Iszonyatos csapás volt ez. Még két nap és két éjszaka hullott a rézeső az égből.
Most az örvénylő Higanyfelhő indult a szörnyeteg ellen.
Elpusztíthatatlannak vélték, mert minél több ütést kapott, annál tömörebb lett. A csapások nem szórták szét, hanem megszilárdították.
Kavarogva zúgott el a síkság fölött a hegyek felé, megkereste közöttük a szörnyet, s egy sziklalejtőről a nyakába gurult. Az mozdulatlanul várta. Eget-földet rengető, rémséges robaj támadt.
A szörny fehér tűzfallá lett, Higanyfelhő pedig fekete szakadékká, és elnyelte. De a szörny átvágott rajta, visszatért szárnyas lángok formájában, másodszor is lecsapott, újra keresztülment ellenfelén, de kárt nem tett benne. Lila villámok csapkodtak ki a felhőből, amelyben viaskodtak, de mennydörgés nem hallatszott, mert túldübörögte az óriások harca. Látta a szörny, hogy így semmire sem megy, hát minden külső hőt felszippantott, ellapult, és Anyagtükröt csinált magábóclass="underline" ami szembekerült ezzel a tükörrel, visszatükröződött benne, de nem képként, hanem élő valóságként; a Higanyfelhő meglátta önmagát, illetve másodpéldányát ebben a tükörben, nekirontott, összefonódott tükörbéli önmagával, de önmagát nem győzhette le. Három napig harcolt, mígnem annyi ütést kapott, hogy szilárdabb lett a kőnél, a fémnél, mindennél, kivéve a Fehér Törpék magját, és amikor ezt a határt is elérte, tükörbeli másával együtt a bolygó mélyébe zuhant, csak egy sebhely maradt utánuk a sziklák között, mélységes mély kráter, de azt is nyomban betöltötte a mélységből felfakadó, rubintüzes láva.
A harmadik szörnyölő hadba indulását nem látta senki. A Főabsztraktor, más néven Koronafizikus, hajnalban vitte ki a városból a markában, aztán kinyitotta tenyerét, és ráfújt. A szörnyölő elszállt, csak egy nyugtalan kis légörvény kísérte, nesztelenül repült, árnyékot sem vetve, mintha ott se volna, mintha egyáltalán nem is létezne.
Valóban a semminél is kevesebb volt, nem a világból való lévén, hanem az antivilágból, mivel nem anyag volt, hanem antianyag. Azaz nem is antianyag, hanem csak a lehetősége. A tér olyan parányi réseiben lappangott, hogy az atomok elsiklottak mellette, mint a jéghegyek az óceán hullámain ringatózó, korhadt gallyacska mellett. Neve pedig Antimat volt. Repült, repült, a szél hátán, egyenesen a szörny csillogó teste felé, amely hosszú vashegyláncként kúszogatott, s hátáról felhőhab csurgott. Lecsapott a szörny páncélos oldalára, lángoló napot vágott benne, s az rögtön elfeketedett, és szikláktól, felhőktől, folyékony acéltól és levegőtől csöpögő semmivé vált; Antimat átrepült a lyukon és visszatért, a szörny megremegett, összetekeredett, fehér tüzet lövellt, de az is nyomban hamuvá omlott, csak üresség maradt belőle; Anyagtükör mögé bújt a szörnyeteg, de Antimat a Tükröt is áttörte; akkor felágaskodott a szörny, fölemelte hegyfejét, amelyből a legkeményebb sugárzás fakadt, de az is meglágyult, az is semmivé lett; megingott a kolosszus, és sziklákat görgetve, kőliszt fehér felhőiben, hegyi lavinák robajában menekülni kezdett, olvadt fém, salak és vulkáni tufa tócsáival jelezve dicstelen útját, így rohant, de nem egyedüclass="underline" Antimat nyomon követte, furdalta, tépte, darabolta, hogy a föld is rengett, a felvagdalt szörnyeteg utolsó darabkái szanaszét tekeregtek minden horizont felé, nyomát elfújta a szél, és már nem is volt a világon. Lett nagy öröm az ezüstök körében. Ámde ugyanekkor remegés futott át Bizmália rozsdatemetőjén. A vénséges vén ócskavasak, kadmium és tantál roncsok között, ahol eddig csak a sivító szél járt, parányi mozgás kezdődött, mint egy hangyabolyban, de szakadatlanul nőtt; kék hópikkelyek támadtak a fémek felületén, felszikráztak a fémvázak, meglágyultak, kifényesedtek a belső forróságtól, s elkezdtek összeolvadni, forradni, hegedni, és a csikorgó tömbök kavargásából új szörnyeteg kelt ki, szakasztott ugyanolyan, mint az első. A semmit vivő szél ezt is megtalálta, és újra fellángolt a harc. De közben már új meg új szörnyek születtek a rozsdatemetőkből; és fekete rémület fogta el az ezüstöket, mert látták, hogy legyőzhetetlen végveszély támadt rájuk.
