A hajó jobb oldalán is minden nyugodt volt. Csak a tó mozdulatlan felszíne látszott. Úgy tűnt, mintha nem is víz, hanem higany töltötte alacsony medrét.
— A szél teljesen elállt — mondta Kámov. — Lesz miért törni a fejüket meteorológusainknak a Mars természetén.
— A botanikusoknak is sok dolga lesz — tette hozzá Belopolszkij. — Nyilvánvaló, hogy a növények a vihar alatt a „földhöz” lapultak. De hogyan hajolhatott meg ennyire a kemény törzsük? Szerkezetük láthatóan más, mint a földi növényeké.
— Itt minden más, mint nálunk — felelte Kámov. — Csak külsőségekben hasonlít a Mars a Földünkre, az evolúció egészen más utat járt be, mint nálunk. Bármilyen tudósnak sok felfedeznivalót ad ez a bolygó.
— És a növényünk?! — kiáltott fel hirtelen Melnyikov, az ablakhoz futva.
— Harmadjára is ki kell mennünk begyűjteni ebből a szerencsétlenből? — reagált Kámov.
De aggódásuk alaptalannak bizonyult. A növény, amiről a vihar alatt teljesen megfeledkeztek, a helyén volt. Rövidesen megtisztították a homoktól, és elhelyezték a hűtőben.
A naplemente még távol volt. A nap hátralévő részét az emlékmű felállítására áldozták, amit a hajó érkezésének emlékére terveztek felállítani, a leszállás helyén. Ez a munka több órán át tartott, és Pajcsadze kivételével, akinek Kámov megtiltotta, hogy elhagyja a hajót, az egész személyzet részt vett. Bason a fogdává előlépett kabinjában ült; úgy döntöttek, nem hagyhatja el azt addig, míg el nem hagyják a Marsot.
A műemléknek az űrhajó közelében választottak helyet, egy kis tisztáson, amit minden oldalról sűrű bozót vett körül. A tisztás közepe több mint húsz méterre volt a növényektől, így a „repülőgyíkok” nem lephették meg őket. Mindenki jól fel volt fegyverkezve.
Pajcsadze ragaszkodott ahhoz, hogy a zsilipkamra ajtajában elhelyezkedve őrködhessen. Ebből a magasságból jól belátható volt az egész terület, így egy nagyobb testű állat megjelenése nem kerülheti el a figyelmét. Őt elrejtette az ajtó előtt álló terepjáró.
Mindezen óvintézkedések mellett az űrhajósok nyugodtan dolgozhattak.
Egy váratlan nehézség akadt a munkájukban; azoknak a hosszú acélcölöpöknek a lerakodása, ami az emlékmű alapjaként kellett a „földbe” verniük, hogy megtartsa azt a bolygó homokos talaján. Minden cölöp 12,5 m hosszú volt, és a zsilipkamrán keresztül nem lehetett azokat kivinni. A keskeny folyosón sem fértek volna el. Erre a munkára a hajó obszervatóriumában lévő tolóajtót kellett használniuk. Ez arra szolgált, hogy ha visszatéréskor az ajtó elzáródna, ezen keresztül tudják elhagyni az űrhajót.
Négy cölöp fért egyszerre a csillagvizsgálóba, és a szorosan lezárt kerek ajtót kinyitották. A kerekeket bevonták, és leültették hajójukat a „földre”. Kámov az obszervatóriumban maradt, és egymás után adogatta ki társainak a nehéz cölöpöket. Bezárta az ajtót, majd ismét feltöltötte levegővel, és miután ismét felemelte az űrhajó testét, kiszállt.
— Micsoda mulasztás! — dörmögte. — A hajó tervezésénél előre kellett volna látnom ezt a helyzetet.
A cölöpök leverése még itt sem volt könnyű munka. Akár a Földön, itt is három embert igényelt ez a dolog. A Mars kisebb gravitációja segített megoldani a felmerült nehézségeket.
Az elektromos csörlő segítségével függőlegesbe állították az első oszlopot. Melnyikov és Belopolszkij könnyű alumíniumlétrára álltak, és egy vibrátort erősítettek a végére. Akár a csörlő, ezt is azzal az elektromos árammal működtették, ami a terepjáró akkumulátorából vettek. A vibrátor súlya a Földön háromszáz kilogrammnyi volt, de itt az százra csökkent. Mindazonáltal ez is elég nehéz volt: csak kettejük megfeszített erejével tudták a megfelelő magasságra felemelni.
