— Ez az út — mondta barátainak — csak formális jellegű. Csak a tiszta lelkiismeretem miatt megyek, és ne mondhassák, hogy nem teljesítettük a tervünket. Véget ért a munkánk a Marson. Nincs szükség két emberre ehhez.
— Magára lesz utalva — jegyezte meg Pajcsadze.
— Semmi sem fog velem történni — válaszolta Kámov. — Lassan elmegyek száz kilométerre, és visszatérek. Meg kell néznünk, mi van tőlünk délre. Ha valami történne, Borisz Nyikolájevics nagy segítségére lehet Konsztantyin Jevgenyevicsnek. Nem lesz könnyű dolguk, hiszen Arszén Georgijevics sérült.
Minden ellenérv lepergett róla: Kámov tartotta magát elhatározásához. Barátai tudták, hogy felesleges tovább vitázni vele, így hát beleegyeztek parancsnokuk magányos utazásába.
Belopolszkij szavát vette Kámovnak, hogy semmilyen körülmények között nem hagyja el a kocsit.
A terepjáró 40 km/ó-s átlagsebességgel haladt előre, és Kámov nagyon figyelt, nehogy véletlenül „mocsárba” kerüljön. A vidék fokozatosan, de erőteljesen lejteni kezdett. Egyre gyakrabban tűnt fel tó, és úgy tűnt, a növényzet is jóval magasabbak, mint ott, ahol a hajó landolt. Kámov megjegyezte, hogy a bozót egyre sűrűbbé és szövevényesebbé válik. Ha még jobban megsűrűsödnek, vissza kell fordulnia. Meggondolatlanság lenne keresztültörni rajtuk. Még mindig elég széles volt az ösvény ahhoz, hogy közöttük ellavírozzon a terepjáró. Jó volt a kilátás, és Kámov nem tartott egy váratlan „gyík”-támadástól. Eddig nyomát sem látta az állatoknak.
Etelt egy óra, és ő már 70 km-re távolodott az űrhajótól. Ideje visszafordulni. Két órára volt szükség, hogy szétszereljék, és a hajóba szállítsák a terepjárót. Pontosan nyolc órakor kell az űrhajónak elhagyni a Marsot. Nyilvánvaló, hogy ezen az úton már nem talál semmi újat.
Kámov megállította a kocsit, és körülnézett. Minden változatlan.
Bekapcsolta a mikrofont, és tájékoztatta társait a visszatéréséről.
— Másik irányból térek vissza — mondta. — Egy óra múlva kapcsolják be radarjelet.
A lánctalpassal keletnek fordult. Húsz kilométert tett meg ebben az irányban, anélkül, hogy bármi említésre méltót talált volna, ezért északnak, „hazafelé” fordította a gépet.
Változatlanul alaposan megfigyelte a tájat, de minden reményt feladott, hogy bármi újat felfedezne a már ismert dolgokon kívül. Kámov figyelmesen nézte, ahogy a terepjáró ablakaiban a marsi táj ismerős, egyhangú képei váltották egymást.
Íme egy tó bukkant fel, partján a sűrűn nőtt kékesszürke növények bozótja. Önmagában ez nagyon szép lenne, de a szeme nem tudta megszokni a látványát. Több tucat ilyen tavacskát látott már útja közben. Itt van egy kis tisztás, ami pont olyan, mint a hol az emlékművet felállították. A sárga, a szürke és a kék színek keverednek, de több száz ilyen szép helyet láttak.
A terepjáróval párhuzamosan egy hosszú, jól látható nyom húzódott. Kámov lelassított, és gondosan megvizsgálta. Egy „ugrógyík” nyoma volt — az undorító krokodilpofájú szőrös fenevadé — aki a Mars ura. Mikor járhatott itt a szörnyeteg? Nem volt képes meghatározni. Lehet, hogy napokkal ezelőtt, de az is, hogy csak néhány perccel előzte meg a terepjárót. A sűrű homok sokáig megőrzi a nyomokat. Lehetséges, hogy valahol a közelben macskaszemekkel figyeli a gépet, és hosszú, szöcskéére hasonlító lábait begörbítve, gyors ugrásra készen vár.
Milyen sok rejtély veszi körül ezt az állatot! Hogyan lélegzi be az alacsony oxigéntartalmú levegőt? Semmilyen földi élőlény nem tudna lélegezni itt. A lény hatalmas tizenkét méteres ugrása rengeteg energiát emészt fel. Honnan veszi azt?
