Megrázkódott a Kvarclovag, azt gondolta: „Hűha! Ez meg mi a fene?” — s a megrökönyödéstől agya máris fölmelegedett, meglangyosította az Abszolút Nullát, Asztrobál nagy dübörgéssel roskadozni kezdett, mennydörögve, csöpörögve összeomlott, csak egy kupac kásás fekete jég maradt a csatatéren, fekete könnytócsát sírva.
— Ez az — ujjongott a Kvarclovag —, gondolkodás nincs, de ha kell, akkor van! Így vagy úgy, enyém lesz a kincs! — És továbbmasírozott, léptei recsegtek, mintha kristályokat törne-zúzna; dölyfösen dübörgött végig Fűgida utcáin, és a város lakosai keserű szívvel figyelték fehér függönyeik mögül. Így robogott, mint egy megvadult meteor a Tejúton, mikor messziről magányos kis alakot pillantott meg.
Bárion volt az, akit Jégszájúnak is neveztek, a krionidák legnagyobb bölcse. Nekiveselkedett a lovag, hogy egy csapással összezúzza, de Bárion félrelépett az útjából, és felmutatta két ujját; nem tudta a Kvarclovag, hogy mit jelent ez, de visszafordult, és megint rárontott az ellenségre, hanem Bárion megint ellépett előle, és gyorsan felmutatta egyik ujját. Elcsodálkozott a lovag, lépte meglassúdott, noha már visszafordult, hogy újra rohamozzon. Gondolkodóba esett, s a közeli házakról folyni kezdett a víz, de ő nem vette észre, mert Bárion most meg lefelé, a földre mutogatott. Törte a fejét a rabló, hogy mit akarhat a kis öreg a néma jeleivel, s Iába alatt megnyílt a jég, felbuggyant a fekete víz, a lovag a mélybe zuhant, és mielőtt újra elmondhatta volna: — Gondolkodás nincs! — már el is nyelte a jég. Kérdezték aztán Báriont a megmentett, hálás krionidák, mit is akart mondani azokkal a jelekkel, amelyeket a félelmetes űrlovagnak mutogatott.
— Egyszerű a dolog — felelte a bölcs. — A két ujjam azt jelentette, hogy vele együtt ketten vagyunk. Az egy ujjam, hogy hamarosan egyedül maradok. Aztán lefelé mutogattam, jelezve, hogy megnyílik alatta a jég, és örökre elnyeli az óceán fekete mélye. De ő persze egyiket sem értette meg.
— Ó, bölcsek bölcse! — álmélkodtak a krionidák. Hogy adhattál ilyen jeleket a rettenetes, kóbor űrlovagnak? Gondold el, mi lett volna, ha megérti, és nem csodálkozik! Hiszen akkor nem hevíti fel a gondolkodás, és nem nyeli el a feneketlen mélység…
— Ettől egy percig sem féltem — felelte hideg mosollyal Jégszájú Bárion —, hiszen előre tudtam, hogy nem ért meg semmit. Ha csak egy csöpp ész is szorult volna belé, akkor nem jön ide. Hiszen mit ér egy napsütésben lakó lény gázkincsekkel meg ezüst jégcsillagokkal?
A krionidák elámultak a bölcs nagy bölcsességén, s megnyugodva hazatértek otthonukba, ahol kellemes fagy várta őket. Azóta senki sem próbálta megtámadni Krióniát, mert nincs több ostoba zsiványa Világmindenségben; ámbátor némelyek szerint akadnának még jócskán, csak nem tudják az utat.
