Mogorva volt és dühös. Már a negyedik napot kellet a hajón töltenie. A körülmények mindeddig úgy alakultak, hogy minden nap Kámovnak kellett a terepjáróval elmenni, és Konsztantyin Jevgenyevics is szerette volna saját szemével megtekinteni a marsi természetet.
— Mindenhol ugyanaz van — próbálta megnyugtatni Kámov. — A Mars természete mindenütt ugyanolyan.
— Ez nem így van — nyugtalankodott Belopolszkij. — A természet végtelenül változatos.
— Holnap — szólt erre Kámov — ön és Borisz Nyikolájevics felderíti a tőlünk északra és nyugatra fekvő területet. Este pedig elhagyjuk a Marsot.
E szavak megnyugtatták Belopolszkijt, és kikísérte a harmadik útra készülő társait.
— Ne késlekedjenek! — szólt búcsúzóul.
A terepjáró gyorsan ment az űrhajótól 50 kilométerre lévő „mocsár” irányába. Kámov és Melnyikov egész idő alatt a tegnap elejtett „gyíkról” beszélgetett.
— Különös egy állat, nem Borisz Nyikolájevics? — kérdezte Kámov. — A teste — egy gyíké, hátsó lábai — egy szöcskéé, szája — egy krokodilé, szeme — egy macskáé, prémje, akár egy jegesmedvéé.
Egy következő expedíció élve fogja elkapni ezt a szörnyet, és úgy szállítja a Földre.
— Nem tudná a mi, Marsénál sűrűbb levegőnket belélegezni.
— Különleges, ritka levegőt tartalmazó ládában tartják, és nyúllal etetik.
— Szeretnék részt venni azon a vadászaton! — mondta Melnyikov.
— Ez azt jelenti, hogy szívesen utazna megint a Marsra?
— Nem kizárólag a Marsra, hanem bárhová.
— Akkor jó! Még sok lehetőség lesz rá. Az űrutazásokat épp csak elkezdtük. Hanem ahhoz, hogy jó eséllyel induljon, még sokat kell tanulnia.
— Mindent megteszek érte — felelte Melnyikov.
— Helyes. Egy nap még ön igazi „csillagkapitány” lesz — mondta Kámov mosolyogva, felidézve az amerikai újságok, Hapgoodnak ajándékozott nevét.
Akár a tegnapi begyakorlás miatt, akár azért mert „könnyebb” növényt választottak, de még egy órát sem tartózkodtak a „mocsárban”, és miután rögzítették a tetőre, már robogtak tovább útjukon, amit tegnap az „ugrógyík” megjelenése megszakított.
A lánctalpas órája reggel tíz órát mutatott, mikor az égbolt hátterében megjelent az amerikai űrhajó.
Két perc múlva a célnál voltak. Kámov ugyanott állt meg, ahol előző alkalommal.
— Milyen kicsi! — mondta Melnyikov, miközben kíváncsian bámulta a hajót.
— Nem nagy!
Kámov alaposan körülnézett. Első pillantásra semmi sem változott a két nap alatt. Az üzemképtelen óra és a törött lámpa még mindig ugyanott hevertek. Az űrhajó ajtaja zárva volt. De mikor Kámov alaposabban megnézte, számos lábnyomot fedezett fel a homokban, és még többet a hajó szárnyain.
Azt nagyon összekarmolták.
— Állatok jártak itt — jegyezte meg. — És úgy vélem nem csak egy, hanem több is. Nagyon óvatosnak kell lenünk. A közelben lehetnek. Ezek a szőrös „ugrógyíkok” nagyon veszélyesek lehetnek — merengett. — Keressük a kocsiból figyelve Hapgood maradványait. Nyissuk ki az ablakokat, a fegyvereket pedig tartsuk készenlétben. Milyen lövedékek vannak betöltve?
— Robbanógolyók.
— Akkor minden rendben. Továbbmegyünk.
A lánctalpas lassan haladt.
A hajó körüli alapos vizsgálódás majd egy órán át tartott. Köröl-körül minden csendes volt.
Egyetlen állat sem látszott, bár nyomaik sűrűn tűntek fel a homokban.
A keresés nem járt eredménnyel.
Az űrhajósok visszatértek a hajóhoz. Sietniük kellett.
Felváltva szálltak ki a kocsiból, és egy mély lyukat ástak. Csákányra nem volt szükségük.
