— Ön hogy gondolja?
— Úgy vélem két vagy három évig.
Kámov nevetett.
— A rakétatechnika gyorsan fejlődik! — mondta. — Ha az első rakéta, ami a Holdra vitt bennünket, két napig utazott, a második már egy nap alatt ért oda, a haladás miatt. Az egész expedíció 225 napig tart, ami mindössze hét és fél hónap.
— De hát ez nagyon kevés!..
— Ez alatt az idő a hét és fél hónap alatt —, folytatta Kámov — egy kicsivel több, mint fél milliárd kilométer távolságot járunk meg. A hajó tervezett átlagsebessége 102.600 kilométer per óra.
— Ez olyan, mint egy tündérmese!
Kámov a fejét rázta.
— Mondom: Ez nem olyan nagy sebesség, mint amilyennek tűnik ön előtt. Repülésünk során tartanunk kell magunkat a menetrendhez, mert a hajónk sebessége kisebb, mint a Földé a saját pályáján. A Földet nem tudnánk utolérni.
— Nekem iszonyú soknak tűnik ez a százkétezer-hatszáz kilométer. Cirka három óra alatt a Holdnál leszünk, két másodperc múlva már nem lesz látható a járművünk a Földről.
— Dehogy! — mondta Kámov. — Ha ugyanezzel a sebességgel indulnánk, a hajó halott legénységgel repülne. Az emberi szervezet nem bír ki ekkora gyorsulást. Viszonylag lassú lesz az indulási sebességünk, és csak 23 perc 46 másodperc múlva éri el a hajó a maximális huszonnyolcezer-ötszáz m/sec-os végsebességet. (A Föld sebessége a pályáján 29,76 km/sec.) Olyan könnyedén ejtette ki ezeket a számokat, mintha csak egy autóútról beszélne.
— Ha mi egyenes vonalban szállnánk a Hold felé, — folytatta — három óra és ötvenhét perc múlva elérnénk, de a pályánk szinte merőlegesen metszi a Föld-Hold pályát, így nem fogjuk látni a Holdat.
Olyan messziről csodálhatjuk azt, mint azt a Földről láthatnánk.
— Nagy kár!
— Viszont láthatjuk, az innen nem látható felét.
— Már régóta tudja az egész világ, — szóltam, — hogy a hold általunk nem látott oldala semmiben sem tér el attól, amit ismerünk, de saját szemmel látni mégis nagyon érdekes lehet. Feltennék egy kérdést.
— Csak tessék!
— Azt mondta, hogy a Marsra vezető úton meg akarja vizsgálni a Vénuszt. Ezt nem igazán értem.
— Mit nem ért?
— Hogyan fogja a Vénuszt megvizsgálni, hiszen a két bolygó pályája a Föld ellenkező oldalán van.
— Jogos lenne a meglepődése, — mondta Kámov, — ha a bolygók mozdulatlanok lennének. Csakhogy mozognak, mégpedig egymástól eltérő sebességgel. Gyakran fordul elő, hogy mindkét bolygó, vagyis a Mars is és a Vénusz is a Föld azonos oldalán van. Hogy világossá tegyem az útvonalunkat, le fogom rajzolni.
Ceruzát vett a kezébe, és egy lapra gyorsan köröket rajzolt. Annak ellenére, hogy nem használt körzőt, a körök szabályosnak tűntek. Én elraktároztam a memóriámba ezt a képet.
— Nézze, — mondta Kámov, — A középen lévő kis kör a Napot ábrázolja. Az első kör ettől — a Vénusz pályája. Közte és a Nap között, még ott van a Merkúr, de annak a pályájára most nincs szükség. A második kör — a Föld pályája, a harmadik pedig a Marsé. Ha helyesen méreteztem volna meg a rajzot, ezen a papíron nem látszanának a bolygók: egyszerűen nem látszanának rajta. De ez nem a terv, hanem csak egy vázlat. A körökön az 1-essel jelölt karikák, a bolygók indulásunkkor elfoglalt helyét jelölik.
Az összes bolygó azonos irányban halad a pályáján. Ezen a rajzon jobbról-balra. A Földet ábrázoló karikától rajzoltam meg az utunkat, a szaggatott vonallal. Itt, ezen a ponton találkozunk a Vénusszal…
Egy másik Karikát rajzolt a Vénusz-pályára, és kettes számmal jelölte.
