— Örülnék, ha tévedtem volna.
— Tartok tőle, hogy nem téved. A továbbiakban Borisz Nyikolájeviccsel beszélhet.
— Messze van még a „mocsár”?
— Tíz kilométerre.
— A hajótól már csak egy kilométernyire van a homokfelhő — mondta Belopolszkij. — Iszonyú gyorsan közeledik — majd egy pillanat múlva hozzátette: — Az ablakokon nem lehet kilátni. Teljesen elsötétedtek.
Kámov és Belopolszkij nem válaszolt. Aztán Melnyikov beleszólt a mikrofonba: — Látjuk a felhőt. Három kilométerre vagyunk a „mocsártól”.
A teljes látóhatáron gyorsan emelkedő fal látszott. Ez a szél felkapta homok szilárd tömege volt, ami nagyon gyorsan haladt, egyenesen a terepjárónak tartva. A találkozás néhány másodperc múlva megtörtént.
Kámov tudta, ha a lánctalpas elkerülte a „mocsarat”, a veszély jelentősen kisebb lesz. A most közeledő sötétségben a lápos terület rettenetes fenyegetést jelentett.
A felhő már egyre közeledett. Előtte a homok megkergült tornádóként forgott. Kámov ár látta a „mocsarat” elkerülő nyomot.
Tovább!.. Na még egy kicsit!
Melnyikov előredőlt, mintha ez mozdulat segíthetett volna az erős motornak.
A lánctalpas azonos távolságban volt a kanyarodás helyétől, mint a vihar sötét fala. Melyik éri el hamarabb a „mocsarat”? Ez a kérdés életet vagy halált jelenthetett…
— Köszönöm, fiúk! — mondta hangosan Kámov, mikor a terepjáró befejezte széles ívű kanyarját, és az űrhajóhoz tartó egyenes útra ért.
— Ez kinek szólt? — kérdezte Melnyikov.
— Az „Ural”-gyár dolgozóinak — felelte Kámov. — Azoknak, akik ezt a remek motort készítették.
A szörnyű hely elmaradt mögöttük. Most már csak a sötétben ne tévesszék el az utat.
És mintha ezért a győzelemért akarna bosszút állni, a rettenetes vihar lecsapott a terepjáróra. A sebességük azonnal 40km/órára csökkent. Áthatolhatatlan sötétség vette őket körül. A homok nagy erővel verte a lánctalpas ablakait, amik úgy csikorogtak, mintha valaki smirglivel csiszolta volna őket.
— Kérjen radarirányítást, Borisz Nyikolájevics.
És mintha csak meghallották volna a hajón a kérést, egy nagy fénykör jelent meg a vevőjükön, fekete csíkkal a közepén.
— Ez derék! Jól kitalálták mire gondolunk! — jegyezte meg Kámov.
Most már csak a fénysáv közepén látszó fekete csíkban kellett haladniuk, anélkül, hogy az elhomályosulna, mert az azt jelentené, hogy letértek a jó útról. A többi már a motor és a masszív falak dolga volt.
— Hogy van, Borisz Nyikolájevics? — kérdezte Kámov.
— Minden rendben, Szergej Alekszandrovics. Kár, hogy nem filmezhetem le a vihart.
— Az mit sem érne! — nevetett Kámov. — Attól tartok, ilyen fényviszonyok között nem lenne valami „fényes” a felvétel.
A vihar már körülöttük tombolt. Mintha a marsi természet dühös lett volna, mert nem tudott megbirkózni a merész kis kocsival, ami a távoli Földről került ide, és makacsul haladt előre, legyőzve a tomboló elemek erejét.
Áthatolhatatlan éjszakai sötétség vette őket körül. Furcsa volt a tudat, hogy valahol a viharon túl süt a Nap, és mindez nappal történik. Melnyikov, miután meggyőződött arról, hogy a hernyótalpas tetején elhelyezett reflektor fénye nem képes áttörni a száguldó homokszemcsék fátyolán, kikapcsolta azt.
A műszerfalat megvilágító kék fény volt az egyedüli, ahol megpihentethették a kinti sötétségben megfáradt szemeiket.
— Nem tart attól, hogy a homok eltömíti a kerekek csapágyait? — kérdezte Melnyikov.
— Nem — válaszolta Kámov. — Nem tartok tőle. A terepjáró gyári tesztelése Belopolszkij közvetlen irányításával történt, különösen erős homok- és víznyomásnak kitéve azt. Még a legalaposabb próbák során sem történt fennakadás a működésükben.