Na és a „mocsár” titka? Az ingoványos terület, amelyben azonban magasra nőnek a növények, hogyan alakulhatott ki a homokban?…
Nagyon sok rejtélyt kell a tudománynak megoldani ezen a bolygón, amelyen az élet máshogy fejlődött, mint a Földön.
Kámov a Vénuszra gondolt. Ott talán kevesebb a titok. Mindaz, amit rövid repülésük alatt láttak, arra utalt, hogy az evolúció ott a földével megegyező módon ment végbe.
Nem csoda, ha a csillagászok a Vénuszt a Föld nővérének nevezték, míg a Mars megmaradt egy titokzatos bolygónak.
Kámov gondolatait is egy alacsony gerinc feltűnése szakította meg, itt, ahol eddig nem látszottak dombok, még csak egy kő sem. Annyira hozzászokott a sík terephez, hogy tudata nem fogta fel azonnal annak feltűnő szokatlanságát. Dombok a Marson! És nem homokból. A szél már rég szétszórta volna, ha abból van. Tehát ez egy szikla. Mostanáig a bolygón még egy követ sem láttak.
A terepjáró hamar legyűrte a távolságot.
Ahogy egyre közelebb jutott a sziklához, úgy nőtt Kámov izgalma.
Végre! Valami más, mint amit eddig láttak!
Talán a bolygó értelmes lényei emelték?
A terepjáró közeledett a szirtekhez, amelyek 5-15 m magasságba nyúltak. Több tucat volt belőle, mintegy egy hektár területen elszórva. Kámov szemügyre vette a hozzá legközelebbi sziklát.
Gránittömbhöz hasonlított. Valamennyit homok vette körül. A kő barna színe jól beleolvadt a sivatag színével. Az utolsó gerince lehetett ez annak a hegygerincnek, amely annak idején ezen a helyen állhatott. A kamerával minden sziklát meg kell örökíteni. Ez nagyon fontos lelet a tudomány számára.
Talán segít a tudósoknak megállapítani, milyen kőzetek lehettek itt a távoli múltban. És persze mintát kell venni a gránitból is.
Lassan megkerülte a gránitsziklákkal teli területet, miközben a köveket több szögből lefényképezte.
Azok olyan közel feküdtek egymáshoz, hogy a lánctalpas nem fért volna el közöttük. Hogy volt-e valami szándékosság a kövek szokatlan elrendezésében, vagy teljesen véletlenül helyezkedtek el így, azt Kámov nem tudta eldönteni. És erre a válaszra fontos volt megtalálni a magyarázatot. Vajon egy természeti képződmény volt ez, vagy a bolygó valaha élt ismeretlen lakóinak egy építményének romjai?
„Ezt e kérdést bármi árion tisztáznom kell!” — gondolta Kámov. — „Ha felmásznék az egyik szikla tetejére, akkor lefényképezhetném az egészet felülről. Ez megmutatná a grániterdő elhelyezkedését, és talán segítene megválaszolni a kérdéseket.” Az órájára nézett. Fogytán volt az ideje.
„Sebaj!” — döntötte el. — „Majd a saját nyomvonalamon térek vissza. Az ismert úton teljes sebességgel haladhatok. Ezzel legalább egy órát megspórolhatok magamnak.” Kattant a hallgató, és Belopolszkij hangja hallatszott: — Az űrhajó jelentkezik.
— Tessék!
— Kérésére bekapcsoltuk a rádiójelet.
— Nem szükséges! — felelte Kámov. — Úgy döntöttem, hogy az általam kitaposott úton térek vissza.
— Na de miért?
— A terepjáróval sziklákba ütköztem. Sok időt el fog venni azok vizsgálata.
A hangszóróban tisztán hallatszott a döbbent kiáltás.
— Sziklákba? — kérdezett vissza Belopolszkij. — Hol találta őket Szergej Alekszandrovics?
— Mintegy nyolcvan kilométernyire, a hajótól déli irányban. Minden oldalról lefényképeztem őket, de meg kell tudnom, mi az — természetes képződmény, vagy egy épület romja. Ezért be kell hatolnom a sziklák közé. Ez a terepjáróval lehetetlen.
— Szóval el akarja hagyni a lánctalpast? — kérdezte Belopolszkij.
— Ez feltétlenül szükséges. Mintát is kell gyűjtenem belőlük.
A rádió néhány másodpercig hallgatott.
— Vigyázzon magára, Szergej Alekszandrovics! — szólt aztán Pajcsadze.