A bejáratnál nagy teljesítményű féllánctalpas terepjáró állt.
— Kérem — engedte előre Bikovot Krajuhin.
Helyet foglaltak hátul, a vezető mögött. Amikor a város elmaradt mögöttük, Krajuhin Bikevhoz hajolt, s megkérdezte: — Beszélt Daugéval?
— Miről?
— Mindenről.
— Igen… beszéltem.
— Na és?
Bikov vállat vont. Krajuhinnak nem lett volna szabad ilyen hangnemben kezdenie. Nem a főnök dolga, hogy beosztottja lelkébe túrjon, ha nincs rá különösebb oka. A komoly emberek jobbnak tartják érzelmeiket magukban őrizni. Krajuhin egyébként, úgy tűnt, észre, se vette, hogy nem válaszoltak kérdésére.
— Most megismerkedünk az ön birodalmával, mérnök barátom — felelte rövid hallgatás után.
A kocsi néhány perc múlva megállt egy hosszú, ablaktalan épület előtt, melynek ajtaja az egész falat elfoglalta. Komor őr lépett hozzájuk, s ellenőrizte belépőjüket.
— Hívja ide a gépészt! — utasította Krajuhin az őrt.
Kiszálltak a kocsiból. Köröttük enyhén dombos síkság terült el, melyet ritkás, durva fű borított. Az égbolton zilált felhők kúsztak, apró cseppekben szemetelt az eső. Lábuk alatt víz cuppogott.
— Ez a tundra — sóhajtott a sofőr.
A kapu szélességű ajtó kitárult. Összekent kezét Krajuhin felé nyújtva, egy kezeslábast viselő, vidám férfi lépett hozzájuk.
— Tessék, elhoztam — dörmögte Krajuhin.
A kezeslábast viselő férfi Bikovra pillantott.
— Látom, látom! Nos, akkor menjünk.
Az épületben sötét volt. Krajuhin megbotlott valamiben, s fogai között szitkozódott. A gépész bűntudatosan köhintett.
— Nem volt még időnk bevezetni a villanyt, Krajuhin elvtárs. Holnapra azonban már minden rendben lesz.
— Holnap? És most itt majd a sötétben fogunk matatni, igaz?
Bikov szeme fokozatosan hozzászokott a félhomályhoz, s a fényt tompán visszaverő, széles, szürke tárgyra lett figyelmes maga előtt. Már látni lehetett a bordás lánctalpakat, a vezetőnyílást. a fényszórók kerek és vak szemét.
— Mi ez? — kérdezte.
— Ez a Fiú — felelte Krajuhin. — A mi lánctalpas terepjárónk. Kissé eltér az ilyenfajta gépektől, de majd gyorsan kiismeri. Fogjon nyomban hozzá… Maga meg mit áll Itt? — A gépészhez fordult. — Félórán belül legyen világosság!
— Értettem! — felelte megkönnyebbülten a gépész, s elrohant.
— Vegye magához a műszaki leírást és a kézikönyveket! — kiáltott utána Krajuhin. — Nos, ez minden. Maradjon itt s dolgozzon. Ebédidőre eljönnek magáért. — Elbúcsúzott, s a kijárat felé indult.
Amikor húsz perc múlva a mennyezet alatt éles lámpafény gyúlt, Bikov a lelkesedéstől felkiáltott. Az eddig ismert legtökéletesebb lánctalpas jármű állt előtte.
Hatalmas méretű volt, akkora, mint az az óriás tankbatiszkáf, amelyet néhány éve látott az Össz-szövetségi Ipari Kiállításon, ugyanakkor hihetetlen könnyűnek, formásnak, sőt még talán elegánsnak is tűnt.
Törzse hosszú, lekerekített, enyhén lapított volt, keskeny fara kissé felemelkedett, s alig lehetett észrevenni a gépen a nyílások és periszkópok kidudorodásait. S sehol egyetlen hegesztési varrat! A tervezői tehetség a Fiúban szerencsésen ötvözte egybe a nehéz szállítójárművek hatalmas erejét és a szupergyors, alommeghajtású terepjárók nemes vonalait.
— Ez igen! — dörmögte Bikov. s miközben körbejárta a terepjárót, leguggolt. — Ez mi? Egyensúlyozó rendszer… Remek! S a támasztókarokat be lehet húzni? Okos!
A gép hátuljánál megállt, és tenyerét a sima borítólemezre tette. A gép oldala meleg volt.
— Fel van töltve — nevette el magát jóindulatúan a gépész, aki Bikovot a garázs küszöbéről figyelte. — Akár most beleülhet s útnak indulhat.
