Emlékszem a kellemetlen csendre, amit ezt követően telepedett közénk, és azt gondoltam; ezen a hosszú rakétautat nem a legjobb hangulatban fogjuk eltölteni.
Most már tudom, hogy ez a hideg tartózkodás ennek a személynek a megkülönböztető jele, mint a csillagászoknak és a matematikusoknak.
A következő találkozás a expedíció negyedik tagjával, Arszén Georgijevics Pajcsadzéval, két nappal később jött létre.
Ez a másik fiatalember, már harmincöt éves korára a spektrumanalízis széles körben ismert, kiváló szakértője lett. A csillagászat szerelmese volt, „a legfőbb tudomány”, ahogy ő nevezte.
Pajcsadze képes volt órákig beszélni valamely csillagról vagy ködről. Bár egész kis grúz akcentussal beszél, az egyetemen, ahol tanít úgy tudom, a diákok szeretik a csillagászati előadásait.
— Borisz Nyikolájevics Melnyikov? — kérdezte, és olyan erővel szorította meg kezem, hogy összerándultam a fájdalomtól. — Hallottam önről. Már más expedícióban is részt vett.
— Így igaz — feleltem.
— Akkor a sarkra, most a Marsra. Fél a repüléstől?
— Őszintén szólva, attól tartok egy kicsit.
Talán másnak nem mertem volna bevallani, de az alacsony, karcsú Pajcsadze, sötét arcával és rövidre nyírt bajuszával olyannak tűnt nekem, mintha már évek óta ismernénk egymást.
— Nem csodálom! — mondta. — Mielőtt a Holdra szálltunk magam is féltem, annyira, hogy aludni se, enni se tudtam!
— És most nem fél?
— Már nem. Az űrrepülés nem félelmetes. Ne tartson tőle!
— Leginkább az nyugtalanít, hogy megfelelek-e a belém vetett bizalomnak.
— Ha állandóan ettől aggódik, akkor nem fog megfelelni! Legyen magabiztosabb! Azt hiszi, véletlenül esett magára a választás? Az ujjukkal magára böktek, mi! Téved! Szergej Alekszandrovics nem bíz semmit a véletlenre! Vizsgálatok! Konzultáció! Nem volt kétség a személyéről.
Kérte, meséljek el mindent magamról, és ő is ezt tette, és barátokként váltunk el egymástól. Két hónap telt el, és azóta rájöttem, hogy Pajcsadze emberszerető, barátságos, társasági ember; olyan, akivel jó lesz együtt repülni. Külön öröm a számomra, hogy egy kabinban leszünk elhelyezve.
A napok erőteljes és izgalmas munkával teltek. Kámov ígérete, hogy sok és nagy feladat vár rám, igaznak bizonyult. A kiadott munka mennyisége hatalmas volt. Olyan dolgokat tanultam meg a fotózásról, amelyekről eddig fogalmam sem volt. A képeket készítettem az infravörös és ultraibolya sugárzásban, ködös, homályos tárgyakról, helyekről, a napkoronáról, és még sok minden egyébről.
Egész tanfolyamot kellett elvégeznem. A csillagászati fényképezés megismerésében nagy segítségemre volt két külön tanácsadóm, Kámov és Belopolszkij. Szergej a hajó kezelő szerveivel ismertetett még meg, Belopolszkij pedig a bolygóközi navigációra tanított.
Ennyi idő kevés volt erre. Tizennyolc órát dolgoztam naponta, és hazaérve gyakran a lefekvés helyett az íróasztalhoz ültem.
Addig volt ez így, míg orvosunk, Sztyepan Arkagyevics Andrejev erélyesen meg nem tiltotta.
— Nem engedhetem, — mondta Kámovnak, — hogy Melnyikov pihenés nélkül dolgozzon. Ha ez így folytatódik, nem engedhetjük repülni. Én felelek valamennyiükért a kormánybizottság előtt!
— Megértem önt, — válaszolt Kámov, — de mit tehetnék? Nekünk egy év állt a rendelkezésünkre a felkészülésre, Borisz Nyikolajevicsnek csak két hónapja van.
— Akkor sem engedhetem meg, hogy éjszaka ne aludjon — tiltakozik bennem az orvos! Napi nyolc órát aludnia kell, az összes fennmaradó időben dolgozhat.
Úgy lett, ahogy akarta. Attól a naptól ő maga vitt haza, és ellenőrizte, alszom-e.
