EGYEDÜL
A sziklák sötéten és komoran meredtek a jéghideg levegőbe.
A tövükben lassan járkáltak különös lábaikon a hosszú, bozontos szőrű állatok. A lenyugvó nap sugarai megcsillantak ezüstös szőrükön. Egyik-másik megállt a szikla aljánál, és úgy simult a „földhöz”, mintha ugrani készülne, miközben a szikla tetejére bámult.
A férfi elfeküdt a sziklán.
Fejét behajlított bal karjára hajtotta. Jobbjában szorosan fogta az acélkék színű pisztolyt.
Az ember már régóta ott feküdt. Nagyon fáradt volt mind testileg, mind szellemileg. Rég elvesztette a szabadulásba vetett reményét. Nem mehet le az odatükröződő ablakú terepjáróhoz. Ha odajuthatna, életben maradna! De az úton a halál várja, halál egy undorító vadállat szájában.
Nem, ezt semmiképp sem teheti! Jobb, ha megfullad az maszkban, miután elfogyott az oxigénje.
A nap már a horizont pereméhez közeledett. Az éjszaka olyan gyorsan fog beköszönteni, akár a földi trópusokon. A levegő is még jobban lehűl. Kemény fagy lesz.
De az ember nem erre gondolt. Mire beköszönt a fagy, addigra az oxigén is elfogy, amiből már nem maradt több egy órányi adagnál. A közeli fehér kocsiban ott vannak az életet jelentő gázpalackok,ami mintha nem ötven méternyire lenne tőle, hanem a Mars immár elsötétedett egén lévő csillagokon.
Az ember tisztában volt a sorsával. Sötét szeme mégis nyugodtan és keményen néztek sűrű, bozontos szemöldöke alól. Lassan é magabiztosan mozgott. Felemelte a kezét, és az órájára pillantott.
A mutatók nyolc óra tíz percet mutattak. Felemelkedett. Úgy tűnt neki, mintha hallana valamit.
Ám a sűrű csendet nem zavarta meg semmi. Semmi sem szaggatta szét a sivatag csendjét.
Csalódott mozdulattal feküdt vissza a gránitra.
Újabb tíz perc telt el. A nap eltűnt a láthatár mögött. A levegő gyorsan lehűlt. Eljött a fagyos éjszaka.
Ám valami hang ütötte meg a fülét. Gyorsan felemelkedett, és egész testével a régóta várt hang irányába fordult. A zaj egyre erősödött. Olyan volt, mintha a valahol, több tíz kilométer távolságban hegyekről lezúduló kövek lavinája zúdult volna alá, pokoli zajjal.
A férfi arca krétafehérré vált, de ajkán mosoly jelent meg, a jóváhagyás mosolya.
Ahogy a hang elhalkult az ember is visszanyerte eredeti színét. Végtelen fáradtsággal telepedett vissza előbbi nyugvóhelyére.
Ennyi. Egyedül ő van már csak a Marson. Egymaga az egész óriási bolygón.
Nemsokára eljön a halál pillanata. Még harminc-negyven perc, és minden véget ér.
A sziklán lévő férfi nem félt a haláltól. Csak azt sajnálta, hogy nem mindent hajthattak végre abból, amit eredetileg elterveztek. Nahát, akkor ez van! Amit ő eltervezett, majd mások megteszik. A korai haláláért csak maghát hibáztathatja.
Milyen lassan telnek a percek!..
De mi ez?… Megint ugyanazt a hangot hallotta. Egyre hangosabb, és egyre közeledik…
Fülsüketítővé erősödött…
Egy erős fénysugár tűnt fel a távoli horizonton. Ahová az esett, láthatóvá vált a „földön” lévő növények sötét erdeje és a befagyott tó.
A sziklán lévő férfi nekinyomódott a kőnek, mintha el akarná kerülni, hogy láthatóvá váljon.
Csakugyan ettől félt. A kocsi fehér színe jutott az eszébe. Ha a reflektor fénye eléri a terepjárót, annak lakkozott teteje tükörként fog ragyogni. Akkor biztosan meglátják a ragyogó fényt.
Mintha ezer robbanás hangja olvadt volna egy fülsiketítő hanggá a fejében, ami már elviselhetetlenné vált. A hajtómű erős szelet kavart, ami fütyülve száguldott a sziklák között. Széles szárnyak takarták el az eget az ember fölött.
A reflektor kereső fénye eltávolodott. A területet kísérteties vöröses fény világította meg. A motorok vörös lángjai végigsöpörtek a vidéken, majd eltűntek. A moraj lassan elhalt a távolban.
Az ember megkönnyebbülten sóhajtott fel. Kezét végighúzta homlokán, mintha felesleges gondolatait törölné ki vele.
