Amikor a motorok megkezdték a fékezést, már olyan közel voltunk, hogy szabad szemmel, erőlködés nélkül felismertem a napsütötte Ázsiát. Európa még az éjszaka árnyékába burkolózott. Az általunk látható felszín jól kivehető volt, nem borították jelentősebb felhők. Bolygónk felszíne minden másodperccel egyre derűsebbé vált, mintha maga is örülne visszatérő gyermekeinek, mosolygó arccal fordult űrhajónk felé.
Csendesen belemerültünk a légkörbe. Rendkívül tiszta volt a levegő, hazánk ege borult fölénk.
Erős távcsövön keresztül láthattuk a Csendes-óceán vakítóan fényes felületét, az Urál-hegység halvány vonulatait. Az Északi-sarkon párába burkolóztak a jégmezők.
Az űrhajónk egyre lejjebb ereszkedett… Száz kilométer magasságban kieresztette hatalmas szárnyait.
Az űrrepülés a végére ért!..
A sztratoszférában már csak egy sugárhajtású gépként szálltunk. Nekem úgy tűnt, mintha egyenesen Moszkvába repülnénk, de harminc kilométeres magasságban vízszintes irányba váltott a repülésünk, és megláttam alattunk az Urál-hegységet.
Belopolszkij a hajót nyugati irányba vezette, és lassan egyre lejjebb és lejjebb süllyedtünk…
A távcsőben Gorkij város villant fel.
Újabb húsz perc múlva Vlagyimir ősi városa felé vittek szárnyaink…
Egyre közeledtünk Moszkvához.
Hajónk egy kilométeres magasságban volt, mikor a horizont felett feltűnt fővárosunk panorámája.
Nem repültünk el Moszkváig. Űrhajónk egyenesen a rakétakilövőhöz tartott.
Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk… Halkult a motorok dübörgése… A hajó széles körökkel fejezte be hét hónapos repülését…
Alattunk a hatalmas szabad terület. Visszaértünk oda, ahonnan elindultunk. Elhagyatott volt, és fehérebb a hónál. A magas fal teljes hosszában számtalan zászló lobogott… Apró pontok sorának látszottak a parkoló autók. Nem láttam, de biztos voltam benne, hogy a tetővel védett helyen emberek tömege várja az bolygóközi űrből visszatérőket. Ránk várnak. Mi kiszálltunk, hogy válaszoljunk barátaink kérdéseire.
Nem vagyok benn biztos, Pajcsadze kimondta-e, vagy csak gondolatban hallottuk: — Szerafima Petrovna is itt van.
Szerafima Petrovna — Kámov hű társa és felesége. Az állomás tetején állva bámulta fehér madarunkat, úgy várta találkozását a szeretett személlyel. Még semmit sem tudott…
Egy utolsó hang. A motorok leállnak. A kerekek lágyan a földhöz simulnak.
Örömkönnyeim fátyolán át látom, amint hat autó közelít az állomásról a földet ért űrhajó felé.
Belopolszkij a kameráim kereszttüzében nyitja ki a közvetlenül, zsilipek nélküli kaput. Itt nincs mitől félni, a kinti levegő a Földé.
Az alumíniumlétra a földre ereszkedik. Nem ugrálunk ki a hajóból, mint a Marson, egymás után lelépkedve hagyjuk el azt.
Az élen haladó kocsiból a kormánybizottság elnöke — Volosin akadémikus — száll ki. Mögötte a bizottság többi tagja is felsorakozik.
Több filmes veszi fel a jelenetet. Én végigfilmeztem az egész utunkat, az én szerepem a végéhez ért.
Most rajtuk a sor.
Belopolszkij Volosinhoz lép. Itt félbeszakad a ceremónia, mert az akadémikus mögüli ülésből kiszáll Marina, és széttárt karokkal veti magát apja nyakába. Pajcsadze kezébe kapja a lányát.
Belopolszkij a sisakjához emeli a kezét. Most száraz hangon jelentést tesz az űrhajó parancsnoka haláláról Volosinnak, miközben a hatalmas virágcsokrot tartó Szerafima Petrovna Kámova három lépésre áll tőle, örömteli izgalommal telve…
De nem vette észre, hogy a férje nincs közöttünk? És Vorosin miért nics meglepve, hogy Belopolszkij jelent, és nem Kámov?…
A szörnyű szavak elhangzottak, de Szerafima Petrovna arcán még mindig ott ül a ragyogó mosoly…
A hivatalos jelentés végeztével Volosin átölelte a hajó parancsnokát.
