Az utolsó percek végtelenül lassan teltek. Mintha megállt volna az idő.
Még három perc van hátra…, még kettő…
Hajónk sebessége közeledett az iszonyú nagy huszonnyolc és fél mérföld per másodperchez. A motorok megállása után, ezzel a sebességgel, hetvennégy nap múlva érjük el a Vénuszt.
Az utolsó percben lehunytam a szemem, és felkészültem arra a hatalmas változásra, aminek történni kéne: a dupla súlyt felváltsa a teljes súlytalanság. Tudtam, hogy nagyon óvatosan kell mozognom, míg a szervezetem alkalmazkodik hozzá.
Hirtelen történt. A fülkében lévő moraj elhallgatott, de nem csak a fülemben, hanem az egész testemen éreztem a változást. Enyhe szédülés kapott el, ami szinte azonnal el is múlott.
A matrac, amin feküdtem, hirtelen nagyon puhává vált, úgy éreztem, mintha vízen lebegnék. A múló zúgást hallottam, de csak fejemben volt. Körös-körül csend. A motorok leálltak.
Kinyitottam a szeme, és megláttam a konzolnál lévő Kámovot.
Állt…, de a lába nem érintette a padlót. Mozdulatlanul lebegett a levegőben.
Bár számítottam rá, ez az első fantasztikus kép meglepett. Hajónk egy kis elszigetelődött világ lett, amiből teljesen hiányzott a gravitáció.
Feküdtem, és megmoccanni sem mertem. Pajcsadze sisakját levéve felállt, de úgy egy földi akrobata sem tudta volna utánacsinálni. Lehajolt, míg a lába a talajt érintette, és óvatosan teljes magasságában felegyenesedett.
Belopolszkij is felült, és furcsa, bizonytalan mozdulatokkal ő is levette sisakját. Az ajkain láttam, hogy mond valamit, de nem hallottam semmilyen hangot. Teljes csend vett körül. Pajcsadze talpra akarta segíteni Konsztantyin Jevgenyevicset, de az hirtelen a levegőben lógva találta magát. Először láttam izgatottság jelét a mindig higgadt csillagász arcán. Görcsös kísérletet tett a padló elérésére, de hirtelen fejjel lefelé fordult. Arszén Georgijevics elnevette magát, és az előző helyzetbe segítette. A két csillagász az ablakhoz ment. Bár inkább csak Pajcsadze ment, és mögötte a karjába kapaszkodva követte Belopolszkij. A falat elérve, megragadta a számtalan biztonsági öv egyikét, amitől láthatólag visszanyerte nyugalmát. Pajcsadze megnyomta a nyitógombot, és a takarólemez félrecsúszott az ablak elől.
A kíváncsiság rákényszerített, hogy elhagyjam a matracom. Lassan kioldottam a hevedereket, és én is megszabadultam a sisakomtól. Furcsa volt érezni a kezem súlytalanságát. Sisakom a matrac felé dobtam, de ahelyett, hogy leesett volna, a levegőben lebegett. Óvatosan, hirtelen mozdulatok nélkül, kezdtem felkelni. Minden jól ment, és úgy véltem, én elkerülöm Belopolszkij hibáit, és mikor már a levegőben voltam, ösztönösen kapaszkodót kerestem. A lábam megérintette a padlót, mire én piheként repültem a mennyezetre, — vagy legalábbis oda, ami annak látszott.
Úgy tűnt, mintha minden fejre állt volna. A „padló”, és minden, ami ezen volt megfordult. Kámov, Pajcsadze és Belopolszkij fejjel lefelé lógott.
A szívem hevesen vert az izgalomtól, és alig tudtam a rémületem visszafogni.
Kámov rám nézett.
— Ne tegyen hirtelen mozdulatokat! — szólt. — Mérsékelje azokat. Emlékezzen, mit mondtam a Földön. Ússzon a levegőben, mintha vízben lenne. Lökje el magát a faltól, de csak gyengén, és jöjjön felém.
Követtem Kámov tanácsát, de rosszul számítottam ki az erőt, és a mellette lévő falba csapódtam.
Nem írok le mindent, ami Belopolszkijjal és velem történt az első órákban. Ha ilyen figyelmetlenül közlekedünk a Földön, mint itt tettük, már rég nyakunkat törjük, de itt, ebben a fantasztikus világban megúsztuk néhány horzsolással.
Kámov és Pajcsadze már az előző útjukon megtanulták, és segítettek a mozgásban, de még ők is hibáztak.
