Bikov. miután megebédelt, félrevonult szobájába, s nekilátott, hogy levelet írjon Ashabadba. Sűrű sorokkal teleirt hét oldalt, majd reménytelenül mélyet sóhajtott, és eldőlt a díványon.
A levél hosszúra és kínosan szentimentálisra sikerült. Pokolian szeretett volna rágyújtani. Bikov hasra fordult, s egy ceruzát dugott a szájába. Előszűr is, lefeküdhet és aludhat reggelig. Másodsorban, bemászhat a fürdőkádba… Az ördögbe Is, micsoda savanyú ötletek — lefeküdni, aludni, ledőlni… Határozottan felpattant, s elrohant a könyvtárba.
A hetes számú űrrepülőtér szállója megkezdte szokásos esti életét. Ajtók csapódtak. A hosszú folyosókon elegánsan öltözött emberek siettek. Lentről élénk zene hangjai szűrődtek fel. Mind a négy liftnél tömeg tolongott, s Bikov úgy döntött, hogy a lépcsőn megy fel az olvasóteremig.
Vele szemben fiatalok vidám áradata zúdult lefelé.
Bizonyára mind a klubba siettek.
A csöndes olvasóteremben Alekszej Petrovics kivett három könyvet a Vénuszról, egyet a fotonmeghajtás elméletéről, s átlapozta az Űrhajós legutolsó számát. Itt rátalált Krutyikov cikkére a bolygóközi űrhajók automatikus irányításáról, megpróbálta végigolvasni, de zavarodottan tapasztalta, hogy képtelen megérteni, túl sok benne a matematika.
— Funkcionál számítás… — dörmögte Bikov, s erőlködött, hogy legalább a következtetéseket megértse. — Azt a köpcösét!
“Ne nézzek be inkább Daugéhoz? — Jutott hirtelen eszébe.
— S egyáltalán, mit csinál most a Hiusz legénysége? Ők is könyveket olvasnak a Vénuszról? Kétlem…”
Dauge nem olvasott. Borotválkozott. Állát természetellenes módon kifordította, s a villany borotva zümmögése betöltötte a szobát. Amikor megpillantotta Bikovot, érthetetlenül dünnyögött valamit.
Alekszej belevetette magát egy karosszékbe, s bámulni kezdte Dauge hátát, a világoskék műanyag falat, a hatalmas, lapos tévéképernyőt, a távoli homályos mennyezetet.
Dauge befejezte a borotválkozást, s megkérdezte: — Minek jöttél?
— Mi az, zavarok?
— Hát ezt azért nem mondanám… De most beszélnem kell Jurkovszkijjal. Teljesen hivatalos ügyben.
A fürdőszobába indult. Csobogott a víz, hallatszott, ahogy élvezettel dünnyög és prüszköl. Majd ismét megjelent, s közben frottírtörölközővel testét dörzsölte.
— Ne haragudj, Alekszej, de…
— Semmi, semmi, már megyek… — Bikov felállt, — Csak úgy benéztem, mert unatkoztam.
— Hivatalos ügy — ismételte Dauge. — De ha unatkozol, menj, keresd meg a pilótákat. Szerintem a tornateremben vannak. Bogdan a fölösleges zsírt hajtja le a navigátorról. Nézd meg, szórakoztató látvány!
— Aha, akkor isten veled! — Bikov már indult a kijárathoz, de útközben megállt. — Mondd, miért néz Jurkovszkij még mindig olyan dühödten rám?
Dauge hümmögött egyet, majd kelletlenül így szólt: — Ne törődj vele, Alekszej. Először is, ő különben sem könnyű ember. Másodszor, mindig így bánik az újoncokkal, akiket nem ért az a megtiszteltetés, hogy centrifugakamrákban forogjanak, tíz napig üldögéljenek gázálarcban, nitrogéntartalmú gázkeverékben, ahogy ezt a felkészítő intézetekben teszik, harmadsorban… Tudod, a te helyedre eredetileg egy pilótát jelöltek ki. Vologya közeli barátját. Azután Krajuhin mégis úgy döntött, hogy téged választ. Világos?…
Egyszóval, mindez elmúlik, s a Földre már mint legjobb barátok tértek majd vissza.
— Kétlem — dörmögte Bikov, s az ajtót haragosan kitárva kiment a szobából.
Másnap megkezdődött a munka, nehéz munka, melytől válluk fáradtan sajgott, s ezt még a forró zuhany vagy az ebéd utáni pihenő sem szüntette meg azonnal. A legénység minden tagja két héten át gyakorolta a rádió-jelzőállomások felállítását.
