Pajcsadze elmondta neki a történteket.
— A golyó a jobb vállamat érte — mondta. — De nem komoly a baj. Nem is fáj igazán, csak gyengének érzem magam.
— Azonnal el kell látni — mondta, majd alig visszafojtott haraggal Basonhoz fordult: — Hol a kötszer?
Az újságíró egy piros kereszttel megjelölt kis dobozra mutatott.
— Segítsen levetkőztetni a sérültet!
Mikor felnyitották a dobozt, Kámov meggyőződött róla, hogy minden van benne, ami szükséges. A behatolási pont a kulcscsont alatt volt. Ám amikor a sebesült hétét megnézte, kiderült, golyó nem hagyta el annak a testét. Ez már sokkal nagyobb baj volt.
— Attól tartok, elkerülhetetlen a műtét! — szólalt meg Kámov. — Mindenesetre a lehető leghamarabb vissza kell térnünk a hajónkra.
Gyorsan és alaposan ellátta a sebet.
Na, most már minden rendben! Üljön nyugodtan tizenöt percig. Veszélyes volt ezzel a sebbel a földre zuhanni.
— Váratlanul ért a támadás — válaszolta Pajcsadze. — Nem tehettem másképp. A második lövése biztos eltalált volna. Persze ez primitív trükk, de biztos voltam benne, hogy támadóm tapasztalatlan az ilyen dolgokban. Az világos, mit akart tenni velem, csak azt nem tudom; miért?
— Azt hiszem, én már értem mi volt a célja vele — mondta Kámov, majd Bason fordulva így folytatta: Ön úgy hitte, hogy én elrepültem volna önnel, elvtársaimat magukra hagyva? Ne hasonlítson másokat önmagához, Mr. Bason. Minden, amit történt a túlfeszített idegeinek köszönhető. Mikor azok működése visszatér a normális kerékvágásba, maga is szégyellni fogja viselkedését.
— Azt hiszem ön is magához méri az embereket — jegyezte meg Pajcsadze.
— Siessen! — parancsolta Kámov. — Fogja a holmiját és induljunk.
— Azt kérte, hagyjuk itt. Azt mondja, nem akar a Földre visszatérni. Én megértem.
— Ostobaság!
Bason engedelmesen magához vette kis bőröndjét. Közönyös fásultságot érzett mindazzal kapcsolatban, ami vele történt. Most már minden végleg elveszett. Lemoshatatlan róla a szégyenfolt.
„Újra lőnöm kellett volna, mikor a földre esett — gondolta. — El kell ismerni, az orosz ügyesen bolonddá tett! Három lépéssel lemaradtam… Megbocsáthatatlan! Kámov azt mondta, nem repült volna el velem, de ez csak szöveg. Más lett volna a véleménye, ha az élete kerül veszélybe…
Alig volt valami személyes tárgya Bason-nek, ezért gyorsan végzett a csomagolással.
— Ideje mennünk — mondta Kámov. Pajcsadzéhoz fordult. — Hogyan érzi magát, Arszén Georgijevics?
— Nem vagyok rosszul. — Pajcsadze felállt, de úgy megtántorodott, hogy csaknem elesett. Kámov kapta el. — Erősen szédül.
— Ölelje át a nyakam — szólt Kámov. A terepjáróhoz eljutni lesz a legnehezebb. Aztán már hamarabb otthon vagyunk. Menjen előre! — Parancsolta Bason-nek.
Az amerikai némán engedelmeskedett. Leugrott a „földre”, és segített Kámovnak leemelni a sebesültet.
— Nagyon bánom ezt a meggondolatlan támadást, Mr. Kámov — mondta. — Nem tudom hogy történhetett. Nem voltam magamnál. Charles Hapgood halála megzavarta a fejem.
— Ez nem csoda — felelte Kámov. — Azt hiszem, ezt majd a bíróság is figyelembe fogja venni. Tegye a hajóba Hapgood lábát.
Pajcsadze hóna alá nyúlt.
— Nem vagyok nehéz, Szergej Alekszandrovics?
— Ugyan! Elfelejti, hogy a Marson vagyunk?
Barátjával a terepjáróhoz ment, és kényelmesen elhelyezte a hátsó ülésen.
Bason még mindig az ajtóban állt. Kámov szavai villámcsapásként érték. Mostanáig úgy tűnt neki, hogy a szovjet űrhajó parancsnoka nem tulajdonít nagy jelentőséget a történteknek. Most ráébredt mélységes tévedésére. Amit engedékenységnek hitt, az a kemény önfegyelem és kitartás megnyilvánulása.
