Legkisebb kísérletet sem tették a sziklára való feljutásra, ellentétben a földi ragadozókkal. Az elérhetetlen helyen maradhatna estig, amíg az állatok el nem mennek éjszakai vadászatra, ha… az űrhajónak nem kellene nyolckor elhagynia a Marsot. Legkésőbb hétig meg kell szabadulnia erről a helyről, különben minden reménye elvész, hogy időben elérje a hajót. Akkor csak a halál marad.
Kámov Belopolszkij szavát vette, hogy függetlenül mindentől időben térjenek vissza a Földre. „És ha ön lemarad?” — kérdezte Konsztantyin Jevgenyevics. „Akkor is.” — felelte ő.
Belopolszkij tartani fogja a szavát. Tudja milyen következményekkel járna, ha későn indulnak.
Múlt az idő…
Az állatok még mindig mindenfelé mászkáltak. Egyik-másik néha megállt a szikla lábánál, és leereszkedett a „földre”, mintha ugrásra készülne, és Kámovra meresztette zöldesszürke macskaszemét.
A kétségbeejtő helyzete ellenére Kámov különös nyugalmat érzett. Függetlenül attól, amit tudott, valahogy úgy érezte, hogy minden rendben lesz. Nem tudta volna megmondani, mitől ilyen biztos ebben, de így érezte.
A percmutató rendszeres időközönként lépett előre, mutatva, mennyi ideje van még hátra.
Rohantak a másodpercek.
Élet-halál!.. Élet-halál!..
A helyzet időközben változatlan maradt.
Kámov rá váró barátaira gondolt. Mennyire aggódhatnak most miatta!
Világosan maga elé képzelte mindhármukat. Belopolszkij, komorabban, mint máskor a csillagvizsgáló kezelőpultja és a bejárat között járkál. Melnyikov aggódva bámul az ablakon kifelé — nem látja-e meg a fehér terepjáró alakját. Pajcsadze látszólag nyugodtan nézi az órát. Ő soha nem veszíti l megszokott önuralmát, de Kámov tudta, hogy senki nem aggódik miatta annyira, mint ez a rég kipróbált, hűséges barát.
Hat óra… Már csak egy órája van hátra…
Kámov a kezére hajtotta a fejét. Fáradt agyában állhatatosan, keserű szemrehányásként visszhangzanak az utoljára hallott szavak: „Vigyázzon magára, Szergej Alekszandrovics!”
INDULÁS!
19… január 2.
A Marson töltött utolsó napunk volt a legnehezebb az egész idő alatt, amit ott töltöttünk.
Nehéz elmesélni mindazt, amin keresztülmentünk, de úgy érzem, ez a kötelességem.
…Kámov déltájban indult el a lánctalpassal az utolsó útjára. Szergej Alekszandrovics jó hangulatban kezdett neki.
— Nem is lesz unalmas! — mondta tréfásan, miközben beszállt a kocsiba.
A terepjáró elment.
Visszatértem a hajó fedélzetére. Belopolszkij az ágyon fekvő Pajcsadze mellé ült. Nála volt a rádió is.
Bementem a laborba, és elkezdtem rendet tenni. El kellett vele készülnöm a felszállásig.
Ugyanakkor úgy döntöttem, hogy eleget teszek Kámov kérésének, és kidolgozom a Bason által készített filmet. Szergej Alekszandrovics engedélyt kért rá, és az nagy vállvonogatások között egyezett bele. Csak annyit mondott, hogy a film üres — csak két képet tudott készíteni. De Kámovot a második kép izgatta, ami azt örökíti meg, amikor Hapgoodot megtámadja a fenevad.
Ez ugyanolyan „gyík” volt, mint amit megöltünk, vagy egy másik, eddig ismeretlen lakója a Marsnak? Ha a második, akkor hogyan nézhet ki?
Miután előhívtam a filmet, megbizonyosodtam arról, hogy az amerikai hajó parancsnokát egy „gyík” támadta meg. Ez a rettenetes kép nagyon jól sikerült. A fenevad és áldozata jól látszik, mintha —,ahogy mi, operatőrök mondjuk, — „beállították” volna őket.
Miután végeztem a laborban a dolgommal, visszatértem a két csillagászhoz. Éppen beszélgettek valamiről, a Mars és a helyzetünk témáját elkerülve. Kámovról még semmi hír nem volt.