Nagyon óvatosan kellett leverni az oszlopot. A homokos talajba gyorsan süllyedt. A vibrátor megtartása a jelenlegi körülmények között meglehetősen nehéz volt. Kámov kezében volt a kapcsolója, és azonnal leállította, ha Melnyikovnak és Belopolszkijnak lejjebb kellett ereszkednie a létrán. Így csinált mindaddig, míg a cölöp teteje nem ért egy vonalba a homokkal.
Rövid szünet után nekiláttak a második oszlop leverésének.
Végül az utolsó, negyedik cölöpöt is leverték. A négy cölöp tetejére egy acéllemezt helyeztek, és csavarokkal hozzárögzítették.
A munkával este nyolc órára lettek készen.
A homokos területen, a szürke-kék növények között ott állt, az időnek ellenálló három méter magas, rozsdamentes acélból készült obeliszk. A lenyugvó nap megvilágította a csúcsán lévő, aranykeretbe foglalt rubinvörös csillagot. Négy oldalán négy aranyból készült, csiszolt dombormű helyezkedett el.
Konsztantyin Eduárdovics Ciolkovszkij, és három tanítványa — a tudósok akiknek olyan fontos szerepe volt az emberiség űrkorszakának beköszöntében — néztek le a marsi tájra.
Nagy izgalommal és jogos büszkeséggel töltötte azokat, akik az űrhajósok emlékműve előtt álltak.
A szülőföldjük leheletét érezték magukon ők, akik az űr végtelenjét átszelték hajójukkal, hogy itt hagyják ezt az emlékművet, a tudománynak nagyszerűségének ezt a jelképét.
A SZIKLA
Belopolszkij és Melnyikov az űrhajótól északra és keletre semmi újat nem talált. A terület nem sokban különbözött a korábban megvizsgált nyugatra fekvő területtől. Úgy érezték, hogy a marsi természet mindenhol ugyanolyan, legalábbis a bolygó azon részén, ahol az SzSzSzR-KSz2 leereszkedett. Mindezt összevetve azzal, amit az ablakból láttak repülésük alatt, a szovjet tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a bolygófelszín — csaknem mindenhol sivatag. Az állatvilágot is látszólag csak az „ugrógyík” és a „nyúl” képviselik.
Ez nagyon furcsa volt és ellentmondani látszott a biológia törvényeinek.
„Miért csak ez a két állatfaj maradt fenn?” — ámuldozott Belopolszkij. „Hová lett a többi faj? Az lehetetlen, hogy mindig csak a ’gyíkok’ és a ’nyulak’ lettek volna itt. Miért ezek maradtak fenn, míg a többiek kihaltak? A növényzet is nagyon kevés fajból áll. A bolygó jelenlegi növény- és állatvilága nyilvánvalóan nincs összhangban egymással. Itt valami titok lappang.” A Földről elsőnek érkezett embereknek a helyzet ilyennek tűnt. Vajon valóban így van? Erre a kérdésre csak a jövő adhatja meg a feleletet.
„Az élet kialakulásának szempontjából” — mondta egy helyütt Belopolszkij — „alapvetően fontos szerepe van a központi csillagunktól, a Naptól nyert energia mennyiségének. Az evolúciós folyamat teljes egészében ettől függ. Teljesen szükségtelen azt feltételezni, hogy azon bolygókon, amelyeken megjelent az élet, olyan lények kialakulását is eredményezi, mint az ember. A Mars mindig lényegesen kevesebb napenergiát kap, mint a Föld. Logikus azt feltételezni, hogy a Marson az evolúció sokkal lassabban ment végbe, mint a Földön, ezért nem alakulhatott ki a magasabb értelmű életforma. A Földön, ami többet kap a Nap energiájából, mint a Mars, ezek a feltételei sokkal jobbak voltak, és a folyamat gyorsabban lezajlott. A Vénusz, aminek a feltételei még jobbak, ez a folyamat gyorsabban zajlott le, és ezért az élet megközelíti a Földét. Az élet rendkívül változatos, és a Mars példáján láthatjuk, hogyan alkalmazkodik bármely körülményhez.” Kámov emlékezett Konsztantyin Jevgenyevics szavaira, amelyeket a terepjáró ablakiból kitekintve mondott.
A lánctalpas ezután délre ment, mert azt a területet még nem vizsgálták meg. Kámov úgy döntött, hogy végigcsinálják a tervezett programot, és az utolsó útra egyedül ment.