Dauge becsapta a könyvet, a karosszékbe dőlt, s hátrahajtotta fejét, — A köpcös Krutyikov, a navigátorunk, persze most gépkocsiján száguldozik Moszkvában. A feleségével. Az asszony a kormánynál ül, ő pedig le nem venné róla a szemét. S sajnálja, hogy a gyerekei nincsenek a közelben. A gyerekeik Novoszibirszkben vannak a nagymamánál. Egy fiú meg egy kislány, remek gyerekek. — Dauge hirtelen elnevette magát.
— Hanem aki most biztosan alszik, az Bogdan Szpicin, a másodpilótánk. Neki a rakéta a háza. “Én a Földön úgy érzem magam — mondja —, mintha vonaton utaznék: a legszívesebben lefeküdnék és elaludnék, hogy mielőbb megérkezzem.” Bogdan az ég lakója. Vannak nálunk ilyenek, akiket a világűr egész életükre megfertőzött.
Bogdan a Marson született, a Nagy Vízválasztón, egy kis tudományos településen. Ötéves koráig ott élt, ekkor azonban az édesanyja megbetegedett, s a Földre küldték őket. Mesélik, hogy itt elengedték az apró Bogdant, hogy sétáljon egyet a fűben. Járt-kelt egy darabig, majd belemászott egy pocsolyába, s teli torokból bömbölni kezdett: “Haza akarok menni! A Marsra!”
Bikov vidáman felnevetett. Érezte, hogyan porlik szét benne, szabadul lelkéről az érthetetlen érzések nehéz köve.
Minden roppant egyszerű, valóban, ott áll a küszöbnél — egyik lába még itt van, a másik azonban már “ott”…
— No, és vajon mit csinál most a parancsnokunk? — kérdezte.
Dauge elgondolkozott.
— Nem tudom. Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni.
Nem tudom.
— Nyilván ő is alszik, mint Bogdan, az egek vándora…
Dauge megrázta a fejét.
— Nem hiszem… Az égbolt most tiszta?
— Nem, felhők vonták be…
— Ilyenkor aztán végképp nem tudom. — Dauge megcsóválta a fejét. — El tudom képzelni, hogy Anatolij Jermakov most áll, és nézi a látóhatár fölött ragyogó fényes csillagot. A Vénuszt. S a keze… — Dauge elhallgatott. — Kezét ökölbe szorítja, ujjai fehérek…
— Nézd csak, micsoda gazdag a fantáziád, Johanics!..
— Nem. Alekszej, ez nem a képzelet játéka. Számunkra a Vénusz végső soron csupán epizód. Jártunk a Holdon, jártunk a Marson, most pedig repülünk, hogy meghódítsunk egy új bolygót.
Mindnyájan végezzük a dolgunkat. Jermakov viszont… Jermakovnak számlája van, régi, kegyetlen számlája. Elmondom neked, miért repül oda: repül, hogy bosszút álljon és hódítson. Kíméletlenül és mindörökké, így képzelem el… Egész életét és halálát a Vénusznak szentelte.
— Jól Ismered? Dauge vállat vont.
— Nem erről van szó. Érzem. Azután pedig — sorba lehajtotta az ujjait —, Niszidzima, a japán a barátja, Szokolovszkij legközelebbi jó barátja, Krüger a tanára volt, Jekatyerina Romanova a felesége. Krajuhin pedig a második apja. Krajuhin utolsó útja a Vénuszra vezetett. Ezután az orvosok megtiltották, hogy repüljön…
Dauge felpattant, s végiglépdelt a szobán.
— Megszelídíteni és meghódítani — ismételte —, kíméletlenül és mindörökké! Jermakov számára a Vénusz az embernek ellenszegülő természeti erők makacs és gonosz megtestesülése. Nem vagyok benne biztos, hogy alkalmunk nyílik-e valaha is megérteni ezt az érzést. S lehet, hogy így a jó. Hogy ezt megérthessük, harcolnunk kell, ahogy Jermakov harcolt, és szenvedni, ahogy ő szenvedett…
Örökre meghódítani… — Ismételte Dauge töprengve.
Alekszej Petrovics megrántotta a vállát, mint aki fázik.
— Nos, ezért mondtam, hogy összeszorítja az öklét — fejezte be Dauge, s figyelmesen társára meredt. — Mivel most felhős az ég, egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, mi mást tehetne. A legvalószínűbb, hogy egyszerűen alszik.