Az ablakhoz mentem, és néztem a már jól ismert marsi sivatag képét. A nap tiszta és szélmentes volt.
Tizennégy óra tíz perckor Kámov bejelentette visszatérését. Kérte, hogy adjunk egy óra múlva rádiójelet, mivel egy még ismeretlen útvonalon fog visszatérni.
Letelt az egy óra, és Belopolszkij a mikrofonhoz ült. Egy rövid beszélgetés zajlott le közöttük, aminek azóta sem felejtettem el egyetlen szavát sem.
Szergej Alekszandrovics bejelentette a rendkívüli hírt; sziklákra bukkant. Ezekre a szavakra még Pajcsadze is izgatottan ült fel az ágyában. Sziklák a Marson!..
— Na végre! — suttogta.
Kámov szólt, hogy kiszáll a gépből megvizsgálni azokat és mintákat gyűjteni belőlük. Pajcsadze felhívta a figyelmét az óvatosságra, de Kámov a beszélgetésnek hamar véget vetett. Talán attól félt, hogy lebeszéljük vakmerő vállalkozásáról.
Amikor a mikrofon kattanásával a beszéd abbamaradt, Arszén Georgijevics hirtelen talpra ugrott.
Belopolszkij szemrehányóan megrázta a fejét.
— Semmi oka az aggodalomra — szólt rá.
— Tudom — felelte Pajcsadze.
— Akkor mitől lett ilyen izgatott?
— Fogalmam sincs, de valami nyugtalanít.
Hirtelen eszembe ötlött, amit a képen láttam, — Hapgood feje a szörny szájában, — és önkéntelenül elszóltam magam: — És ha „gyíkkal”…
Egyikük sem válaszolt.
Az obszervatóriumban baljós csend uralkodott. Pajcsadze, feledve Kámov fekvésre való utasítását járkálni kezdett a bejárat és a vezérlőpult közötti szűk folyosón. Néha megállt, és rápillantott a rádióadó-vevőre. Ezekben a percekben olyan kifejezés jelent meg az arcán, mintha meg akarta volna kérni a berendezést, hogy szólaljon már meg. Belopolszkij fojtott izgalommal, gyakran pislantgatott az órájára.
„Két óra múlva jelentkezem” — mondta utoljára Kámov.
Egyik óra telt a másik után, de semmi hírt sem adott magáról. Belopolszkij többször is be- bekapcsolta a mikrofont, ám semmi válasz se jött. A jelzőlámpa világított, jelezve — a terepjáró vevője működőképes.
— Ha volna egy másik járművünk, — szólalt meg Pajcsadze — Szergej utána mennék.
— Még ha lenne is másik kocsi, — felelte Belopolszkij — akkor sem menne senki sehová.
— Miért?
— Mert nem engedném meg. Szergej Alekszandrovics távollétében én vagyok a felelős önért, és a hajóért.
Pajcsadze semmit sem válaszolt. Egy pillantást vetett a hajó parancsnokhelyettesére, és gyorsabban kezdett járkálni.
— Jobban tenné, ha lefeküdne — mondta neki Belopolszkij.
A várakozásom ellenére Arszén Georgijevics engedelmeskedett a tanácsnak. Lefeküdt, és nyolc óráig egy szó sem hagyta el az ajkát.
Az idő fájdalmas lassúsággal telt. Egy pillanatra sem fordítottam el a szemem az ablaktól, ami már belefájdult az út bámulásába, ahonnan a terepjárónkat vártuk. Néha úgy tűnt, mintha látnám feltűnni a láthatáron a lánctalpas fehér testét, s ilyenkor megdobogott a szívem — ám a következő pillanatban eltűnt a látomás.
Kámov által megjelölt visszatérés ideje elmúlt. A terepjáró sehol sem látszott. A rádió jelzőfénye még mindig világított, és talán ez volt a legrosszabb.
Mi történt ott? Hol marad Kámov? Miért nem tért vissza a terepjáróba időben?…
„Életben van még?” — ötlött fel bennem önkéntelenül a rettenetes kérdés.
Az idő múlott… Féltem ránézni az órára. Közeledett az indulás pillanata.
