A Föld ege nem látszik ennyire sötétnek. Szabad szemmel is látható, hogy ez a csillag közelebb van, amaz jóval távolabb!
Hajónk a végtelen űr közepén lebeg…
Az a kép, ami félelmet kelt bennem a Földön, itt nem váltja ki belőlem ezt az érzést. Nem érzünk mélységet magunk alatt, mert mindenütt az van, a „fent” és „lent” fogalma itt értelmét veszti. Amint a motor leállt, s a hajó felvette az állandó tehetetlenségi sebességet, eltűnt a gravitáció és vele együtt megszokott fogalmaink egy része is. Megszokásból úgy hiszem, hogy a lábam alatt van a „lent”, és fejem fölött a „fent”, de ez semmit sem jelent, hiszen ha 180°-kal elfordulok, ami „fenn” volt az válik „lenn”-é és fordítva. Elég egy egészen kicsit erőfeszítés is ahhoz, hogy egy nehéz tárgyat megmozdítsunk, vagy a falhoz lökődjünk.
Semminek nincs súlya!..
A súlytalanság érzete, ellentétben azzal, amit felszállás előtt gondoltam, és kicsit tartottam is tőle, nem volt olyan rossz, már az első éjszaka hozzászoktam.
Most az asztalnál tevékenykedek. Ez kényelmes, de kívülről nézve milyen érdekes látvány lehetek?
Lakófülkém egyszerű, jellegtelen. Az oldala félkör alakú, ez az űrhajó külső fala, az ablaka kerek, amit egy fémlemez zár le kívülről, mikor nem használjuk. A hátsó fal egyenes vonalban húzódik egyik oldaltól a másikig. Az „ajtó” egy egy méter átmérőjű kerek lyuk. Ha el kell hagynom a lakófülkét ezen keresztül lebegve úszok ki onnan. A két félkör alakú falon nincs ilyesmi. Az asztal az egyiknek az oldalához van csavarozva, amögött ülök, a levegőben. Bal kezem alatt van a jegyzettömböm, amibe írok. Ha elveszem a karom róla, és sóhajtok egyet a notesz a levegőbe repül. Akkor is ez történne, ha a Földön több tonna lenne a súlya, mert itt súlytalanság van. Az az erő, amivel az asztalon tartom a noteszt, elég ahhoz, hogy megtartsam magam az asztalnál. Ezenkívül még egy faliszekrény van a kabinban, amiben mindenféle tárgy mellett a saját holmim is benne van. Ez alumíniumból van, és az asztallal szemközti falat teljesen lefoglalja. Így mikor az asztalnál ülök, a szekrény a „plafon”, ha megfordulok, akkor pedig az asztal.
Ágyak nincsenek a fülkékben. Az ablak mindkét oldalán két háló van felakasztva, abban alszunk. Ez az alábbiak szerint történik: valamit tárgytól ellökve magunkat, átúszunk a levegőben a hálóhoz, belefekszünk, és leszíjazzuk magunkat. A súlytalanságban a testek nem nyomnak semmit, ezért bármely testhelyzetben úgy alhatunk, mintha a legpuhább pihepárnán tennénk azt. A háló rögzíti a testem alvás közben, hogy ne lebegjen mindenfelé a kabinban. A súlytalan helyzetünk ellenére néha azért előfordul, hogy mégis van egy kis súlyunk; mikor a hajónk megfordul a hossztengelye körül.
Azonban az erő kicsi volta ellenére arra ébrednénk, ha nem rögzítjük magunkat, hogy nem ott ébredünk, ahova lefeküdtünk. Ez nem gravitációs, hanem centrifugális erő. Amikor a forgás megkezdődik, minden rögzítetlen tárgy mozgásba kezd.
Ugyanekkor egy csodálatos illúzióm támad, amit az ablakon keresztül figyeltem meg. Amikor elkezdi a forgást a hajó, olyan érzés fog el, mintha az egész univerzum kimozdulna a helyéből.
Leírhatatlanul csodálatos látvány!
Mint azt már említettem, a gravitáció hiányát annyira megszoktam, hogy már fel sem tűnik. De emlékszem arra a sok beszélgetésre, hogy mikor a hajót megpörgetik, Kámovnak abba kell hagynia csillagászati megfigyeléseit, ugyanis a mesterséges nehézkedés alatt a gyors forgást nehéz követni a távcsővel. A tudósbizottság tagjai egyetértettek abban, hogy ezt az áldozatot meg kell hozni, különösen, mert a szovjet orvosok erősen érveltek a hosszú súlytalanság ártalmas volta miatt.