Kíváncsiak figyeltem társaim arckifejezését. Pajcsadze derült, ha valamit elrontott, láthatólag nem félt a nevetségessé válástól. Kámov rosszallóan összehúzta bozontos szemöldökét, és bosszankodott magára a kínos helyzetért. Belopolszkij a véletlen „trükkök” után lopva pillantott ránk, siralmas kifejezéssel ráncos arcán. Félt attól, hogy kinevetik, de még Pajcsadze, aki jóindulatúan mosolygott rajtam, sem hozta soha zavarba ezzel Konsztantyin Jevgenyevicset.
Ami engem illet, nem törődve Pajcsadze gúnyos mosolyára, gyakoroltam a „légúszás” különböző mozdulatait.
Általában elég gyorsan megtanultuk. Három órába sem telt, hogy megtanultam úgy mozogni, ahogy csak akartam. Ha úgy tetszett véletlenszerűen irányt váltottam, kihasználva a biztonsági övek, a falak, vagy bármely más kezem ügyébe eső dolgot.
A szabad lebegés a levegőben leírhatatlan élmény, — a gyermekkorra emlékeztet, mikor álmomban repültem, és mikor felébredtem, sajnáltam az érzést, mely ébredéskor az álommal együtt tovatűnt.
Néhány órát az obszervatórium ablakánál töltöttünk. Nem volt nagy, mindössze egy méternyi átmérőjű, de csodálatos látvány tárult elénk a vastag üvegen keresztül.
A csillagvilág látványa grandiózus élményt nyújtott. De különösen a Föld és Hold közötti repülés volt meglepő, a repülésünk első óráiban. Olyan távolságra voltunk a két égitesttől, hogy úgy látszott, mintha nagyjából azonos méretűek lettek volna. Két hatalmas golyó, egy sárga és egy halványkék, amit a hajó mögött kissé balra, az űrbe akasztottak. A Nap a felületük több mint felét megvilágította, de a sötét részek is jól kirajzolódtak a fekete háttérben. Mint a Kámovval történt, két hónappal ezelőtti első beszélgetésemkor említettem, a Hold Föld felől láthatatlan oldalát figyelhettük meg. Úgy tűnt, a Föld gyermekkorunk óta ismert társa, most ismeretlen arcát mutatja nekünk.
Talán csak most, mikor szülőbolygónkat néztük, éreztem meg az elválás kínját. Eszembe jutottak barátaim, akiktől az indulás előtt elbúcsúztam, és munkatársaim. Mit csinálhatnak most? Moszkvában éppen nappal van. A tiszta kék égbolt borult föléjük, ami mögött nem látható kis űrhajónk, és egyre messzebb és messzebb távolodik az űr sötét mélyében.
Bajtársaimra néztem. Kámov és Pajcsadze nyugodt volt, mint mindig, Belopolszkij ráncos arca szomorú volt, és úgy láttam, mintha könnycsepp csillogna a szemeiben. Egy belső kényszer hatására megfogtam a kezét, és megszorítottam. Észlelte a kézfogást, de nem figyelt rám.
Nehéz terhet éreztem a lelkemben, és elfordultam. Kámov és Pajcsadze külsőleg látszó nyugalma kényelmetlenül hatott rám, de tudtam, hogy csak jobban tudják érzéseiket leplezni, mint mi, mégis ugyanazt érzik.
„Ez a két ember már nem első alkalommal hagyja el a Földet. Talán mikor a Holdra szálltak, ők sem voltak ilyen nyugodtak.” — villant át az agyamon.
Néhány órán át csend uralkodott a hajó fedélzetén. Minden szem a távolodó Földet nézte. A felszínén szinte alig tudtam a részleteket elkülöníteni egymástól, s nem olyannak tűnt, mint az iskolai földgömb, hanem mint egy könyv illusztrációja.
— Úgy látszik — szóltam, — az egész Föld felhőbe burkolódzott.
— Miből gondolja? — kérdezte Pajcsadze.
— Szinte semmit sem látni.
— Ez nem a felhők miatt van. — mondta. — Azok teljes hiányában sem látnák a Föld felszínét. A légkör még a sötétben lévő kontinensekről is visszaveri a fényt. Ha most tél lenne Európában, többet látnánk belőle. Ha meg akar győződni róla, nézzen a déli féltekére.
Valóban, tisztán láttam Ausztrália sziluettjét, Ázsia pedig fehéres ködfelhőn keresztül látszott.
Ezekben az órákban, amiket az ablaknál töltöttünk, úgy tűnt, hogy a Föld és a Hold, mintha egész idő alatt mozdulatlan lett volna. Mintha a hajó nem távolodott volna tőlük.