gyorsan!
— Nem véletlenül néztük át háromszor is a Földön — felelte Kámov. — Emlékszik, mennyire morgott Konsztantyin Jevgenyevics, mikor harmadik ellenőrzést is kértem?
Pajcsadze felnevetett.
— És arra emlékszik, — kérdezte — hogy megszidta önt Matvej Ivanovics, mikor eltört egy kulcsot?
Kámov visszaemlékezett az Ural öreg mesterére, aki megtanította nekik a jármű felépítését., és elmosolyodott.
„A szerszámokkal óvatosan, szeretettel kell bánni, fiatalember!” Valahogy így mondta, ugye Arszén Georgijevics?
— Valóban!
Kámov az órájára nézett.
— Féltizenkettő van — mondta. — Száznegyven kilométert tettünk meg. Ideje irányt váltanunk.
Körülnézünk 50 kilométerre déli irányban, aztán visszatérünk az űrhajóhoz.
— Máris fordulunk!
Kámov felemelkedett, és távcsővel megvizsgálta a terepjáró környékét.
Mindenütt ugyanaz látszott: bozót és homok.
Már éppen vissza akart húzódni, engedélyt adni a visszafordulásra, mikor hirtelen előrehajolt.
— Mi az ott? — kérdezte. — Nézze, Arszén Georgijevics!
Pajcsadze a szeméhez emelte a távcsövet.
Két kilométernyire, a terepjárótól jobbra, a valami gyengén világító test látszott, ami a növénytenger fölé magasodott.
— Mintha valami fémből lenne — jegyezte meg Kámov.
Anélkül, hogy megvárta volna a parancsot, Pajcsadze a tárgy irányába fordította a kocsit. Az izgatott kíváncsiság, ami úrrá lett rajta, gyorsításra késztette.
Amikor a dzsip fél kilométernyire megközelítette, Kámov, anélkül, hogy távcsőbe nézett volna, így szólt: — Tudom mi ez. Egy űrhajó, de kisebb a mienknél.
— Egy űrhajó?… Nem vagyunk egyedül a Marson?
— Ezek szerint nem. Valószínűleg az a Charles Hapgood építette amerikai rakéta.
— Különös találkozás — szólt Pajcsadze csalódottan. — Abban reménykedetem, valami figyelemre méltót találtunk. Jelentsem Belopolszkijnak?
— Ráérünk. A következő bejelentkezés 13.00-kor lesz esedékes. Semmi sem indokolja a napirendünktől való eltérést, főleg, hogy egy percen belül odaérünk.
A terepjáró egyenesen haladt a sűrű bozótoson keresztül, és ugyanolyan rést talált a bokrok között, mint mikor elhagyták a saját hajójukat. A terep hasonlósága akkora volt, hogy egy pillanatra úgy tűnt mintha „haza” tértek volna. Ám ez a benyomásuk gyorsan eloszlott.
A kocsi mintegy tíz méterre állt meg az amerikai űrhajótól, ami mesebeli szárnyas bálnaként feküdt a homokban. Ezüstszínűre volt festve, és nem volt hosszabb tizenkét és fél méternél, és szélesebb két és fél méternél. A törzs aljánál elhelyezkedő hegyes szárnyak egy teherszállító repülőgép külsejével tették hasonlatossá. Nem voltak kerekei. Kámov észrevette, hogy nem a szárnyakat használták a leereszkedésnél. Ezt mutatta a hajó hátsó részénél lévő vastag, súlyos selyemszövet.
— Nagyon érdekes! — mondta Kámov. — Az űrhajó ejtőernyő segítségével szállt le. Nekem ez nem jutott az eszembe. A levegőben elég simán le lehet ereszkedni így. Mr, Hapgood jól kimódolta.
— Hol lehetnek az amerikaiak? — merengett Pajcsadze.
Valóban, űrhajó környékén senki sem látszott.
— Vagy elaludtak, vagy elkóboroltak valamerre — vélte Kámov.
Alaposan körülnézett, majd hirtelen megragadta társa vállát.
— Nézze! — szólt remegő hangon.
Néhány lépésnyire tőlük a homokban egy nagy sötét folt látszott. Egy törött óra mellett egy vastag talpú ruhacipőbe bújtatott emberi láb hevert. A közelükben egy törött magnéziumlámpa feküdt.