AZ URÁNFÜLEK
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillagmérnök, aki csillagokat gyújtogatott, hogy legyőzze a sötétséget. Elment ez a csillagmérnök az Androméda-ködbe, mikor az még csupa fekete felhő volt. Gyorsan megpörgette az egészet, s amikor már forgott, elővette a sugarait. Háromféle volt: vörös, lila és láthatatlan. Rásózott az elsővel egy csillaggolyóbisra, mire abból nyomban vörös óriás lett, de a köd még nem vált világosabbá. Megcsippentette a második sugárral, ettől már fehérre izzott. Odaszólt az inasának: — Vigyázz rá! — és elment, hogy a többi csillagot is kigyújtsa. Az inas várt ezer évet, még ezret, de a mérnök csak nem jött vissza. Elunta a várakozást. Rácsördített a csillagra, mire az fehérből kékké vált. Ez tetszett neki, s azt hitte, most már mindent tud. Tovább akarta izzítani, de megégette magát. Belekukucskált a csillagmérnök otthagyott ládájába, de semmi sem volt benne, túlságosan is semmi: a láda fenekét se látta. No, kitalálta, hogy ez a láthatatlan sugár. Rá akart vele húzni a csillagra, csak azt nem tudta, hogyan. Hát fogta a ládát, és belevágta az egészet a tűzbe. Felfénylett erre minden felhő Androméda-szerte, mintha százezer nap gyúlt volna ki, és nappali világosság támadt az egész ködben. Megörült az inas, de nem sokáig örülhetett, mert a csillag felrobbant. Repülve jött a csillagmérnök, látván a bajt, és hogy semmi kárba ne vesszen, elkapta a tűzfoszlányokat, és bolygókat csinált belőlük. Az elsőt gázból gyúrta, a másodikat szénből, a harmadikhoz már csak a legnehezebb fémek maradtak, ebből tehát aktinida-gömb lett. A csillagmérnök meglóbálta, elhajította, s azt mondta: — Százmillió év múlva visszajövök, megnézem, mi lett belőle. — Azzal elrepült megkeresni az inasát, mert az ijedtében kereket oldott.
A bolygón pedig, amely az Aktinia nevet kapta, létrejött egy hatalmas állam: a platinidáké. Ezek a platinidák olyan nehezek voltak, hogy csak az Aktinián tudtak járni-kelni, más bolygókon beszakadt alattuk a föld, és egyetlen kurjantásuktól leomlottak a hegyek. De a saját bolygójukon nemigen kurjongattak, inkább lábujjhegyen jártak, mert uralkodójuk, Tóriás, szerfölött kegyetlen volt. Platina hegybe vájt palotában lakott, hatszáz hatalmas teremben, de mindegyikben csak egy-egy karja fért el, olyan iszonyú nagy volt. Kijönni ugyan nem tudott a palotából, de szörnyen gyanakvó lévén, mindenütt kémeket tartott, és kapzsiságával is gyötörte alattvalóit.
A platinidáknak éjszaka nem volt szükségük lámpára vagy tűzre, mert bolygójuk minden hegye radioaktív volt, s fényüknél még újholdkor is meg lehetett találni az elveszett gombostűt. Nappal, mikor túl forrón tűzött a nap, a platinidák a hegyek barlangjaiban szundikáltak, csak éjszaka mentek le a fémvölgyekbe. De a gonosz Tóriás megparancsolta, hogy a kohókba, melyekben a platinaötvözeteket olvasztják, dobjanak nagy urántömböket, és országszerte közhírré tétette: minden platinida köteles jelentkezni a királyi palotában, hogy mértéket vegyenek róla, és új páncélt kapjon. Kaptak mellvértet, sisakot, kesztyűt, lábvértet, páncélinget, s mindez világított, hiszen a páncél uránlemezből volt, de a fülek fénylettek a legerősebben.Ettől fogva a platinidák nem gyűlhettek össze tanácskozni, mert ha csődület támadt, rögtön felrobbantak. Magányosan kellett életüket tengetniük, egymást messze elkerülve, nehogy bekövetkezzen a láncreakció, Tóriás pedig hatszáz kezét dörzsölte örömében, és egyre újabb dézsmákkal sanyargatta népét. Pénzverdéi a hegyek szívében lázasan verték az ólomdukátokat, ólomból volt ugyanis az Aktimán a legkevesebb, s annak volt a legnagyobb ára.
Keservesen nyögték a zsarnokság igáját a gonosz király alattvalói.
Némelyek lázadást akartak szervezni Tóriás ellen, kézzel-lábbal mutogatva szőtték terveiket, de semmi sem lett a dologból, mert mindig akadt olyan együgyű, aki odaszaladt megkérdezni, miről van szó, és maflasága miatt az egész összeesküvés a levegőbe repült.
Élt az Aktinián egy ifjú feltaláló, Piron nevezetű, aki olyan vékony drótot tudott húzni platinából, hogy az abból készült hálóval elfoghatták a felhőket. Feltalálta Piron a drótos távírót is, aztán olyan vékony drótot használt, ami már nem is volt, és így keletkezett a drótnélküli távíró. Remény költözött Aktinia lakóinak szívébe, azt gondolták ugyanis, hogy most már csak sikerül majd összeesküvést szőni. De az ármányos Tóriás minden beszélgetést lehallgatott, mert mind a hatszáz kezében egy-egy platinaantenna volt, tudta tehát, miről beszélnek alattvalói, és mihelyt meghallotta a „lázadás” vagy „összeesküvés” szót, rájuk bocsátott egy gömbvillámot, és tűztócsává olvasztotta az összeesküvőket.