Zöldesszürke szemével úgy nézett a terepjáróra, pupillája összehúzódott, mint egy macskáé, aztán hirtelen a hátsó lábait kinyújtva tizenkét métert ugorva megtámadta azt.
Melnyikov hátrahőkölt a meglepetésszerű támadástól.
Kámov nem jött ettől zavarba. Az ugrás pillanatában rálépett a gázpedálra, és a terepjáró előrelendült, és a tó előtt elkanyarodott. Az állat átrepült fölöttük, és mögöttük a homokra esett.
A vad valószínűleg feldühödött, és újra elrugaszkodott a talajtól. Ezúttal elérte a célját. A terepjáró megrázkódott a támadástól. Kámov leállította a motort.
Az állat a tetőn volt és hallották karmai és fogai csikorgását a fémen. A kemény munkával kiásott növény összetörve a „földre” esett.
— Felkészülni! — szólt Kámov.
Melnyikov letette a kamerát, és egy puskát kapott fel.
A hernyótalpas lassan megindult előre. Ám az állat nem ugrott le a tetejéről. A farka vége lelógott a „földre”. A fémen csikorgó hangok elhallgattak.
— Le kell ugrasztanunk onnan — mondta Kámov.
Megnyomta a riasztó gombját.
A szirénák üvöltése szaggatta szét a sivatag csendjét. Úgy látszott, hogy a rémült bestia megpróbált leugorni, de karmai megcsúsztak a fémen, és a lánctalpas mellé esett. Melnyikov egy pillanatra egész közelről látta az állat világos hasi szőrzetét, és a levegőben kapálózó hat lábát. Az állat egészen összehúzva magát átfordult, és hatalmas, tízméteres ugrásokkal elfutott.
Kámov fokozta a sebességet — és a terepjáró hamarosan felzárkózott az állat mögé. A szirénák szünet nélkül szóltak, ezért a marsi jószág, ami eddig még soha nem hallott ilyen hangot, hátra sem pillantva rohant előre. Kámov kinyitotta az első ablakot.
— Csak biztos célpontra lőjön — mondta. — A fejére célozzon.
Melnyikov erősen figyelte az mozgását. Az állat le-fel mozgása zavarta a pontos célzásban.
— Nem fog menni — jelentette.
— Egyszer csak elfárad — felelte Kámov.
— Nem tudhatjuk meddig bírja. Bemenekülhet egy másik „mocsárba”.
— Jó! Akkor mással próbálkozunk.
Kámov kikapcsolta a riasztót. A hirtelen feltámadt csendben az állat abbahagyta a menekülést, hogy szembeforduljon az üldözőjével. A hernyótalpas háromlépésnyire volt tőle. Lehetetlen volt eltéveszteni, így Melnyikov lelőtte.
— Úgy látom telibe találta — konstatálta Kámov.
Mindketten az állatot figyelték.
— A szeme közé lőttem — válaszolt Melnyikov.
Néhány percet vártak, aztán óvatosan, fegyverüket készenlétben tartva megközelítették.
De a fenevad halott volt: a golyó pontosan a szeme között találta el.
— Ez azt is bizonyítja, — mondta Kámov — hogy a marsi állat agya is ugyanott helyezkedik el, mint földi társaié.
— Majd tanulmányozzák, amikor a földre szállítottuk.
— Szerencsés eset volt.
— A növény viszont elpusztult.
— Igen, de majd azon leszünk, hogy szerezzünk helyette egy másikat.
A rájuk törő izgalom megakasztotta beszélgetésüket. A lábuknál fekvő állat a Marson született és nőtt fel — valószínűleg egy olyan, hosszú evolúciós folyamat eredményeképp, ami a bolygón múltjának a titka. Mi a közös e fenevadban és a földi állatokban? Milyen különbözik teste a hozzá hasonló, de eltérő körülmények között élő társaikétól? A természet milyen titkait tárja fel az idegen állat, akit egy földi golyó ölt meg, az őt tanulmányozó tudósoknak?
— Fel bírjuk tenni ketten a terepjáró tetejére? Próbáljuk meg!