Megint hallotta a zajt, de már nem olyan hangosan, mint előzőleg. A gép újra visszatért. Legalább két kilométernyire repült el attól a sziklától, ahonnan az ember figyelte. Most nyíltan felállt: már nem láthatták meg őt.
A reflektorfény gyorsan végigfutott a „földön”, megvilágítva a sziklák közötti területet. Ám ez a rövid idő is elég volt arra, hogy az ember szíve megteljen örömmeclass="underline" az állatok eltűntek a kövek közül!
A lángok vörös izzásában látni lehetett a gyorsan menekülő állatok ugráló árnyait. A halálra rémült „gyíkok” elmenekültek a rakéta elől. Az ember szabaddá vált.
Gyorsan leereszkedett a sziklához rögzített kötélen, és a fehér kocsihoz száguldott. Egypárszor elesett a sötétben, megütve magát az éles köveken. Ámde mit számított a fájdalomhoz képest a tudat, hogy elkerülte a „Mars urainak” rettenetes fogsorát! Inkább haljon meg azelőtt, mielőtt a teste a mohó szörny táplálékául nem szolgál.
A terepjáró karosszékében ülve ismét látta imádott gyermekét, a tovatűnő űrhajót.
A hajó már jól eltávolodott, de keze önkéntelenül egy gomb felé nyúlt — ami reflektorfénybe borítja a terepjárót. A hatalmas repülő észlelni fogja a fényt, és leszáll a „földre”. Remélve elveszett parancsnokának megtalálását.
Elvtársai még mindig reménykednek benne.
Sok időt vesztegettek el. A Föld eltávolodik attól a ponttól, ahol a hajónak a tervek szerint találkoznia kellene vele. Amikor a föld túljut ezen a ponton, már nem fogja tudni utolérni. Akkor mindenki meg fog halni.
Fáradt agya lázasan rohantak a gondolatok. A motorokban van elég tartalék erő… Ha egy kicsit gyorsabban repülnek időben ott lehetnek… Csak meg kell nyomnia a gombot… Kigyullad a reflektor… Megmentheti az életét…
Az életösztöne a gomb megnyomására sarkallja. Az ujja már a sima felületen van… Csak egy kis nyomás… De az értelme győzött az ösztön felett.
Joga van-e neki a hajó parancsnokának megmenteni a saját életét — ezzel kockára tenni a társaiét, és kockáztatni vele az történelem első nagy űrrepülésének a sikerét?
Az űrhajónak vissza kell térni a Földre. És vissza is fog térni oda.
Kámov határozottan visszahúzta kezét a gombtól.
Az imént még a sziklához simult, nehogy felfedezzék a hajóról. Most miért tette kezét a helyét eláruló gombra?
Egyértelmű, hogy a „gyíkoktól” való váratlan megszabadulása, a haláltól az élet felé billentette át a mérleg nyelvét, meggyengítette az akaraterejét. Hibázott, és el kell fogadnia az ebből adódó következményeket. Nincs joga arra, hogy mások életét is kockára tegye.
A távoli láthatáron, amerre az űrhajó eltávolodott, feltűnt a Föld, és úgy tűnt, mintha egy piros vonal elkezdett volna mászni felé. Egyszerre egy egyre csökkenő ponttá válik, ami végül csendben eltűnik a láthatáron.
Ez a Marsot elhagyó űrhajó hajtóművéből kiáramló lángok nyoma volt.
Kámov lehunyta a szemét.
…Egyre jobban gyorsul. Az atombomlás hatalmas ereje hajtja előre a hajót, egy gyorsabban és gyorsabban. Őrült sebességgel száguld az üreges belsejű acéltest, „SzSzSzR-KSz2” felirattal az oldalán. A dicső győzelem hírét viszi haza bolygójára. Hat hónapig fog tartani az útja, míg az éljenző tömeg között fehér madárként leereszkedik a kilövőállásra…
A Mars egét lassan megtöltötték az ismerős csillagképek. A Nagy Medve hajlított nyele a horizont felé hajolt, és süllyedt egyre mélyebbre. A csillagok gyorsan mozogtak keletről nyugat felé, és a bolygó egyik útitársa — a briliáns fénnyel világító Phobos kétszer járta végig útját a Mars éjszakai égboltján. Az éjszakai fagy fokozódott, és egyre hidegebb lett. A homokos sivatag, a befagyott tavak és a furcsa, kék-szürke növények között ugráló „gyíkok” árnyai villantak. Macskaszerű szemükben tükröződött a marsi „hold” képe. A ritkás légkörben tompán felhangzott egy zsákmányul esett „nyúl” panaszos kiáltása.