Mi, Pajcsadzéval érkeztünk utolsóként.
Kámov a bizottság elnökével, Volosin akadémikussal volt elfoglalva, ezért Belopolszkij köszöntött bennünket, majd kocsiba ülve az űrhajóhoz hajtott.
Kámov magához intette Pajcsadzét, így én magam maradtam. Szemenov, a TASSz tudósítója jöt oda hozzám, akit már jól ismertem. Megkérdezte, milyen a közérzetem, és átadta a TASSz munkatársainak üdvözletét. Szórakozottan köszöntem meg.
Fél tízkor Kámov felállt, és kezet rázott Volosinnal.
— Itt az idő! — mondta.
Az öreg akadémikus nagyon izgatott lett, és megölelte.
— Szívből kívánom a sikerüket! — szólt. — Maximális izgalommal várjuk a visszatérésüket!
Átölelte Pajcsadzét és engem is.
Elbúcsúztunk a bizottság többi tagjától is, mindnyájan nagyon izgatottak voltunk. Kámov tűnt egyedül nyugodtnak. Mikor beszálltunk a kocsiba rám nézett és elmosolyodott.
— Na hogy van? — kérdezte. — Izgul?
Én csak szótlanul bólintani tudtam.
Utolsó kézfogás megtörtént, az utolsó jókívánságok elhangzottak, és a kocsink elindult. Nyolc perc múlva már a hajónál voltunk.
Belopolszkij a liftnél várt ránk, mellette Larin mérnök, az űrhajózás egyik vezető előkészítője állt.
Rajta kívül a kilövőállás összes dolgozója elhagyta már a helyet.
Felettünk, a tízháznyi magas, fehér rakétatesten csillogott a napfény. A gép egy huszonhét méter magas, és hat méter széles alakú szivarhoz hasonlított. A belseje olyan volt, amilyennek már előzőekben leírtam.
Elején csillogott a hajó neve; SzSzSzR-KSz2.
Kámov elköszönt Larintól. Miután ő is elbúcsúzott tőlünk, a mérnök kocsiba szállt. 9.45 volt. A távozásával megszakadt a kapcsolatunk a földön maradottakkal.
— Indulás! — szólt Kámov.
A felvonó hamar felrepített bennünket a bejárathoz. A közelébe érve láttam, hogy hajónk nem függőlegesen, hanem enyhén nyugatnak dőlve áll. A bejárati ajtó keskeny volt, és óvatosan kellett rajta áthaladni. Először Belopolszkij tűnt el a hajó belsejében, majd Pajcsadze, és utána én következtem.
Ebből a magasságból az egész rakétaállványt át lehetett látni. Láttam a nagy sebességgel távolodó Larin autóját, és a kocsiból integető kezét. Az utolsó, amit a külvilágból láttam, a lyukon keresztülmászva, egy vörös jelzőrakéta felröppenése volt, a távoli horizonton.
— Siessen! — szólt rám Kámov. Benyomakodott utánam, és mi megnyomtuk a hermetikusan záródó fedél gombját.
— Mi volt az a rakéta? — kérdeztem Kámovot.
— Figyelmezetés arra, hogy már csak tíz percünk van hátra. — felelte.
Feljutottunk a csúcsba, vagyis inkább a hajó elejébe, ahol a csillagvizsgáló és a vezérlőállás is. A szoba erős villanyfényben fürdött.
Pajcsadze egy nagy bőrsisakot adott nekem.
Megkérdeztem, mire kell ez.
— Azért, hogy megvédjük a fülét. — válaszolta. — Húzza szorosra a sisakot, feküdjön le és szorosan kösse be magát.
Egy széles matracra mutatott, ami a padlón hevert.
— A gyorsulásunk — húsz méter. Ez nem nagy, de jobban elviselhető fekvő helyzetben. Ez majd fél óráig fog tartani.
— Tehát semmit sem fogunk látni? — kérdeztem csalódottan.
— De igen. Ha a motorok leállnak, ablakok kinyílnak.
Feltette a sisakját és Belopolszkij mellé feküdt. Én is követtem a példájukat.
Kámov ugyanolyan sisakban, amilyen rajtunk is volt a vezérlőpultnál lévő bőrszékbe ült, miközben a stopperóráját nézte.
Ezt a széket, ami a vezérlőpanelnél volt minden irányban el lehetett forgatni, a hajó helyzetétől függően. Erre csak az utunk kezdetén kellett, és akkor, odaérünk a bolygóhoz. Tehát amikor fellép a súlytalanság állapota, természetesen már nincs rá szükség.
