Mintegy két órát tanulmányozta alaposan a tervet Kámov. Annyira belemerült a technikai részletekbe, hogy teljesen megfeledkezett reménytelen helyzetéről. Az idő megszűnt a számára.
Hirtelen megborzongott, és szemét egy olyan képletre vetette, ami elhomályosított mindent, amit eddig olvasott.
Hát persze! Hogy is feledkezhetett meg róla?! Miképpen hihette azt egy pillanatig is, hogy az amerikai meg tudott volna olyat tenni, amire a szovjet mérnök nem képes?! Úgy, ahogy Hapgood tette, Kámov hetven km/sec-re tudta volna gyorsítani a hajót. Csakhogy a szovjet embernél ez szóba sem jöhetett. Ötven méter! A testsúly ötszörösére nő a gyorsulás alatt! Hogyan tehette ezt Hapgood?! Ez azt jelenti, hogy útitársának és önmagának helyrehozhatatlan károkat okoz az egészségében. Még ha Kámov szerette volna is, a bizottság soha nem egyezett volna bele egy ilyen hajó megépítésébe.
Most már világossá vált előtte a fémdobozok, és a hozzájuk kapcsolódó víztartályokat. Ám Kámov nem hitte, hogy a vízbemerülés jelentősen csökkentette volna a nagy gyorsulás okozta egészségkárosodást.
De ha Hapgood-hoz hasonlóan figyelmen kívül hagyja azt, lehetséges, hogy van elég tartalék a motorokban, amit felhasználhat a szükség sebesség eléréséhez…
Ezen a napon már harmadszor csillant meg Kámov előtt a megmenekülés reménye.
Mikor megnézte a motor jellemzőit, megállapította, hogy könnyen megoldható az ötvenöt méteres sebesség elérése.
Ez megoldaná a problémáját.
Ugyanakkor azonban az ilyen mérvű gyorsulás halálos is lehet a repülés első néhány percében, de másképp nem érheti el a Földet.
Az indulás mellett a megérkezés is életveszélyt jelentett. Hapgood számításai szerint, a motornak a Marsra érkezéskor nem volt szerepe, mivel leszállást ejtőernyővel végezte. Kámovnak erre nem volt lehetősége. Az ernyőt ugyanis egy ember nem tudta összehajtogatni. Talán Hapgood rosszul mérte fel a motor képességét, és képes lesz még dolgozni.
Akárhogy is, nincs más választása. Vagy vállalja a kockázatot, vagy elfogadja az elkerülhetetlen és közeli halált. „Jobb meghalni induláskor, vagy a szülőbolygóm, a Föld közelében” — döntött Kámov.
A FÖLD!
19… február 12. Moszkvai idő szerint 10.00 óra.
Végre valóban jogosan írok „moszkvai idő”-t.
Moszkvában vagyok.
Most különösen boldogság érzet van bennem. Tegnap nyomott hangulatban szálltunk le, ám én sohasem felejtem el a legkisebb részletét sem.
Addig akarom leírni, amíg frissek még az élményeim. Ez lesz az utolsó bejegyzés a naplómba. Sok esemény került a lapjaira. Írtam belé Moszkvában, az űrhajó fedélzetén, és a Marson. És most fejezem be a jegyzetelést a szobámban, ugyanannál az asztalnál, ahol azon az emlékezetes július 2.-án.
Szemem előtt megjelenik mindaz, amit átéltem, láttam… Az összes élményem felidézem…
A Földről való indulás…
A gyönyörű költői nevű Vénusz. Az aszteroida sötét alaktalan tömege. Csak egy másodpercnyi volt az élmény, de örökké megmarad emlékezetemben…
A Mars sivatagos síkságai…
Bason lövése… A félénken a „földhöz” simuló amerikai űrjármű…
A rettenetes homokvihar…
Látom a zöldesszürke macskaszemeket, az éles, háromszögletű fogakkal teli nyitott szájú fejet… A nagy test hihetetlen gyors ugrását…
Előttem van az általunk a Marson hagyott emlékmű képe. Egy kis tisztáson, ahol három méter magas, acél-arany obeliszk, tetején a rubincsillaggal…
Az utolsó búcsú. „Nem lesz baj!”…
Indulás a Marsról…
A másfél hónapos bánatba merült visszaút…
Belopolszkij mindent megtett, hogy az űrhajón a Kámov által megadott percben visszatérjen a Földre. „Meg kell tennünk, Szergej Alekszandrovics emlékére”, — mondta.
