Az időtlen idők óta tartó a létért való küzdelem minden bolygón lejátszódott, ahol megjelent az élet.
Múlt az idő…
Phobos egyre lejjebb süllyedt, és a sziklák lábánál, azok árnyékban álló fehér kocsi sok millió kilométerre volt a távoli Földtől.
Kámov felemelte fejét és azt mondta: „Viszlát!” Ezzel a szóval köszönt el életének ezt az utolsó szakaszát, amiken az elmúlt órákon ment keresztül.
Arca beesettnek és öregnek látszott. A mély ráncok, amelyek korábban nem látszottak, most is szilárd eltökéltséget mutattak.
„Viszlát!” Előtte a közeli és elkerülhetetlen halál. Esélye sincs, hogy elkerülje. Nincs több remény.
A terepjáró lassan haladt a régi útvonalon. Az űrhajó már nem volt itt, nem volt senki, aki rádión irányította volna. Kámov úgy döntött, hogy visszatér oda, ahol a hajó állt. Holnap, nappali fényben meg fogja vizsgálni, az induló hajó nyomait. Ez fontos volt annak a javaslatának a kiszámításához, ami a kerekek használatát szükségtelenné teszik. Már régóta dolgozott ezen a terven, de eddig még senkinek sem szólt róla. Ez azt jelenti, hogy papírra kell vetnie, az értékes ötlet megmaradása érdekében. A terepjárót az obeliszk közelében hagyja, így a következő expedíció azt könnyen megtalálja. És megtalálják benne ezt — az ő végső üzenetét.
A második marsi repülésre két vagy három évig kell várni. A száraz éghajlaton a terepjáró teljesen ép marad. Az akkumulátor kivételével minden használható marad.
Kámov időnként felgyújtotta a kocsi reflektorait, a helyes irány ellenőrzése végett. Nem sokáig tartotta bekapcsolva a fényt, attól tartva, hogy magukhoz vonzzák az arra kóborló állatokat.
A sziklák, amelyeknél annyi gyötrelmes órát töltött, messze elmaradtak a láthatár mögött.
Köröskörül csak a síkság terült el. Kámov először járt itt éjszaka. Fölötte a csillagok fényesen ragyogtak. A fényükben nehezen lehetett felfedezni a hernyótalpas nyomait. Ha eltévesztené a kitaposott utat, az azt jelentené, hogy fel kell adnia minden reményt az obeliszk megtalálására a homokos területen.
A terepjáró nagyon lassan haladt. Nem volt értelme sietni: még sokára jön el a napkelte.
A kocsiban tárolt oxigéntartályokban lévő gáz, Kámovnak minimum két hétre elegendő mennyiség.
Az akkumulátorokban lévő energiával negyven órát haladhat, maximális sebességgel, folyamatosan haladva. Élelmiszert hozhat Hapgood űrhajójáról, feltéve, hogy megtalálja, de Kámov bízott a képességeiben.
Így két hétig még elélhet, a tartalékok addig ki fognak tartani. Az öngyilkosság gondolata meg sem fordult a fejében. Az életet ily módon való eldobását, mindig gyávaságnak tartotta. Az amerikai hajón kell lenni papírnak. Minden idejét a munkára fogja fordítani. Meg tudja, és meg is kell örökíteni gondolatait utódainak — akik folytatják a munkáját — minden gondolatát, minden, az űrrepülésre vonatkozó számítását, amit felvázol magának.
Hapgood hajóján is van oxigén, és Kámov két hétnél jóval hosszabb ideig is elélhet, de ő nem akart ezzel foglalkozni. Azzal is tisztában volt, hogy öngyilkosság szándéka nélkül is hamar véget ér az élete, de igyekezett elfojtani kellemetlen érzéseit. A végén még egy kis gyávaság is megbocsátható.
Végül is ebben a helyzetben, nem sok minden várható el tőle.
Bárki, aki a Földön látszólag reménytelen helyzetbe kerül, még reménykedhet mások segítségében.
Nekik küzdeniük kell az életükért, csak a gyáva adja fel a reményt. Kámovnak semmi reménye sem volt. Senki sem jöhet a megmentésére. Egymaga volt az egész óriási bolygón.