„Az űrhajónak fel kell szállni pontosan a kijelölt időben, függetlenül attól, mi történt” — hallottam fejemben, amint Kámov makacsul hajtogatott. És Belopolszkij válaszát: „Ezt megígérhetem!” Hogyan lesz képes Konsztantyin Jevgenyevics ezt az ígéretét?…
Tudtam, miképp kell döntenie. Tartanunk kell magunkat a tervhez. A hajónak nem szabad tovább maradni a Marson a tervezettnél. Ha ezt tennénk az expedíció elpusztulna. Ha Kámov nem jelenik meg időben, Belopolszkijnak nélküle kell visszatérnie a Földre. Bár elvtársunk halála borzalmasan érint bennünket, de nem ez számít, hanem az, hogy a többiek életben maradjanak, mert különben az egész küldetés értelmét vesztené.
A csillagvizsgálóban csend uralkodott. Mindannyian tartottuk magunkat, kerülve egymás pillantását, nehogy kiolvassuk egymás ki nem mondott gondolatait, társunk szeméből.
Egy darabig türtőztettük magunkat, aztán Belopolszkij törte meg a csendet. Hirtelen felugrott, és az ablakhoz ment. Néhány percig furcsán meredt szemel kibámult rajta. Nagy izzadtságcseppek csillogtak a homlokán.
Mi játszódik le ebben az emberben, akinek szomorú dolga az indulási parancs kiadása? Eddig a parancsnok helyettese volt, most ő lett a parancsnok. Neki kellett kiadni a parancsot: „Indulás!” Ez felért távol lévő barátunk halálos ítéletével.
Hátat fordítva nagyon halkan mondta: — Húsz perc múlva indulunk!
Egész testemben megremegtem. Pajcsadze meg sem rezzent. Egyikőnk sem szólalt meg.
— Hozza ide Basont — mondta Belopolszkij nekem címezve.
Behozni Basont… valakinek helyettesíteni kell Kámovot! Négyen térünk vissza a Földre, ahogy érkeztünk.
Kinyitottam a kabin ajtaját, és odaszóltam neki: — Kövessen!
— A hajó elhagyja a Marsot? — kérdezte az amerikai.
Én válasz nélkül hagytam a kérdést.
Mindeddig nem néztem az órára, de most nem tudtam szememet levenni róla. Láttam, hogy Pajcsadze is tett. A mutató folyamatosan haladó mozgása nekem úgy tűnt, mintha vágtatna a nyolcas felé.
— Sisakot felvenni! — adta ki az utasítást angol nyelven Pajcsadze. Nem kellett kétszer mondania ezt a figyelmezetést. Egy sisakot nyújtott Bason felé. Észrevettem, hogy saját sisakja volt az. Az, ami Kámové volt, magának tartotta meg.
Szóval eldönttetett. Indulnunk!..
— Konsztantyin Jevgenyevics — súgta Pajcsadze.
Belopolszkij kérdőn nézett rá, de Pajcsadze egy szót sem szólt többet.
Egy végtelen hosszú másodperc telt el.
— Jól van! — mondta Belopolszkij. — Húsz perc múlva indulunk.
Pajcsadze hirtelen felemelkedett, és hangosan érthetően azt mondta: — A terepjáró összetörhetett. Szergej ránk vár.
Belopolszkij a pirosan világító lámpára mutatott, és csak egy szót felelt rá: — Vétel!
Pajcsadze arca elborult. Megértettük, mit akar ezzel Konsztantyin Jevgenyevics mondani.
A jelzőfény bizonyította, hogy a lánctalpas rádióadó-vevője üzemképes. Amikor hallgat az adó, az azt jelenti — Kámov nincs a kocsiban. A Mars légköre belélegezhetetlen. Az oxigénkészlet, amit magával vitt a terepjáróban található tartályban, hat órára elegendő. Mivel az utolsó hívás óta öt óra telt el, ezért Kámovnak egy órányi levegője maradt.
— Meg kell keresni! — szóltam.
Belopolszkij furcsa, színtelen hangon válaszolt: — Jól van! Az űrhajó még tíz percig keresni fogja a parancsnokot.
Bason figyelmesen hallgatta a számára érthetetlen beszélgetést. Kétségtelenül érezte a hajón fedélzetén uralkodó feszültséget, de nem értette az okát.