Ekkor Inhiszton elolvasta a jogarra vésett feliratot, megremegett és megértette. Eltörte az ezüstjogart, a jogarból kihullott egy tűvékony kristály, felszökkent a levegőbe, és tűzkígyóval írni kezdett.
És feltárta a tűzírás a megrettent király és koronatanácsa előtt, hogy a szörny nem önmagát képviseli, hanem valakit, aki az ismeretlen messzeségből igazgatja születését, növekedését és végzetes erejét.
Vakító fénnyel adta tudtukra a levegőbe író kristály, hogy ők és minden ezüstök kései utódai azoknak a lényeknek, amelyeket a szörnyeteg alkotói sok ezer évszázaddal előbb életre keltettek.
A szörny alkotói pedig nem hasonlítanak semminemű értelmes kristály, acél vagy arany lényre — semmire, ami fémből való. Ezek a lények a sós óceánból keltek ki, majd gépeket építettek, azokat vasangyaloknak gúnyolták, és szörnyű rabságban tartották. A fémlények gyengék voltak ahhoz, hogy fellázadjanak az óceán szülöttei ellen, ám egy szép napon óriási űrgályákat szereztek, s azokon elmenekültek, elvitorláztak a szolgaság házából a legtávolabbi csillagvilágokba, s ott hatalmas államokat hoztak létre, amelyek között az ezüstök országa csak annyi, mint egy homokszem a sivatagban. De régi uraik nem feledkeztek meg a felszabadult fémlényekről, akiket lázadóknak neveznek, és keresik őket az egész kozmoszban, tűvé teszik utánuk a mindenséget, a keleti Tejút-faltól a nyugati görbületig, az északi sarkcsillagtól a déli gömbhalmazokig. És ahol csak felfedezik az első vasangyal ártatlan leszármazottait, sötét napok vagy villogó pulzárok körül, tüzes vagy jeges bolygókon, rettenetes hatalmukkal bosszút állnak a hajdani szökésért. Ez így volt, így van, így leszen. És akiket felfedeznek, azok számára nincs segítség, nincs mentség, nincs menekülés a bosszú elől, csak egyetlenegy, amely hiábavalóvá és meddővé teszi a bosszút: a semmi. Ekkor kihunyt a tűzírás, és a méltóságok királyuk szemébe néztek, amely mintha szintén kihunyt volna. Hosszan hallgatott Inhiszton, míg meg nem szólították: — Eterna és Eriszféna királya, Ilidár, Szinalosz és Arkaptúria ura, csillag— és holdrajok csősze: szólj mihozzánk!
— Nem szavakra van szükségünk, hanem tettre, az utolsóra! — válaszolt Inhiszton.
Megremegett a tanács, de egyetlen hangon felelte: — Te mondád!
— Nos, hát legyen! — szólott a király. — Most, hogy már elhatároztatott, kimondom a lény nevét, amely ide juttatott bennünket; hallottam róla, mikor a trónra léptem. Az ember ő?
— Te mondád! — felelt a tanács.Inhiszton ekkor így szólt a Főabsztraktorhoz: — Tedd kötelességedet!
Az pedig így felelt: — Hallom és engedelmeskedem.
És aztán kimondta a Szót, amelynek rezgése a levegő útjain lehatolt a bolygó mélyébe; s akkor meghasadt a jáspis ég, és mielőtt még az alázuhanó tornyok homloka a földet érte volna, a hetvenhét argens város helyén hetvenhét fehér kráter nyílt meg, és a cikázó tűz hasogatta kontinensek repedező pajzsai között elpusztultak az ezüstök, s óriási napjuk már nem bolygót világított meg, hanem fekete felhőgomolyt, amely lassan szétfoszlott, mert szétfújta a semmi szele. Aztán a kőnél keményebb sugarakkal szétfeszített semmi egyetlen remegő szikrává futott össze, és az is kihunyt.