Kámov felvette az óra és a lámpa maradványait. Az űrhajóba lépve egy viasszal lepecsételt borítékot helyezett el. Ebben volt a jelentés az amerikaiak Marsra való érkezéséről, és a parancsnok, Charles Hapgood halálának körülményeiről. A jelentést Kámov orosz és angol nyelven írta, Bason és ő írta alá.
Megtalálta az amerikai zászlót, amit Bason említett, Kámov egy kis fémdobozt keresett, amibe elhelyezte Hapgood maradványait, és elhagyta velük a hajót, az ajtót becsukva maga után.
A „koporsót” belecsomagolták a zászlóba, leengedték a gödörbe, majd betemették azt.
Itt már nem volt több tennivalója, így hát Kámov elfoglalta helyét a lánctalpas kormányánál.
Délután egy óra körül járhatott az idő. Másfél óra a hazafelé tartó út.
A terepjáró elindult.
Az amerikai hajóra visszapillantva Melnyikov észrevette, hogy a tó vize elsötétült és a felszíne erősen fodrozódott.
— Feltámadt a szél — szólt.
Kámov az égre nézett. Olyan sötét volt, mint máskor, itt-ott pislákoló csillagokkal. A Nap szinte a delelőponton állt, és Deimos, a Mars két holdjának egyike látszott a fényében. Egyetlen felhő sem látszott.
— Három napig szélcsend volt — válaszolta. — Nem csoda, ha véget ért ez a béke. A Marson kell lenni szélnek.
A hangszóróban egy kattanás hallatszott, és Belopolszkij hangja hallatszott: — Szergej Alekszandrovics, hallanak engem?
— Jól halljuk — felelte rá Kámov.
— Merre járnak?
— Az amerikai űrhajó közelében. Nemrég hagytuk csak el.
Hallották, amint Belopolszkij valamit kérdez Pajcsadzétól.
— Kérjük, hogy a lehető leggyorsabban jöjjenek vissza. Minden jel szerint rettenetes homokvihar lesz.
— Természetesen, Konsztantyin Jevgenyevics.
— Arszén Georgijevics kérdezi, nem lenne-e jobb visszamenniük az amerikai hajóra, és ott megvárniuk a vihar végét?
— Nem — felelte Kámov. — Nem tudhatjuk mennyi ideig tart a vihar. Ha elhagyjuk járművünket, az megsérülhet, vagy betemetheti a homok. Ez nagy bonyodalmakat okozhat. Bízom a járművünkben.
Biztonságban haza fogunk térni.
A terepjáró nagy sebességgel robogott előre. A hernyótalp tövisei egybefüggőnek látszottak. A szél egyenesen szembefújt velük, de úgy tűnt, az erős gépezet „fel se vette” azt.
— Veszélyesek ezek a viharok? — kérdezte Melnyikov, de látva, hogy a feszülten előre figyelő Kámov nem válaszol, így folytatta: — Konsztantyin Jevgenyevics azt mondta nekem, hogy a marsi viharok nem tehetnek kárt a lánctalpasban. Mindamellett viharok sem lehetnek itt.
— Belopolszkij ritkán téved — mondta Kámov.
Fokozatosan erősödött a szél. A homok könnyű pora a levegőbe emelkedett, ködbe borítva a láthatárt.
— Már nagyon közel a vihar — jegyezte meg Kámov.
És mintha a szavait akarná igazolni, egy erős szélroham felkapott a lánctalpas előtt egy felhőnyi homokot, és a szélvédőhöz vágta.
Megint kattant a rádió: — Belopolszkij beszél.
— Hallgatjuk önt.
— Az űrhajó keleti oldala felől hatalmas homokfelhő közeledik. Nagyon gyorsan mozog. Félünk, hogy nem érik el időben a hajót. Elérték már a „mocsarat”?
— Még nem.
— Mennyire lehetnek tőle?
— Húsz kilométernyire.
— Jó lenne azt elhagyniuk, mielőtt odaér a vihar. Arszén Georgijevics azt mondja, az a legveszélyesebb hely az egész úton.
— Úgy vélem, időben túl leszünk rajta. Tizenkét perc múlva érjük el a „mocsarat”.
— Azt hiszem a vihar nagyon hamar oda fog érni.
— Ami különben nem tart tovább két-három óránál. Ne feledje, amit önmaga írt a könyvében a marsi viharról. — Kámov nevetett. — Most ellenőrizheti a számításait.