És végre is hajtotta!
Az expedíciót, a tervek szerint február 11.-én, 12.00 és 14.00 között kellett befejeznünk. Mi 36 perccel tovább maradtunk a Marson, mint kellett volna, de hajónk 12.30-kor mégis leszállt az állványra.
Mi mást kérhettek volna számon tőle?
Konsztantyin Jevgenyevics érdeme; úgy vezette a kapitányát vesztett hajót haza az űrön át, és tette le a leszállópályára olyan pontosan, mint ahogy egy vonat befut a vasúti peronhoz.
Minden tisztelet és dicséret megilleti — méltó utódja lett Kámovnak az űrhajó parancsnoki hídjánál!
Február 11.-én, 8.00-kor mindnyájan összegyűltünk az obszervatóriumban. Elérkeztünk repülésünk végső óráihoz. Földközelbe értünk.
A hajónk leszálláshoz készülődött. Mint minden fontosabb eseménynél, most is előkészítettem a „TASSz szemét”. Pajcsadze a csillagászati műszerekkel vesződött, készen a beavatkozásra. Ezekben a hetekben nagyon lefogyott és komorrá vált. Mindannyiunk közül Arszén Georgijevics viselte legnehezebben a bennünket ért veszteséget. Nagyon jó barátok voltak Kámovval. A Holdra való történelmi repülésük nagyon közel hozta őket egymáshoz. Az egész visszaúton csak nagyon rövid pihenési időkkel szakította meg munkáját. A kitartó munkával akarta elterelni a figyelmét bánatáról.
Belopolszkij a vezérlőpultnál, noteszét a térdének támasztva gyors számításokat végzett, oldalakat töltve meg matematikai képletekkel.
Bason az ablakon bámult ki komoran. A másfél hónapot a kabinjában töltötte, megtagadva annak elhagyását. Bíróság és a büntetés szégyene várja. Milyen dicstelen visszatérés!
Most Belopolszkij a parancsnokunk.
A Földet a Hold hatalmas korongja takarta el előlünk, amit meg kellett kerülnünk. Minden másodperccel egyre közelebb került a hajónkhoz. Megállás nélkül filmeztem. Minden kamerát ráirányítottam, és megállás nélkül dolgoztattam. A Hold Földről nem látható felével volt felénk, de sajnos a Nap csak alig több mint a negyedét világította csak meg, a számunkra érdekes oldalnak.
8.30-ra hajónk megkerülte bolygónk kísérőjét. Mintegy kétszáz kilométernyi utat tettünk meg fölötte, mikor végre feltűnt szülőbolygónk.
Szívem izgatottan és boldogan dobogott… Forró gombócot éreztem a torkomban.
A Föld! Hogy szikrázott a végtelen űr feketeségében ez a csillogóan fényes aurával övezett kék korong.
Az űrhajónk egyenesen oda tartott. A tiszta fekete űrön át közeledtünk felé. Közte és köztünk csak a Hold volt a végtelen űrben — hosszú utunk utolsó szakaszához értünk.
Úgy tűnt nekem, mintha érezném türelmetlenül remegni a hajótestet. Hófehér madárként száguldott fészkére, sorra gyűrve le maga mögött a kilométerek sorát.
Egyre közelebb és közelebb…
A Földhöz közeledve egyre nagyobbnak látszott a bolygó.
Ezekben a izgalmas pillanatokban különösen erősen éreztük a veszteségünk minden keserűségét.
Bárcsak Kámov is velünk lehetne!
Egyszer megszólalt Pajcsadze: — Ha használhatná az amerikai hajót! — Aztán elhallgatott, de miután magunkra hagyott minket, Belopolszkij kiegészítette a mondandóját. Elmagyarázta, hogy ha túlélte, Szergej Alekszandrovics még akkor sem térhetne vissza a Földre az amerikai hajóval, Hapgood építményének tökéletes ismeret nélkül. Ekkor értettem a helyzet reménytelenségét.
Ahogy a Vénuszon, itt is 47 perc alatt, 41000 kilométerre a felszíntől kellett lefékezni a hajónkat.
Ennek a távolságnak elégnek kellett lenni a szökési sebesség teljes lefékezésére, 10méter per szekundum a négyzetennel lassulva, 47 perc alatt éri el a 28,5 kilométeres sebességünk a nullát.