— Átkozott eset! — szólat meg Kámov. — Itt valami tragédia történt. De valóban a teljes legénység áldozatul esett? Ön maradjon itt — tette hozzá, miközben felvett egy oxigénmaszkot. — Én kimegyek.
Tisztáznunk kell mi is történt valójában.
— Legyen óvatos, Szergej Alekszandrovics — mondta Pajcsadze, és ő is feltette a gázmaszkját. Ez a „farkas” munkája, amit eddig még nem láttunk.
Kámov elővett egy pisztolyt, és az övébe dugta. Pajcsadze egy puskát fogot meg, és egy gombnyomással kinyitotta az ablakokat.
Semmi körülmények között se hagyja el a terepjárót! — utasította társát Kámov, kinyitotta az ajtót és kiszállt a kocsiból.
A sötét folthoz ment, fölé hajolt, és alaposan megvizsgálta az épp a térd alatt leszakadt lábat. Ezen kívül semmilyen emberi maradványt nem talált.
„Minek van itt az óra? — tette fel gondolatban a kérdést. — Miért jöttek ide? Mire kellett a magnéziumlámpa? Egy vagy több ember halt itt meg? Hogyan tudhatná meg ezeket?” Egy zár kattanásának a hangjára gyorsan kiegyenesedett.
Az űrhajó testén lévő ajtó kinyílt. Kámov gépiesen észlelte, hogy az ajtó zsanérokon fordul, nem úgy, mint náluk. „Milyen kényelmetlen!” — villant át az agyán.
Egy sötétkék kezeslábasba öltözött ember tűnt fel. Oxigénmaszk fedte az amerikai arcát.
Egy pillanatra megállt az ajtóban, aztán leugrott, és Kámovhoz ment.
— Üdvözlöm! Az orosz űrhajóról vannak? — Hangja tompán hallatszott a gázmaszk alól.
— Igen — felelte Kámov. — Ön kicsoda?
Bason meghökkent Kámov válaszának hangerejétől.
— Az amerikai űrhajó legénységének vagyok a tagja.
— Én is erre gondoltam, amikor megláttam a járművét. A magasságából ítélve, ön nem Charles Hapgood, és azt feltételezem, hogy ő vezette a hajót. Hol van ő most?
— Az minden, ami megmaradt belőle — mutatott a lábra Bason. — Tegnap este egy ismeretlen állat megtámadta, és széttépte Hapgoodot. Én magam is alig tudtam előle elmenekülni, pedig az összes golyómat kilőttem rá, de társamat már nem tudtam megmenteni.
— Hogy néz ki ez a fenevad?
— Akár egy óriási ezüstszőrű kígyó. Csak rövid ideig láttam a magnéziumfényben, ezért nem tudtam rendesen megfigyelni.
— Akkor nem csoda, ha egy golyója sem találta el, — mondta Kámov, — nem láthatta hová kell lőni.
— Van még valaki itt önön kívül? — hangzott az újabb kérdés.
— Senki. Csak ketten jöttünk.
— Kicsoda ön?
— Ralph Bason vagyok, a New York Times riportere.
— Szóval nem tudományos expedícióra készültek.
— Hapgood végzett valamilyen megfigyeléseket.
— Akárhogy is, nagy tudós volt. Kár, hogy meghalt. — Hirtelen támadt ötlettől vezérelve, Kámov az amerikai szemébe nézett. — Azt mondta, az állat tegnap este támadott önökre, amikor megérkezetek.
— Tegnap éjjel. És önök mikor jöttek?
— Miért hagyták el sötétben a hajót? Nem gondoltak az ismeretlen veszélyforrásokra? Miért nem várták meg a reggelt, ahogy azt mi is csináltuk? Már tudom miért tettek így. Az óra és a lámpa jobban beszél minden szónál. Elárulhatom önnek, Mr. Bason, az ön kicsinyességének lett Hapgood az áldozata.
Kámovot nagyon megrázta az eset. Sajnálta Charles Hapgood értelmetlen halálát.
— Mi huszonnégy órával önök előtt érkeztünk, — folytatta, látva, hogy hiába vár Bason válaszára — de csak ma reggel hagytuk el a hajót. És nem fényképeztünk órákat. Mi nem vagyunk szenzációhajhászok.