Elhallgattak. Bikov arra gondolt, hogy bizony ilyen főnök mellett még nem szolgált.
— Hogy áll a te ügyed? — kérdezte meg tőle váratlanul Dauge.
— Milyen ügyem?
— Az ashabadi tanárnővel.
Bikov egyszerre elkomorult.
— Hogyan is mondjam — kezdte szomorúan. — Még találkozunk…
— Vagy úgy, találkoztok. Más?…
— Semmi.
— Megkérted a kezét?
— Megkértem.
— Kikosarazott?
— Nem. Azt mondta, hogy még gondolkodik.
— Régen volt?
— Fél éve.
— Na és?
— Hogyhogy “és”? Semmi más nem volt.
— Vagyis te tökkelütött, ostoba mamlasz vagy, Alekszej, már megbocsáss nekem.
Bikov sóhajtott. Dauge leplezetlen gúnnyal szemlélgette.
— Hihetetlen! — kiáltott fel. — Egy férfi, aki harminc elmúlt. Szerelmes egy szépasszonyba, s immár hét éve találkoznak…
— Öt éve.
— Jó, legyen öt. Az ötödik év után szerelmet vall neki. Ne feledjék, a nő türelmesen várt öt évig, ez a szerencsétlen asszony…
— Grigorij, nem kell — mondta homlokát ráncolva Bikov.
— Egy pillanat! S amikor a nő szeméremből vagy mert egy icipici kis bosszút akart állni, azt mondta, hogy még meggondolja…
— Elég!
Dauge sóhajtott, és széttárta karját.
— Te magad vagy a bűnös, Alekszej! Az, hogy te udvarolsz, kész gúnyolódás. Mire gondolhat a nő? Tutyi-mutyi alak vagy!
Bikov csüggedten hallgatott. Majd reménykedve megjegyezte: — Majd ha visszatérünk…
Dauge elnevette magát.
— Ej, te hódító… bocsánat, sivatagi szakértő. “Majd ha visszatérünk!”… Eredj, menj aludni, elég volt mára belőled!
Bikov felállt, s felvett egy kis könyvet az asztalról.
La description planétographique du Phobos Paul Dangée — olvasta. A címlapra vastag, vörös ceruzával ezt írták oroszuclass="underline" “A kedves Daugénak a hűséges és hálás Dangée-től.”
Hajnalban Bikov felébredt. A hálószoba ajtaja félig nyitva volt. Dauge alsónadrágban, feketén és borzasan az íróasztalnál állt, és egy szomorú fiatalasszony, vagyis Mása Jurkovszkaja fényképét nézte. Majd levette a fényképet a falról, s beletette hátizsákjába.
Bikov óvatosan a másik oldalára fordult, s ismét elaludt.
Hétköznapok
A város nem volt nagy: néhány száz új családi ház négy, pontosan párhuzamos utcában a két lankás és csupasz dombsor közötti bemélyedés mentén. A vörös, reggeli nap tompán világította meg a nedves aszfaltot, a lapos tetőket, a facsemetéket az előképekben. A dombok mögött rózsaszín ködben óriási, filmekből és fényképekről ismerős könnyű szerkezetek látszottak — bolygóközi űrhajók startállásai.
Alekszej Bikov fehér köpenybe burkolózva állt a hatalmas, a fél falat elfoglaló ablaknál; várta, mikor hívják az orvoshoz, s az utcát nézte. A Hiusz legénysége tegnap este érkezett a városba.
A repülőgépen Bikov aludt egy keveset, de nem aludta ki magát, így még a repülőtérről a városba vezető úton is szendergett a gépkocsiban. A tegnapi élményekből emlékezetében csupán az esti nap rózsaszín fényével elöntött utca, a szálló világos, sokemeletes épülete és az emeleti ügyeletes szavai maradtak meg: “Tessék, a szobája, foglalja el…” Hét órakor Dauge felébresztette; közölte, hogy mindnyájuknak orvosi vizsgálatra kell menniük, s a sok alvástól felfekvést lehet kapni.
Az orvosi épülettömb a szállóhoz csatlakozott. Az űrhajósokat itt megkérték, hogy tegyék le összes ruhájukat, vegyenek föl köpenyt, és várjanak.