Bikov összeráncolta homlokát.
— Korai még… elindulni — mondta. — Elhozta a kezelési leírást?
— Igen, tessék.
— Köszönöm.
Bikov hirtelen könnyedén bebújt az elülső vezető-nyíláson. A tető szárnyai összecsukódtak a feje felett.
— Hé, elvtárs! — kiáltotta a gépész. — Szükség lesz rám? Kopogtatott a nyíláson, de választ nem kapott. Vállat vont, és elment.
Ahogy a kézikönyvben állt, a Fiú kiváló terepjáró képességű tankjármű, mely kemény, mocsaras és homokos, valamint erősen tagolt terepen, légnemű, illette vízi közegben való közlekedésre készült, húsz atmoszféra nyomási és ezerfokos hőmérsékletet bír ki, s nyolcfős személyzet és tizenöt tonna áru szállítására alkalmas.
Turbináinak össz teljesítőképessége kétezer lóerő és kompakt uránium-plutónium breaderről táplálkoznak.
Voltak rajta infravörös fényszórók, ultrahangpuska, egy pár kihúzható mechanikus kézi manipulátor (majdnem olyanok, mint amilyennel az atomjárművek vezetői a reaktorok újratöltését végzik gépeiken a töltőbázisokon), kívül és belül fel volt szerelve sugárzásmérővel és radiométerrel s tucatnyi egyéb berendezéssel és műszerrel, melyek rendeltetését Bikov egyelőre csak homályosan tudta maga elé képzelni. A legénység, a rakomány, a gépek és a műszerek megbízható, a titánnál is szilárdabb, hő- és sugárzásálló műanyag páncélzat alatt rejtőzhetnek el.
A Fiú kormányzása alig tért el a Bikov által ismert rendszerekétől. Ismerősnek bizonyult a futómű is, de Alekszej lelkiismerete megnyugtatására elhatározta, hogy a legelsőtől a legutolsó csavarig szétszedi és összerakja a gépet. Az ebédhez és a vacsorához fáradtan, zsíros grafitkenőccsel összepiszkolva érkezett, mohón evett, rövid mondatokat váltott társaival, s sietve visszatért a garázsba, vagy lefeküdt aludni. Reggeli és ebéd után kocsi várta a bejáratnál. A személyre szabott torna- és higiéniai gyakorlatokat azonban semmiben sem sértette meg. Jermakov erre gondosan ügyelt.
A negyedik nap vezette ki Bikov először a Fiút a terepre.
A hatalmas gép váratlanul könnyedén s szinte, zajtalanul gördült ki a kapun. Bikov meglepődött azon, milyen engedelmesen válaszolt irányítópulton fekvő ujjai legkisebb rezdülésére is. Az ügyeletes mosolyogva integetett neki.
Bikov válaszul bólintott, bezárta maga előtt a vezetőnyílást, s gyorsított. A Fiú szinte repült a nedves tundrán, puhán himbálódzott, és enyhén megdőlt a dombokon. A közeli bozótból rémült kiáltozással madarak csaptak fel, s szürke gombócként villant meg egy nyúl. Az utat sűrű köd borította, be kellett kapcsolni az infravörös fényszórókat. A képernyőn hatalmas sziklák, magányos, furcsán torz fák halovány körvonalai rajzolódtak ki. Bikov hol a legnagyobb sebességre kapcsolt, hol hirtelen fékezett, éles fordulókat tett, egy helyben forgolódott a géppel, ilyenkor a lánctalpak alól patakokban csapódott ki s tapadt a periszkóp lencséjére a rozsdaszín iszap. Az automatikus tisztítókefék nyomban lesöpörték a sarat.
Váratlanul, miközben a Fiú teljes sebességgel száguldott, szögesdrót kerítés villant fel előtte. Bikov hirtelen jobbra fordította a kormányt, s fékezett, de már késő volt.
Csattanás és csikorgás hallatszott, valami roppant a lánctalpak alatt, s a jármű megállt. Bikov kiugrott a gépből.
A háta mögött mindkét irányban szögesdrót kerítés húzódott. A süppedő talajban világosan rajzolódott ki a Fiú lánctalpának nyoma — átvezetett a kerítésen. A hatalmas, szakadt résben szögesdrótdarabok és gerendaoszlopok himbálództak.
— Még csak ez hiányzott! — mérgelődött Bikov, s körbepillantott. — Hová a csudába kerültem?!
Figyelmét világos, kerek betonépítmény keltette fel, mely húsz méterre előtte tűnt fel a ködből.