A Föld elképzelhetetlenül távol van tőle. Az űrhajónak másfél hónap érhet csak oda. Ha feltételezzük, hogy azonnal felszállnak, (ami már önmagában is képtelenség,) és visszatérnek a Marsra, akkor is csak négy hónap múlva érnek ide. Ennyi ideig az amerikai űrhajón lévő oxigénnel sem lesz elég levegője. Természetesen nincsenek gondolkodó lények a Marson, tehát egy harmadik féltől segítséget várni, képtelenség. Az csak egy utópia!
Kámov meg akart bizonyosodni arról, hogy nem téved, ezért megvizsgált minden egyes felmerülő lehetőséget, ami csak az eszébe jutott.
Az amerikai űrhajó! Első pillantásra a legegyszerűbb módja a megmenekülésének. Mi sem könnyebb — beleül, és máris repülhet a Földre. Persze minden ember, akik nincsenek tisztában a technikai dolgokkal, és téves elképzelései vannak az űrbéli navigációról, így gondolja.
Egy olyan nagy kiterjedésű területen, mint a Naprendszer a Föld és a Mars csak apró pontoknak látszanak. Ahhoz, hogy egyik pontból a másikba repüljünk, nagyon alaposan figyelembe kell venni a bolygók hajóra gyakorolt hatását, különösen a Jupiterét, de a Naprendszer egyéb bolygóiét is. Az űrhajó parancsnokának kiválóan kell ismerni hajójának méretét, súlyát, a motorok helyét és erejét.
Tudnia kell kezelni a motorokat, akár másodpercenként beavatkozni annak a működésébe. Ezek nélkül az ismeretek nélkül reménytelenül elveszik az űrben, és soha nem éri el célját.
Kámov nagyon jól tudta ezt. A Földhöz repülni egy ismeretlen hajóval, aminek nem ismeri terveit és motorjának bármely adatát, — olyan lövészre hasonlít, akinek bekötötték a szemét, és abban reménykedik, hogy első lövésével telibe találja a tőle két kilométerre lévő érme közepét.
Ez egy rossz ötlet!
Ennyi! A megmenekülése összes lehetőségét megvizsgálta, még a legelképesztőbbet is végiggondolta és átgondolta. Levonta a következtetést — legjobb, ha nem gondol rá! Összes gondolatát az elkövetkező néhány napban a legfontosabbra kell irányítania.
Felkapcsolta a reflektort, és az útra figyelt. A lánctalpak nyoma nem látszott. Úgy gondolta, eltévesztette a nyomot. Visszafordult.
Néhány perc múlva felfedezte a régi nyomát — itt kanyarodott északnak.
A hely attól a ponttól, ahol előzőleg a hajó állt hetven kilométerre volt.
A kocsin kívül kemény fagy volt, de azon belül ezt nem lehetett érezni. A légmentesen záródó ablakok és ajtók nem engedték be a kinti levegőt, és a gép falain belül elektromos fűtés működött.
Még melege is volt a bennülőnek.
Kámov a bélelt munkaruháját kioldotta, és levette a sisakját. Éhesnek érezte magát, de nem volt nála ennivaló. Általában szoktak vinni magukkal a terepjáróban élelmet, de ő gyors visszatérésre számítva nem vitt magával ételt. „Ez is jó tanulság a jövőre nézve — gondolta. — A más bolygókra utazóknak mindig kell élelmet vinni magukkal.” Még fél óra volt hátra a napkeltéig, mikor a terepjáró az ismert helyre ért. A síkságon homályosan emelkedett a magasba az acélemlékmű, a tetején ragyogott a rubincsillag, visszaverve a valódi csillagok fényét. Különösen tükröződött a befagyott tó jegén. Köztük nem volt már ott a hatalmas hajótest. Kámov még a sötétben is észrevette, hogy a növények megpörkölődtek a hajtóműből kiáramló tűzsugártól.
Ha felkelt a Nap, majd alaposabban megvizsgálja őket.
Egyre inkább gyötörte az éhség, de úgy döntött, hogy az amerikai űrhajóhoz majd csak azután megy, ha választ kap kérdéseire. Különben is, ki tudja? Talán megint kitör egy homokvihar, és megsemmisíti a nyomokat.