Ugyanebből az okból tagadta meg Kámov a hőmérsékletszabályzás azon módját, amit K. E. Ciolkovszkij javasolt. Az űrhajó forgatása lehetővé tette, hogy a távcső könnyen fordítható legyen bármely irányba.
Meg kell említenem egy fontos részletet. A kerek ajtó mindig le van zárva egy légmentesen záródó fedéllel. Amikor átmegyünk egyik helyiségből a másikba, kötelesek vagyunk az összes ajtót becsukni magunk után, ami egyszerűen egy gomb megnyomásával történik meg.
A bolygóközi tér nem üres. Számtalan anyagi részecske, a portól az egészen nagy tömegű testekig mozog benne. A hajó találkozása ilyen vándorokkal, Kámov szerint, szinte lehetetlen. Ha egy efféle kő mégis eltalál bennünket, a két test gyors mozgása miatt robbanás keletkezik. Az űrhajó léket kap, és mivel odakint nincs levegő, az kiáramlik a keletkezett résen át. Néhány másodperc alatt a hajó teljes legénysége meghal. De mivel az űrhajó légmentesen lezárt szakaszokra van osztva, ez a lehetőség teljesen valószerűtlen.
Ha a fedélzeten lyuk keletkezik, amikor a kabinban van valaki, és a robbanás nem túl erős, az ott tartózkodó személy megmenthető azzal, ha betapasztjuk a rést. Ezek a tapaszok mindenfelé eloszlanak, különböző méretűek és szorosan lezárják a lyukat, mindenhol ugyanazon erővel, mint a földi légnyomás, azaz egy kilogramm per négyzetcentiméterrel. De ehhez, persze, nekünk is gyorsan kell cselekedni.
Most „lépett” Pajcsadze a kabinba. Kinyitotta a szekrényt, és a fejem fölött lógott, merőlegesen.
Tudtam, hogy sem ő, sem a szekrényben lévő dolgok nem tudnak rám esni, de az erős földi megszokás miatt félrehajoltam, amitől a noteszem egyből a másik irányba repült.
Arszén Georgijevics ezt észrevéve elnevette magát. Kivett a szekrényből néhány dolgot, és a levegőben ügyesen megfordulva azonos helyzetbe került velem, miközben még a jegyzetfüzetemet is elkapta.
— Elolvashatom? — kérdezte.
Bólintottam, amire figyelmesen végigolvasta.
— A hajón lévő fizikai jelenségekről —, mondta, és visszaadta a könyvecskét, — mindent leírt, de miért nem a starttól kezdte?
— A szükséges dolgokat írtam.
— Fontos az időrend betartása.
— Ez a jegyzet, — feleltem, — csak a nyersanyag. Csak azt írom le, amit feltétlenül kell.
— Sosem jó csak úgy „összevissza” tenni valamit. — tette a vállamra a kezét. — Már meg ne sértődjön!
— Mire gondol, Arszén Georgijevics! Természetesen nem bántott meg.
Kiment és becsukta maga mögött az ajtót, én pedig visszaültem, és figyelmesen elolvastam, amit eddig lejegyeztem.
Természetesen Pajcsadzénak igaza volt, a jegyzeteim zavarosak. Sorban kell megírnom a dolgokat.
… Az előző estén, ellentétben várakozásommal, jól aludtam. Pontosan hétkor elém állt Pajcsadze.
Egy kis bőröndöt vettem magamhoz, ami eddigi életem során mindenhová elkísért, és nagy megkönnyebbüléssel szálltam az autóba.
Vége a várakozásnak. Már nincs visszaút!
Arszén Georgijevics hallgatott. Megértettem a helyzetét, nem zavartam fecsegéssel. Ő Moszkvában hagyta feleségét és hat éves kislányát. Úgy hagyta ott őket, mint gyászoló rokonokat.
Az autó átvágott a „Dinamo” stadionnál, és vágtatott Leningrádon át. A hajónknak a Kljazma partjáról kellett indulnia. Ugyanonnan, ahonnan egykor Kámov indult első útjára.
Kilenc óra volt, mire a helyszínre értünk.
A rakétaállvány magas kerítéssel volt bekerítve, ami egy 15 kilométeres területet vett körül. A kerítés bejáratán mindenkinek szigorúan meg volt tiltva a bemenet. A terület közepén állt indulásra készen a hajó. Harminc méter magasban ért véget a kilövőállvány csúcsa.
Egy nagy kétszintes épületben, amit viccesen „bolygóközi megállónak” neveztünk, amiben a hajó felkészítését végrehajtó műhelyek és laborok voltak, találtunk Kámovra és Belopolszkijra a kormánybizottság tagjaival együtt.