Az állomás összeszerelését igen gyorsan megtanulták, miután mindegyikőjük mögött már gazdag mérnöki múlt állt. A vibrofúró azonban fölöttébb makacs szerszámnak bizonyult, töméntelen ferde, otrombán tágított lyuk éktelenítette a város környéki nagy hömpölyköveket, mígnem Jermakov kijelentette, hogy most már többé-kevésbé elégedett a kezdő fúrómesterek tudományával.
Nem kevesebb gondot okoztak a legénység tagjainak a vákuumos tapadókorongok.
— Nem értem! — jelentette ki egyszer haragosan Bikov, s Daugéhoz fordult. — Minek pazarolunk annyi időt a fúrásra?
Hiszen te tudsz fúrni és Jurkovszkij is… Ez talán nem elég?
Dauge különösebb érzelemnyilvánítás nélkül pillantott rá.
— Tegyük fel, hogy mi Vologyával nem jutunk el a Golkondáig…
Krajuhint ezekben a napokban csak reggelikor látták.
Napokon keresztül lefoglalta az expedíció felszerelése, éjjel-nappal a raktárakban. üzemekben s a rakétarepülőtér ellátórészlegeinél volt. Valószínűleg nem volt minden rendben. Az a hír járta, hogy elbocsátott valakit, egy másiknak megtiltotta, hogy a szeme elé kerüljön, amíg a hibáit ki nem javította. Beszéltek arról is, mit mondott a városi pártaktíva tanácskozásán, ahol borzasztóan leteremtette a repülőtér vezetőjét.
Bikov lopva figyelte Jermakovot. Az expedíció vezetője és az űrhajó parancsnoka hallgatag, tartózkodó volt, s valóban sohasem nevetett. Viszont a mosolya különös volt — csak az ajkával mosolygott. A szeme pedig közben még hidegebb lett, mint szokott… Bikov nagyon hamar meggyőződött róla, hogy Jermakov mosolya semmi jót nem ígér annak, akinek címzi.
Egyszer ebéd közben Dauge felállt az asztaltól, s a tányérján hagyott egy nagy szelet borjúhúst, amit az étkezési előírásnak megfelelően második fogásként kapott.
— Egy pillanat — állította meg őt udvariasan Jermakov. — Grigorij Johanovics, kérem fogyassza el a második fogást.
— Nem tudom megenni, Anatolij Boriszovics — szabadkozott Dauge.
— Én mégis nagyon kérem rá, hogy fogyassza el — mondta még udvariasabban Jermakov.
Dauge némán végighúzta a tenyerét a torka előtt. Ekkor Jermakov különös mosolyra fakadt.
— Nem szeretném megbántani magát, Grigorij Johanovics — mondta egészen halkan —, de komoly okom van rá, hogy attól tartsak, az ön hozzáállása a felkészülési rendhez arra kényszeríti az expedíciót, hogy megelégedjünk végső esetben egyetlen geológussal. Nem tehetjük meg, hogy akár egy, még ilyen kicsi esélyt is adjunk magunk ellen a Vénusznak. Még annyit sem, mint egy félbehagyott szelet borjúhús…
Dauge lángoló füllel ült vissza a helyére, s dühödten vágta bele villáját a szerencsétlen szelet húsba. Senki nem szólt egy szót sem, rá sem pillantottak. Az ebéd halotti csöndben ért véget, s Jermakov mindaddig nem vette le tekintetét Daugéról, amíg a felkészülési rend megsértője kenyérhéjjal ki nem törölte a tányérról a szósz maradványát is.
Bikov meglepődve tapasztalta, hogy ez az incidens, Jermakov szigorúsága még csak enyhe felháborodást sem váltott ki társaiból. Ellenkezőleg, Jurkovszkij még aznap este valamit hosszasan és állhatatosan magyarázott suttogva Daugénak, aki utána csupán sóhajtott egyet, s bűntudatosan széttárta karját.
A második hét végére Uszmanov elbúcsúzott a legénységtől, és elrepült. Krajuhin másnap a reggeli után így szólt: — Mától kezdve mindenki úgymond a saját dolgához lát.
Jermakov elvtárs, maga Szpicinnel és Krutyikovval fog együtt dolgozni, ahogy megbeszéltük. Akár már most is indulhatnak, a belépőiket elkészítettük… Jurkovszkij és Dauge, magukat kérem, várjanak meg itt. Most elviszem, sivatagi barátunkat, s visszajövök… Menjünk, Bikov elvtárs.