Az órámra néztem, kilenc ötvennyolc volt.
Nehéz leírni, mit is éreztem azokban a pillanatokban. Ez nem izgalom volt, hanem valami annál is erősebb, szinte fájó érzés…
Még másfél perc van hátra… Még egy perc…
A mellettem lévő bajtársaimra pillantottam. Belopolszkij csukott szemmel, nyugodt arccal feküdt.
Pajcsadze felemelte a kezét, és az óráját figyelte. Eszembe jutott, hogy nem először készül elhagyni a Földet. És Kámov? Mit érezhet, hiszen ő már harmadik alkalommal teszi ezt.
Harminc másodperc… Húsz… Tíz…
Kámov egyik vezérlőegységhez nyúl, aztán egy másikhoz.
A sisakon keresztül egyre erősebb robaj hatolt keresztül, ami még jobban fokozódott. Éreztem a hajótest remegését…
Aztán valami puha erő megemelt, s az órát tartó kezem leesett. Megpróbáltam újra felemelni.
Érezhetően nehezebb volt, mint máskor.
Egy perccel múlt tíz.
Tehát már repülünk.
A robaj már nem erősödött, de bár nagyon erős volt, és tudtam, a sisak nélkül nem lennék képes elviselni azt.
A hajó egyre jobban gyorsult, másodpercenként 20 méterrel növelve a sebességét.
Csak azt sajnáltam, hogy nem tudom felvenni a távolodó Földet. Rendkívüli felvételek lennének.
Kámov még a falba épített automata kamerák használatát sem engedte nekem. Lencséiket a külvilágtól egy fémlemez zárta el.
A tehetetlen fekvés elviselhetetlennek tűnt számomra. Szerettem volna a körülöttünk lévő űrt látni.
Irigyeltem Kámovot, mert az előtte lévő panelen keresztül használhatta a periszkópot. Időnként rájuk nézett, a repülés ellenőrzése miatt.
„Vajon mennyi idő alatt hagyjuk el a légkört, — morfondíroztam magamban, — ha mintegy ezer kilométer? Ha az első másodpercben húsz kilométert tett meg a hajónk, a másodikban negyvenet, és így tovább, akkor kicsivel több, mint öt perccel az indulás után elérjük a határát.” A számolás végrehajtása közben rájöttem arra is, hogy a gravitációs erő megkétszereződése ellenére az agyam normálisan működik. Azért, hogy csökkentsem kényszerű semmittevés idejét, nekiláttam kiszámolni, mennyire leszünk a Földtől, mire a motorok leállnak. Felidéztem, hogy 23 perc 46 másodpercig dolgoznak. A feladat megoldását fejben nem tudtam elvégezni, ezért elővettem a jegyzetfüzetem, és nekiláttam a számolásnak. Belopolszkij rosszallóan nézett rám. Egy lapra írtam a kérdésem: „Milyen távol leszünk otthonról mikor a gépek leállnak?”, és átadtam neki a noteszt és a ceruzát. Egy pillanatnyi gondolkodás után odaírta a választ, majd visszaadta. „20320,5 km, de maradjon végre nyugton!” — olvastam.
Az idő múlt. Az indulás óta kb. tizenöt perc telt el. Eltávolodtunk a légkörtől, és a légüres térben repültünk. Lázas izgalom fogott el. Egyre kényelmetlenebbé vált a fekvés. Az atomrakéta motorjainak iszonyú bömbölése amely az idegeinket nyúzta, fájdalmas vágyat keltett egy percnyi csend után. A hajóban a sisak ellenére is elviselhetetlenül hangos volt. Mi folyik ott, a hahó farában? Milyen csodálatos látvány lehet! Az óriási rakéta hosszú lángcsóvát húzva maga után, hihetetlen sebességgel száguld a fekete űrben.
Irigyeltem Belopolszkijt azért a nyugalomért, amivel ennek a kínzásnak a végét várta. Pajcsadze is türelmetlen volt, gyakran nézett az órájára.
Körülbelül húsz perc repülés után, Kámov, nagy meglepetésemre felállt, és az egyik ablakhoz ment. Úgy tűnt, könnyen mozgott. Elcsúsztatta az ablakot takaró lemezt, és kinézett a keskeny résen.
Mindent megadtam volna, ha a helyében lehetek.