Mintegy fél óra telhetett el.
Előttük, a mélységes sötétben hirtelen egy apró fénypont villant fel.
— A reflektor! — szólt Kámov. — Tehát már nagyon közel vagyunk a hajónkhoz.
— Hihetetlen, hogy látszik ebben a viharban.
— Négyszáz kilowattos. Majdnem akkora, mint egy repülőtér irányítótornyáé.
Melnyikov megragadta a mikrofont.
— Már látjuk a reflektort — szólt bele.
— Ez remek! — felelte Belopolszkij. — Tizenöt perce bekapcsoltuk a világítást. Akkor már nagyon közel vannak. Jól látja?
— Teljesen világosan.
— Hogy működik a terepjáró?
— Nagyon jól! Szergej Alekszandrovics kéri a jeladó kikapcsolását.
— Kikapcsolva!
A kocsi csökkentette a sebességét. A hajó már nagyon közel lehetett.
A reflektor fénye csillagként ragyogott, és fényétől homályosan láthatóvá váltak a kocsinak csapódó homokszemek.
A vihar nem csökkent, sőt egyre hevesebben tombolt, de az utasokat már nem fenyegette veszély. A terepjáró hazaért. Anyagtalan fény kötötte össze őket az űrhajó elpusztíthatatlan falai mögött türelmetlenül rájuk váró elvtársaikkal.
AZ EMLÉKMŰ
A hernyótalpasból való kiszállás nem volt egyszerű. A legyőzött szélvihar nem adott rá lehetőséget.
Az álló terepjáró ablakát azonnal belepte a homok. A közelükben lévő űrhajót alig tudták szabad szemel kivenni. Csak a reflektor fénye adott lehetőséget a navigáláshoz.
Kámov a kocsival teljesen a hajó bal oldalához állt. Kérésére Belopolszkij egy kicsit kitárta a hajó szárnyát — és a terepjáró teteje máris védetté vált.
A célkamra ajtaja a terepjáró ajtaja előtt volt. A hajóhoz jutás feltételei így már biztonságosakká váltak, s az utasok egymás után kiszállhattak a kocsiból.
A hajó a „földön” feküdt.
A kerekeit és a szárnyit bevonták, hogy csökkentsék a légellenállást. Az ajtó kicsivel volt a „föld” fölött — és nem kellett a lépcsőt leereszteni.
Ahogy bezsilipelt, és a maszkot levette, Kámov Pajcsadzéhez sietett. Útjuk során nem beszélt róla, de Melnyikov látta rajta, hogy az orvos gondolatai minduntalan a beteg körül járnak. A sebesült jól érezte magát. Miután levette védőöltözetét, Kámov megmérte Pajcsadze hőmérsékletét, és csak ezután nyugodott meg.
— Úgy tűnik, rendbe fog jönni — szólt Kámov. — Holnapután, mikor felszállunk, már teljesen jól lesz.
— Ilyen sebbel, — válaszolt a csillagász — a háborúban, már rég a harcvonalban lennék.
— Az más dolog — felelte rá Kámov. — A háború természete áldozatokat követel.
A vihar még másfél órán át tombolt, aztán olyan hirtelen abbamaradt, mint ahogy kezdődött. A homokfal elsuhant az űrhajó mellett, és máris tovatűnt a távoli láthatáron. Néhány percig még fújt a szél, aztán az is elült. A hajó környékén hasonló békés volt a tájék, mint reggel.
— Döbbenetes! — jegyezet meg Belopolszkij. — Ha átaludtuk volna a vihart, egyáltalán nem hinném el, hogy itt volt.
Valóban, a legkisebb nyoma sem látszott a szélviharnak körös-körül. A talajon fekvő homokréteg érintetlennek látszott. A növények is ugyanolyan sűrűn álltak, anélkül, hogy bármelyiknek a gyökere kiszakadt volna a talajból. Csak az űrhajó jobb oldalánál magasodott egy homokhegy, ami eltakart azon az oldalon minden ablakot.
— Emelje fel a hajót! — adta ki az utasítást Kámov.
Melnyikov megnyomott egy gombot a vezérlőpanelen. Egy motor bekapcsolódott, és a kerekek elhagyták fészküket. A csillaghajó lassan felemelkedett. A homok elterült, és az ablakok kiszabadultak.