— Gratulálok önöknek — szólt — az első űrrepülés sikeres végrehajtásáért. Azzal, hogy biztonságban visszatértek, nagy ajándékot adtak a hazának. Mi is hasonlóval viszonozzuk az ajándékot.
A Bizottság tagjai szétváltak, és virággal a kezében futott felénk az a férfi, akinek a sorsa hat héten át minden gondolatunkat átszőtte.
Szergej Alekszandrovics Kámov volt előttünk, életben, örömtől csillogó szemekkel.
Nem emlékszem rá, miként kerültem Marina keze közé…
— Szergej!
— Arszén!..
Kámov és Pajcsadze egymás karjaiba rohantak.
Néhány órával később, a lélegzetünket is visszatartva hallgattuk Szergej Alekszandrovics marsi körülményeinek és csodálatos megmenekülésének történetét, nehogy egy szót is elveszítsünk.
Röviden és tömören számolt be élményeiről és tapasztalatairól, de ez a száraz, érzelemmentes történet megvilágította előttem a mesélő hősiességét, akinek a küldetése fontosabb volt, mint az élete.
— Az ötvenöt méteres gyorsulás nem csak a megmenekülésemet tette lehetővé — fejezte be Kámov —, hanem azt is, hogy 21 órával korábban érjem el a Földet, mint Önök. A hajó sebessége tíz perc gyorsulás után elérte a 32450 méter/másodperces sebességet. Az indulás pillanatában elvesztettem az eszméletem, és csak amikor már a tehetetlenségi erejétől fogva repült a hajó, akkor tértem magamhoz.
Természetesen nem merültem vízbe, mert nem hiszem, hogy ez csökkentette volna a gyorsulási erő hatását. Az űrjárművemnek megadtam a haladási irányt, a többit a mechanika törvényeire és a szerencsére bíztam — mondta egy halvány mosoly kíséretében. — Ugye megértik, mennyire unatkoztam.
A Földhöz közeledve tudtam csak igazán értékelni, milyen nagy kincs volt Hapgood kezében, és ő nem volt képes kihasználni azt… A hajó motorjáról beszélek. Ez egy nagyon jó, megbízható mechanizmus, semmivel sem rosszabb a miénknél. A hajót nem a levegő fékező hatásával akartam leszállítani. A motor remekül megbirkózott a problémával. A hajót bolygóra merőlegesen fordítottam, és csak akkor kezdtem el lassítani, hogy mire a hajó a légkörbe ér, a motor leálljon. Az űrhajóm zuhanni kezdett. Ejtőernyőm nem volt, mert a Marson maradt a terepjárónkban. A motort ki-be kapcsolgattam. Nem mondhatom, hogy kellemes érzés volt a rángatózó hajón utazni, de a célomat elértem: megállt a zuhanás, és átváltott rendes repülésbe…
Ezzel elhallgatott. A nagy, gyönyörűen berendezett étkezdében hatalmasra nőtt a csend. Mindenki a folytatást várta. Volosin gépies mozdulatokkal kevergette a már kihűlt teáját. Nyina Arcsillovna, Pajcsadze felesége, halkan suttogva próbálta rábeszélni Marinát a nyugodt ülésre. Belopolszkij, Pajcsadze és én nem tudtuk levenni a tekintetünket újra megtalált parancsnokunkról.
— Összességében csak egyet tudok mondani — szólt —, attól a pillanattól kezdve, hogy az SzSzSzr- KSz2 szétkergette a bestiákat, addig a pillanatig, amíg a Földre értem, végig szerencsém volt.
Nyilvánvaló, hogy a feleségemnek túl korai lenne özvegységre jutni — simogatta meg Szerafima Petrovna kezét. — Űrhajóm a légkörbe merült. Alattam Szibéria terült el. Átrepültem az Urál fölött, miközben folyamatosan ereszkedtem lefelé, és végül Szaranszk város határában szálltam Földre. Bár erősen a talajnak ütődtem, mint látható, rajtam semmi sérülés nincs, de ugyanez a hajómról már nem mondható el. Nincs több mesélnivalóm. Küldtem egy táviratot, mire repülőgéppel Moszkvába repítettek. Tehát így lehettem jelen a mi űrhajónk diadalmas visszatérésénél.
Kezet nyújtott Belopolszkijnak.
— Köszönetet kell mondanom Konsztantyin Jevgenyevicsnek a művészi végrehajtásért. Az űrhajó, mint láthattuk, az ütemterv szerint érkezett meg a leszállópályára. Az első nagy űrrepülést pontosan a tervek szerint sikerült végrehajtani. Ez egy hatalmas győzelem!