— Merre van Mr. Kámov? — kérdezte.
Pajcsadze, aki eddig háttal ált neki, most hirtelen felé fordult.
— Hallotta az űrhajó parancsnokának utasítását? Dühös hangon, oroszul kérdezte ezt, megfeledkezve arról, hogy Bason nem érti ezt a nyelvet. — Vegye fel a sisakot! Ne szövegeljen!
Az amerikai zavartan rám nézett, amire én angolul megismételtem a parancsot. Bason némán engedelmeskedett.
A mutató gyorsan szaladt a számlapon. A hajón kívül elsötétedett. Eljött az este.
— Sisakot felvenni! — hallatszott a parancs másodjára is.
Ez alkalommal örültem neki. Többé kétség sem férhetett ahhoz, hogy a parancsnok nem tér vissza.
Egyetlen reményünk maradt — az, ha megtaláljuk a szikláknál. Egy erős reflektorral megvilágíthatjuk a hajóról a területet.
— Hálókba feküdni!
Az obszervatóriumban a már korábban használt hálók voltak ismét felakasztva. A Marson nem volt kilövőállás, és a hajó változtat felszállás közben a helyzetén.
Belopolszkij a vezérlőpanelnél ült le, így a hálója üres maradt.
Még a Földről való elindulásunk előtt sem éreztem ilyen fájdalommal teli izgatottságot…
Állandón új parancsnokunk arcát figyeltem. Még mindig sápadt volt, de már nyugodtnak látszott.
Milyen emberfeletti erőfeszítésébe telhetett, hogy ilyen nyugodtnak tűnjön!..
A hajótest megremegett. A motorok harsogása minden másodperccel egyre erősebb lett, úgy tűnt, minden túlharsog nem csak a világon, hanem az egész világegyetemben.
Az űrhajónk megmozdult.
Ám még nem hagytuk el a Mars felszínét.
Belopolszkij megnyomott egy gombot, mire a járművünk kerekei behúzódtak.
Tehát már repülünk!
Néhány villámgyors kézmozdulat… A motorok erős robaja megszűnt, és azonnal a „légkörbe” emelkedtünk. A hajó emelkedése egyszerre megszűnt, és a hajó olyan csendben repült a bolygó felett, akár öt nappal ezelőtt.
Pajcsadze és én azonnal kiugrottunk a hálónkból, és az ablakhoz rohantunk.
Az űrhajónk széles kört írt le a terület fölött, ahonnan az imént felszálltunk. A reflektor fényében minden kis részletet jól megfigyelhettünk.
Ott volt a tó, és a kis emlékmű, ahol az előbb a hajó állt. Még az acélobeliszk tetején lévő csillagot is láttam. A hajó olyan gyorsan ment, hogy az emlékmű éppen csak villanásnyi időre vált láthatóvá.
Belopolszkij nem lassíthatta le a sebességet, mert akkor a „földhöz” csapódunk.
Elrepülünk déli irányba, amerre Kámov indult a terepjáróval.
Négy perc alatt több, mint száz kilométert tettünk meg, majd a hajó visszafordult. Továbbrepülni nem lett volna értelme, hiszen a lánctalpas nem tehetett meg nagyobb távolságot egykori parkolóhelyünktől, mint nyolcvan kilométert.
Száz kilométer ide és vissza, majd megint száz kilométer egy újabb irányba.
Semmi…
A marsi sivatag sötét volt és élettelen.
Úgy éreztem menten elájulok. Mindennek vége!.. Szergej Alekszandrovics Kámov menthetetlenül, végérvényesen elveszett…
Az űrhajó hirtelen irányt változtatott. Megkezdtük az elszakadást.
Egy pillantást vetettem Belopolszkijra.
A periszkópra hajolt. Keményen összeszorított száján kemény eltökéltséget láttam. Nem nézett ránk.
Úgy tűnt, mintha ebben a pillanatban meg is feledkezett volna rólunk.
Arszén Georgijevics elfordult az ablaktól, és a helyére ment. Gépiesen mentem utána.
Pajcsadze szemét elfutották a könnyek.
Nekem nem jutott időm arra, hogy lefeküdjek. Egy rázkódás belelökött a hálómba. A megduplázódott gravitáció ismerős érzése jött. A fülembe hangos zúgást hallottam.