Végül beköltözött a szobámba, ami nagy örömmel töltött el, mert Sztyepan Arkagyevics remek mesélő. Az ágyban fekve néhány orvosi esetéről beszélt. Úgy gondolta, hogy agyamnak jót tesz, ha eltereli a problémáimról a figyelmet, de sokszor magával ragadták az emlékek, és megfeledkezett az idő múlásáról. Aztán hirtelen feleszmélve, hogy már egy órája beszél, a legérdekesebb résznél abbahagyta a mesélést, és mérgesen felmordult: — Gyerünk aludni! Hát mire gondolok én? — Egyik nap az eljövendő útról beszéltünk, és a súlytalanságnak a testre gyakorolt hatásáról, amiben az út során lesz részünk. Sztyepan Arkagyvisc sajnálta, hogy nem vehet részt az expedícióban.
— A szervezetben ennek a hatására végbemenő változások megfigyelése nagyon érdekes. — szólt.
— Nagyon meglep, — mondtam, — hogy nincs az expedícióban orvos.
— Már miért ne lenne?
— És ki az?
— Hát Szergej Alakszandrovics!
— Ő orvos is?
— Hát nem tudta? Kámov direkt a repülés miatt elvégezte az orvosi akadémiát, mert tudta, hogy nincs hely az expedícióban olyan embernek, aki nem foglalkozik a bolygóközi repüléssel. Azzal is tisztában volt, hogy orvos nélkül nem indulhatnak el.
— Hogy sikerült neki?
Nem lepődtem meg. Tudtam; Kámov nem csak a Magánrepülők Intézetében tett vizsgát, hanem esti tagozaton megszerezte a fizikai és matematikai diplomát, de még egy harmadikat is elvégzett…
— Hogy sikerült neki? — ismételtem meg kérdésem.
— Szergej Alekszandrovics egy különleges személy. — mondta elgondolkodva Andrejev. — Nem csak megszerezte a diplomát, hanem évekig dolgozott a moszkvai kórházakban. Ő semmit nem csinál félig. Háromszor annyi energiát fektetett bele, mint más.
A kemény munka észrevétlenül hozta közelebb az indulás napját. A hajó és a legénység felkészülten vártak. Három nappal az indulás előtt Kámov hármunkkal együtt átvizsgálta a hajót. Teszteltük az összes műszert és berendezést, és ellenőriztük a terhelhetőségét. Kámov és Belopolszkij a teljes hajót ellenőrizte, Pajcsadze a csillagászati berendezéseket, én pedig a fotó- és filmfelvevő-készletet.
Három önműködő kamerám volt: egy hordozható, és kettő a falakhoz rögzítve, valamint négy remek fényképezőgép, egyenként hat cserélhető objektívvel, és egy sötétkamra. Nem csak ezek, de minden ami a hajón volt, a lehető legjobb technikai berendezésnek számított. Kámov az expedícióját nagy alapossággal készítette elő és szerelte fel minden dologgal, amire csak szükségünk lehet, az adott körülmények között. Semmit sem felejtett el, vagy kerülte el a figyelmét. Gondosan és alaposan biztosított és megtett mindent a siker érdekében.
A következő bejegyzés a naplómba, majd a repülés alatt lesz.
Mára ennyi elég. Tíz perc múlva egy.
Reggel hétkor kelnem kell.
Ez volt tegnap a Földön.
És holnap indulok az ismeretlenbe…
START
19… július 3.
Moszkvai idő szerint 18.00 óra Harminckét órai repülés…
Eltelt az első nap, jön a második, és én az órát figyelem. A hajónkon sosincs éjjel vagy nappal. A Nap folyamatosan a jobb oldalunkat süti, és a rakétánk folyamatosan forog, az egyenletes átmelegedés érdekében.
A motorok már rég leálltak, a tehetetlenségi sebességgel repülünk, huszonnyolc és fél kilométer/óra sebességgel. Semmit sem érzünk belőle. Úgy tűnik, mintha a hajó egy helyben állna. A Földet már messze magunk mögött hagytuk.
Csillagok mindenütt, minden oldalról számtalan fénylő pont vesz bennünket körül. A Tejutat is látjuk; olyan akár egy hatalmas gyűrű. A Nap elviselhetetlenül melegen süt, de szinte közvetlenül mellette láthatók a csillagok. Furcsa látvány! A Nap és a csillagok a fekete háttérben.