Nagyon elfáradt, ezért úgy döntött, alszik egyet, míg felkel a Nap.
Átaludta a napkeltét. Kimerült szervezete nem engedte felébredni, csak dél környékén.
A vizsgálódása két órán át tartott.
A tűz egy hosszú sávban teljesen kiégette a növényeket, úgy, hogy azon a részen nyomuk sem maradt. A part meredeztek csak fatörzsek csupaszon és megfeketedve. Mikor a terepjáró odaért, ahol az űrhajó állt, tehát ahol a tűzvihar a legerősebben tombolt, akkor vált láthatóvá, hogy azon a helyen a homok teteje megolvadt, és üvegszerűvé vált. A kocsi kereke mély nyomot vágott bele.
Kámov minden megfigyelését és következtetését gondosan lejegyezte. Most már mehetett élelmet keresni.
Az éhség fájdalmas volt. Tegnap reggel evett utoljára, és azóta sok megrázkódtatás érte. Kámov úgy döntött, hogy először megkeresi Hapgood űrhajóját, majd miután elég vizet és élelmet vett magához, visszatér az obeliszkhez.
Az amerikai űrhajó nyújtotta kényelemre nem akart gondolni. Élete utolsó napján itt akar lenni…
A hernyótalpas előzőleg ott hagyott nyomai eltűntek: eltörölte őket a homokvihar.
Kámov a kocsival egyenesen nyugatnak haladt.
Onnan százötven kilométerre próbálja majd megkeresni az űrhajót. Eszébe jutott, hogy első útjuk alkalmával Pajcsadze szigorúan tartotta a nyugati irányt, jottányit sem eltérve az útiránytól.
Micsoda szerencse! Ha nem lenne ott az a kis hajó, a helyzete teljesen reménytelenné válna a sivatagban.
Az egyetlen jellegzetes iránymutató van az úton, — a „mocsár” — ami ötven kilométerre volt, és Kámov innen tudta, hogy a megfelelő úton halad. Könnyen felismerte a Melnyikovval is megjárt helyet. A terepjárót felgyorsította.
Amikor a kilométer-számláló azt mutatta, hogy megtett a százötven kilométert, Kámov megállította a kocsit, kiszállt belőle, és felmászott a tetejére körülnézni.
Az amerikai űrhajó sehol sem látszott.
Kámov rájött, hogy valahol eltért az útiránytól. Igen ám, de hol?
Ez fogas kérdés volt. Némi gondolkodás után úgy döntött, merőlegesen jobbra fordul, és tíz kilométert megtesz abba az irányba. Ha nem találja meg a hajót, akkor visszajön a terepjáró csapásán, és ugyanekkora távot megtesz balra is. Ha így sem találja, akkor egyre táguló köröket tesz meg, amíg eredményes nem lesz a keresése.
Ha feladná a hajó további keresését, — azzal éhhalálra ítélné magát. Kámov biztosan tudta, hogy nem térhetett el nagyon az eredeti útvonaltól. A céljának valahol a közelben kell lennie.
És valóban, nyolc kilométer megtétele után balra megpillantott egy homokdombot. Egy pillanatra úgy tűnt neki, minta megint sziklákba botlott volna, de közelebb érve felismerte az űrhajót, amit a homokvihar, akadályt találva benne, egész hegyet rakott rá, homokból.
A hajó bejárata a domb alatt volt, és Kámovnak nem kevesebb, mint három órát kellett lapátolni, míg végre elérte azt. Szerencsére a lapát, amivel Hapgood maradványait eltemették a terepjáróban maradt. Lapát nélkül a kezét kellett volna használnia az ásáshoz.
Már harmadik alkalommal járt az amerikai űrhajóban. Először Pajcsadzéval és Bason-nel volt itt, másodjára Melnyikovval, és most egyedül.
A vezérlőpultnál ott volt az a boríték, amit ő hagyott a hajón. Ebben rögzítették a rakéta parancsnoka halálának körülményeit.
„Milyen különös, — gondolta. — Mindkét expedíció tervezőmérnöke a Marson veszik.” Hamar ráakadt az amerikaiak élelmiszeres dobozára, és meglepte annak szegényes tartalma: némi sertés-, gyümölcskonzerv, egy doboz cukor, keksz és sütemény volt benne. Mindössze ennyit tartalmazott.