— Itt indulunk el a kijelölt utunkra, majd érintve a Vénusz pályát jutunk el a Marshoz, itt találkozunk vele, majd visszatérünk a Földhöz, amely megteszi ezalatt az évi útjának több mint felét, és nagyjából itt lesz.
— Már értem! — mondtam.
— Ez a rajz nem több, mint egy durva séma. — mondta Kámov. — A pályák nem zártak, mert a Nap maga is mozog, magával vonva a bolygókat, amik elmozdulnak a térben, de így világosabb a dolog.
— Köszönöm önnek, mindent megvilágított.
— Ezért nem késhetünk egy napot sem.
— Értem.
— Mára ennyi elég volt. A hét és fél hónapos utunk során lesz időnk mindent megbeszélni. Mielőtt azonban részt venne az expedícióban, önnek át kell esni az orvosi vizsgálaton. Ahhoz, hogy felkészíthessük a repülésre, egyetlen napot sem veszíthetünk.
Ezzel ért véget első beszélgetésem Kámovval.
Éjfél elmúlt, mire hazaértem.
A Hold már a háztetők fölé emelkedett. Az az ember, akinél ma jártam, már meglátogatta. Ki tudja, talán valaha majd én is ráléphetek ragyogó felületére…
Ragyogó… Eszembe jutott Kámov története, amiben azt írja, hogy a Hold felülete sötét és komor, sűrűn borítva barna sziklákkal, és elnevettem magam naiv lelkesedésemen.
Ott, a közvetlen közelben minden másként néz ki, mint a Föld távolából nézve. A fényes bolygók valójában nagyon sötét és fénytelen testek. Hamarosan magam is egy leszek közülük.
Ezt akarom? Mi történik, ha holnap az orvos olyat mond, ami elzárja előlem ezt a lehetőséget?
Milyen nehéz lesz túl tenni magam a csalódáson!
Nagyon rosszul aludtam akkor éjjel. Nyitott szemmel feküdtem az ágyon, hallgattam az óra lassú ketyegését a falon, és időnként úgy tűnt, mintha megállt volna az idő.
Csak hajnal felé aludtam el, kavargó gondolatokkal a fejemben.
Félelmeim hamisnak bizonyultak. A háromtagú orvos-bizottság, egy híres professzor irányításával, hosszasan és alaposan megkopogtatott, meghallgatott, lemért. Ellenőrizték a látásom, hallásom, megforgattak egy különleges körhintán és fejjel lefelé lógattak speciális hevederek közt tartva, majd újra meghallgattak.
Végül az idős tanár, hátamat megsimogatva mondta ki a számomra édes szavakat: — Tökéletes a teste! Tudja, fiatalember, ha megunta a Földünket, akár a Sarkcsillagra is elmehet! — Az orvosok nevettek.
— Készüljön fel a repülésre! — tette hozzá aztán komolyan a professzor. — Ne feledje, ha a repülés kezdete előtt, ha csak egy kis náthát is beszerez, akkor nem fogjuk engedni, hogy felszálljon!
Szigorúan tartsa be a szabályokat! — A bizottság egy tagjára mutatva folytatta: — Dr. Andrejev az expedíció orvosaként részt vesz a repülésben. Olyan gyakran kérje ki tanácsát, ahogy csak lehetséges.
Munka, pihenés, étkezés, szórakozás — mindezt csak az ő felügyelete alatt teheti.
Miután mindezen túl voltam, egyből Kámovhoz siettem, hogy megkapjam tőle az utasítást a munka kezdetéhez. Szemmel láthatólag elégedett volt a várakozása eredményével, és nagyon elégedett volt, mikor megtudta: minden rendben van velem.
— Sajnáltam volna, ha nem jöhet velünk. Rendkívül örülök, hogy nem ez történt! Bemutatom valakinek —, mondta Kámov. Az asztal mögött, amihez mentünk, egy magas, vékony férfi ült: Ő Konsztantyin Belopolszkij, a helyettesem a repülés alatt.
A név, amit Kámov kiejtett már ismert volt előttem. Belopolszkij névrokona a híres csillagásznak, aki számos csillagászati könyv szerzője volt, és akinek munkáiból tanultam az iskolában.
Mikor Kámov bemutatott, és közölte, hogy részese vagyok a következő küldetésének, Belopolszkij kezet fogott velem, de (, akkor úgy gondoltam) nagyon közönyösen. A mosolynak még csak az árnyéka sem jelent meg arcán. Mély barázdák szántották homlokát, (bár még csak 45 éves volt,) és azt mondta, hogy nem tud örülni az adott esetben.