Kámov ismét Bason-hoz fordult.
— Ne tartson fel bennünket! — szólt ingerülten. — Mire vár még?!
Bason nem felelt. Némán felemelte társa és a kamera maradványát, a zsilipkamrába tette és bezárta a hajó ajtaját. Aztán továbbra is némán beült a kocsiba. Kámov már benn ült. Mielőtt elindultak volna, bekapcsolta az adóvevőt.
— Na végre! — hallatszott Belopolszkij hangja. — Mi történt önökkel, Szergej Alekszandrovics?
— Mindent megtudnak, ha visszatértünk — felelte Kámov. — Kérem, nagyon figyeljen rám. Arszén Georgijevics megsérült. Készítsenek neki elő kényelmes fekhelyet. Ha meglátják a terepjárót, Borisz Nyikolájevics jöjjön oda, segíteni a beteg átszállításában. Még egy személy tart velünk. Készítsenek elő neki egy fülkét.
— Miféle személy? Honnan…
— Ő az amerikai űrhajó egyik utasa. Most nincs időm magyarázkodni. Várjon türelemmel. A terepjáró maximális sebességgel fog haladni. Út közben nem tudok beszélni. Másfél óra múlva otthon leszünk. Minden világos?
— Nem, nem teljesen értem — válaszolta Belopolszkij. — Azonban végrehajtjuk az utasításait.
— Akkor viszontlátásra! Megszakítom a kapcsolatot.
Kikapcsolta a mikrofont, és Kámov Pajcsadzéhoz fordult: — Kényelmes önnek, Arszén Georgijevics?
— Jól vagyok, ne aggódjon!
— Elnézést, — mondta váratlanul Bason — várjon egy percet.
— Miért?
— Szeretnék visszatérni a hajómra. Van ott egy amerikai zászló. Azt kérték, hogy helyezzük el a Marson, a látogatásunk emlékére.
— Nem! — reagált élesen Kámov. — Nem engedélyezem!
Elindította a motort.
— A terepjárónak maximális sebességgel kell haladnia, Arszén Georgijevics. A megteendő utat már ismerjük, és teljesen veszélytelen. Ha a gyorsaságunk miatt rosszul érezné magát, tessék szólni.
— Nem lesz semmi baj, — mondta Pajcsadze — teljesen jól vagyok.
A visszaút nem volt több másfél óránál. A terepjáró száztíz kilométeres sebességgel robogott, szigorúan már kitaposott úton haladva, ami jól látszott a kemény talajon. Az erős rugózás és a puha fotelek megfelelő körülményeket biztosítottak a sebesültnek, és Kámov bízott benne, hogy a nagy gyorsaság nem okoz semmilyen bonyodalmat a betegnek. A sérülése, szerencsére könnyű volt. Igaz, a golyót ki kell operálni, de ez nem okoz gondot a doktornak. Az űrhajón minden szükséges felszerelés megvan, bármely esetre számítva.
Sokkal veszélyesebb lett volna akár csak egy napig is az amerikai űrhajón maradni, ahol a sérültet el sem lehetett volna helyezni kényelmesen. Volt még egy bonyodalom. Az űrhajó három nap múlva hagyja el a Marsot. A megduplázódott súly, ami a gyorsulás következményeként lép fel, a beteg számára veszélyes lehet. Kámov tudta, akkor is el kell indulniuk, a legénység többi tagjának érdekében, ha ezzel Pajcsadze halálát okozzák.
Eddig a napig az expedíció sikeres volt. Sikeresen hagyták el a Földet, elrepültek a Vénuszhoz, megfigyeléseket végezhettek rajta, és még az aszteroidával való találkozás is jól végződött. A nehéznek tűnő Marsra való leszállás is, amitől, bár társai elől titkolta, erősen tartott, végül is rendben megtörtént. Az űrhajó úgy ért talajt, mintha a földi kilövőállásba tért volna vissza. Úgy tűnt, az űrrepülésüket, a várakozásokkal ellentétben, a legkisebb nehézség nélkül sikerül végrehajtani.
És az amerikaival való találkozásuk csaknem tragédiával végződött.
Kámov keserűen bánta, hogy hagyta magát Bason csapdájába esni. De ki számíthatott arra, hogy ez az emberi korcs ilyen aljas dolgot gondol ki?
Az amerikai butasága és hálátlansága izgatta Kámov fantáziáját.