A Mars kisebb gravitációja sem segített megbirkózni a feladattal. Az túl nehéz volt két embernek.
A csörlőt sem tudták használni, mert nem volt lejtőnek használható eszközük.
— Magunk után kell húznunk az űrhajóig — mondta Kámov.
— A homok ledörzsöli a bőrét. Nem lehetne deszkákon szállítani.
— Veszélyes lenne itt hagyni. A rokonai idejöhetnek, és nem tudjuk, nem eszik-e meg saját fajtársukat. Nem hagyhatjuk, hogy ez a szerencsés eset kudarca végződjön.
— Ön menjen vissza egyedül — javasolta Melnyikov. — Én itt maradok őrizni.
Kámov ezt válasz nélkül hagyta. Egy pillanatig nézte fiatal társát, majd enyhén megvonta a vállát.
— Nincs mit tenni, magunk után kell húznunk — szólt. — De meg kell tennünk mindent, hogy minél kevésbé sérüljön meg.
A beszállt a kocsiba, és hosszas tárgyalásba kezdett Belopolszkijjal.
— Konsztantyin Jevgenyevics is egyetért velem — mondta. — Ha a kiszerelt ülésekre fektetjük, gond nélkül el tudjuk szállítani.
Így is tettek. A terepjáró négy ülését összekapcsolták, és a tetemet óvatosan, a csörlő segítségével rátették. Ez a művelet egy óra hosszán át tartott.
— Ma már nem jutunk el az amerikai hajóhoz — jegyezte meg Melnyikov.
— Annak holnapig várnia kell.
Hat órába telt a visszaút. A lánctalpas a lehető leglassabban haladt. Gyakran meg kellett állni, a rögtönzött pótkocsi szétcsúszó alkatrészeit rögzíteni, hogy le ne csússzon róla az állat teteme.
A nap egyre lejjebb süllyedt a nyugati égbolton, mire a fáradt vadászok végül elérték a hajót. A megölt állat hűtőbe szállítása is kemény munkának bizonyult. Kámov kereken elzárkózott Bason segélykiáltásai elől, miközben három társával kínlódott a közelgő sötétben.
— Már három nap letelt az ötből, — mondta Kámov, mikor végeztek a nehéz munkájukkal —, és még nagyon keveset végeztünk.
— Majd belehúzunk a hátralévő két napban — felelte Belopolszkij. — Igazából az sem kevés, amit eddig elértünk. A „gyík” Földre szállítása — nagy győzelem.
— Hogy mondta? Gyík?
— Igen. „Ugrógyík”. Véleményem szerint ez a legmegfelelőbb név erre az állatra.
A HOMOKVIHAR
Az űrhajó Marson tartózkodásának negyedik napján Belopolszkij és Melnyikov már egy órával a napkelte előtt felébredt. Megfigyelték, hogy minden reggel, a világunk nyulaira emlékeztető kis állatok megjelentek a hajó közelében. Kámov utasította őket: mindenképpen lőjenek le belőlük legalább egyet. Távcsöves puskával felszerelkezve helyezkedett el a két utazó a hajó szárnyain, amint a Nap pereme megjelent a látóhatáron. Nem kellett soká várni. Ahogy az előző napokban, most is a nap első sugaraira megjelentek a „nyulak”. Öt kis állat hosszan szökellt a tó partjánál.
Két lövés hallatszott egy időben, és két „nyúl” lett a vadászok áldozata.
Elégedetten önmagukkal tértek vissza a hajóba, és a marsi fauna két képviselője máris elfoglalta a helyét egy újabb hűtőben.
Kámov igyekezett a reggelivel. Az amerikai hajóhoz kellett menni, és útközben ki kell ásni egy másik „mocsári” növényt, ahelyett, amit a „gyík” összetört.
— Nem lehetünk el többet öt óránál — jelentette ki.
— Vagy ki tudja — szólt Belopolszkij. — Eddig nem telt el nap anélkül, hogy a Mars valami meglepetéssel ne szolgált volna.