Inniuk csak kellett az amerikaiaknak? Legalább víznek kell lenni valahol. Most, mikor erre gondolt, rájött, hogy a szomjúság jobban gyötri, mint az éhség, és egyre jobban elképedt a dobozok, tartályok kaotikus elrendezésén, amelyek között nehéz volt eligazodni.
Egy nagy alumínium-hengerben végül megtalálta a vizet. Ennek erős fém- és gumiszagát érezte Kámov. A hengerből két cső lógott ki, abba a két dobozba, amik úgy néztek ki, mintha koporsók lennének. A víz nyilvánvalóan nem ivási célt szolgált.
Végül talált néhány üveg narancslevet. „Végül is ez sem olyan rossz!” — döntötte el.
Éhsége és szomja csillapítása végeztével papír után nézett. Sehol sem talált.
„Hapgood tudós volt — gondolta Kámov, — minden fontos dolgot feljegyzett. Ahhoz pedig notesz kellett neki.” A kezelőpult mellett egy barna bőrönd hevert. Zárva volt, és kulcs nem volt található a zárhoz.
„Ez Hapgoodé lehetett. Itt őrizhette a jegyzetteit.” Bármilyen kellemetlen is, fel kell törnie a zárját.
Nincs más lehetősége.
Hogy ne kelljen az idejét felesleges keresgéléssel tölteni, Kámov a terepjáróhoz ment, és abból hozta el a szükséges eszközöket. A zár erős volt, és hosszú ideig kellett vele pepecselnie.
Végül siker koronázta munkáját.
Két vastag füzet feküdt a táskában legfelül. Kámov beléjük pillantott, és félrerakta azokat.
Csillagászati megfigyelések voltak bennük lejegyezve. Több váltás ruha egy üveg kölni, borotvakészlet volt alattuk. Papírt vagy valamiféle üres jegyzettömböt nem talált benne. A bőrönd legalján egy bőrtáska hevert, egy köteg rajz kíséretében.
Kámov kinyitotta a táskát. Ebben néhány tervrajzot talált. Egyetlen pillantás elég volt annak megállapítására, mit lát.
A lélegzete is elakadt az izgalomtól, mikor kezébe kapta és szétnyitotta őket.
Ó, ha ezt tudta volna!.. Akkor egyből idejön! Kezében feküdt a megmenekülése kulcsa.
Az amerikai űrhajó tervrajzai voltak azok.
Hogy került ez ide? Miért hozta magával Hapgood?
Nyilván azért, hogy halála esetén senki se használhassa fel a munkáját. Hihetetlennek tűnik, de nincs más magyarázat a dologra.
A sors milyen gonosz iróniája — ennek a felfedezésnek számára már egyáltalán nincs jelentősége.
Túl sok idő ment már veszendőbe…
Kámov gépiesen Hapgood rajzára nézett, abban az öntudatlan reményben, hogy a hajó sebessége mégis lehetőséget nyújt a megmenekülésére.
„29,5 km/mp.” — És a Föld 29,76 km/mp-es sebességgel halad — jegyezte meg hangosan.
A lapok kihullottak a kezeiből. Túl késő!
A hajó nagyobb gyorsulása sem tudta behozni az elvesztegetett időt. A menekülésre harminc órára lett volna szüksége, a fennmaradó három óra kevés volt Kámovnak a rakéta megismerésére.
A remény szikrája felvillant, de egyből ki is aludt. A könyörtelen halál ismét az idegen bolygón magára maradt személy közelébe jutott. Néhány percig üres fejjel, mozdulatlanul ült, majd felállt és gondosan összeszedte a szétszóródott lapokat.
Legyűrte a kétségbeesését. Edzettsége segítségével lebírta, és nyugodtan elkezdte elolvasni Hapgood feljegyzéseit. Csupán egy technikai részlet érdekelte: hogyan sikerült az amerikai tervezőmérnöknek nagyobb sebességet elérnie, mint neki. Huszonnyolc és fél km/sec. az a határ, amit Kámov el tudott érni. Hapgood kicsi, de olvasható betűkkel írt, Kámov pedig értett angolul.
Gondosan megrajzolt ábrák egészítették ki a száraz matematikai számításokkal teli szöveget. A saját tervezői gyakorlata segített megérteni a részleteket is.
Kámov még Belopolszkij tudásánál s fontosabbnak tartotta a matematikát. A legtöbb képlethez nem volt semmilyen magyarázat, ami a tervezőt az űrhajó megismeréséhez vezette volna: Hapgood cak magának készítette jegyzeteit.