— Hé, emberek! — szólalt meg halkan.
Senki nem válaszolt. Csupán az esőcseppek susogása hallatszott a fűben, s a drótháló csendes, panaszos csengése. Bikov egy percet habozott, majd határozott léptekkel a kerek épülethez indult. Szokatlannak tűnt az épület — sima, magas falában nem vágtak se ablakot, se szellőzőnyílást, csupán közvetlenül a föld szintjén látott egy kicsi, tárva-nyitva ásítozó, szögletes ajtót. Kissé oldalt a fűből kerek betoncső rozsdás tetővel fedett vége kandikált ki. Bikov az ajtóhoz lépett, s bekukucskált. Csak annyit tudott megfigyelni, hogy bent sötét és meleg van. Háta mögött fémes csattanást hallott, Bikov megfordult, s valami rossz álomhoz hasonló jelenetnek lett a szemtanúja: a cső nyílásának fedele kitárult, s a betoncsőből kerek, ezüstös fejű, szem nélküli kísértetalak mászott ki.
Mielőtt Alekszej végiggondolhatta volna, hogy hol látott már ilyen szörnyet, az alak lehajolt s ráugrott. Mintegy három méter volt közöttük a távolság, de a kísérteties lény egyetlen ugrással leküzdötte ezt. Bikov közben magához tért zavarából. Ráadásul a kísértetnek fogalma sem volt róla, mi is az a szambó. Néhány másodpercnyi ádáz küzdelem után Bikov a hátára döntötte őt, s néhány erőteljes pofont kent le neki oda, ahol a normális embernek rendszerint a feje van, majd éppen idejében ugrott talpra, hogy az ugyanebből a lyukból előbújó másik, hasonló szörnnyel összecsapjon.
Az ügy most új fordulatot vett. Itt már a szambó sem segített. Alekszej néhány megsemmisítő nyaklevest kapott, oldalvást a nedves földre zuhant, s számára szokatlan gyorsasággal, a lábánál fogva, elvonszolták valahová, mint egy zsákot. Nagyon nehéz ellenállást tanúsítani, ha keményen fogják az ember lábát. Bikov tisztában volt ezzel, és nem ellenkezelt, várta, hogy mi lesz tovább. A kísérteties alakok megálltak, de a lábát nem engedték el.
Bikov az első összecsapásnál véresre zúzódott öklére támaszkodva megpróbált felállni. Lábdobogás hallatszott, s megjelent a harmadik kísértet. Bikov ekkor érezte, hogy lába kiszabadult. Nyomban megfordult, s az ütéstől még zúgó fejjel nagy nehezen felült.
Amikor körülnézett, rájött, hogy a Fiú háta mögött van. A kísértetalakok mellette álltak, s sietősen matattak a fejükön. Végül a csillogó gömbök lepattantak, s a meglepett Bikov ismerős arcokat pillantott meg — az izgatott Daugét, a komor Krajuhint és a dühtől sápadt Jurkovszkijt. Jurkovszkij kezét orrához emelte, belefújt, s Bikov felé mutatta összevérződött tenyerét.
— Idétlen alak! — jelentette ki csengő hangon. — Fajankó!
Fejet visel a nyakán, vagy káposztatorzsát?
— Nyugodjon meg. Vlagyimir Szergejevics… — mondta Krajuhin. — Látja, hogy a szerencsétlen a váratlan esettől egészen eszét vesztette.
— Maguk azok? — Alekszej csak ennyit tudott kinyögni.
— Nem, nem mi vagyunk, hanem a rózsakeresztesek lovagjai! A nőbizottság képviselői!..
— Nyughasson már, Jurkovszkij!.. Bikov elvtárs, gyorsan vezesse el innen a jármüvét… Dauge, csukja be a nyílást és az ajtót, s mondja meg nekik, hogy elmegyünk.
— Igenis! — Dauge isméi fejébe húzta a sisakot, s kilépett a Fiú mögül.
Bikov bemászott a terepjáróba, Krajuhin és Jurkovszkij, akik még mindig káromkodtak, követték.
— Hajtson vissza a kerítésen túlra és ott álljon meg! — utasította Krajuhin Bikovot, A Fiú hátrálva elindult.
— Elég! Állj! Most pedig megvárjuk Daugét.
Bikov Jurkovszkijra sandított, aki óvatosan tapogatta dagadt orrát.
— Fáj? — érdeklődött együttérzően Krajuhin.
Jurkovszkij csak dühödten vicsorgott. A karosszéria lemezén bakancsok kopogtak, s a nyíláson beugrott Dauge.
— Teljesítettem, Nyikolaj Zaharovics — jelentette.
— Indulás.
Bikov megnyomta a billentyűket. Majd rövid töprengés után felkattintotta a kapcsolókat, beindította a motort, s távozott a pulttól. A Fiú könnyedén elindult.
— Hová mész? — kérdezte rémült meglepetéssel Dauge. — Akkor ki fog vezetni?
— A robotvezető — felelte bűntudatosan Bikov. — Nem ismerem a visszafelé vezető utat. Ugyan, ne nyugtalankodjanak! Hiszen a Fiú el van látva elektronikus berendezéssel, a girokompasz segítségével visszatalál.
Egy ideig némán utaztak. A gép pontosan, csak éppen fordított rendben végigcsinálta mindazokat a műveleteket, amiket Bikov félórával előtte tett.
— Magánál van a dózismérő? — kérdezte Krajuhin Daugétól.
— Van, Nyikolaj Zaharovics. De nincs rá szükség. Elfelejtettem mondani, hogy amikor Bikov a cellához lépett, azt már lezárták. Úgyhogy minden szerencsésen végződött.
Krajuhin megkönnyebbülten sóhajtott.
— Majdnem nagy kellemetlenségbe keveredett, Bikov elvtárs — mondta, s letörölte a verítéket kopasz homlokáról. — Tudja, hol kaptuk magát el?
— Fogalmam sincs… — Bikov rendkívül boldogtalannak érezte magát.
— A drótkerítés mögött, a föld alatt nagy teljesítményű, tritiumot előállító reaktor van. Ez termeli az üzemanyagot a Hiuszunk számára. A betontorony, ahová oly gondatlanul benézett, nem más, mint az urántisztítás közben keletkezett radioaktív hulladék temetőhelye. S éppen ma egy készlet uránrudat vettünk ki beolvasztáshoz. Ha oda bedugja az orrát…
— Ez pedig még egy sündisznónak is világos! — jegyezte meg nagy meggyőzőerővel Jurkovszkij. — Ha egy helyet szögesdróttal kerítenek körül, ez azt jelenti, hogy oda tilos a bemenet. De nem, ő csak bemászik a kerítésen át a lánctalpain! Képtelen közömbösen szemlélni a korlátokat, s oroszlánként veti rájuk magát.
Ez nagyon erős volt, de Bikov csupán összetörten sóhajtozott.
— Jurkovszkij észrevette magát, amikor a cellához közeledett, s odaugrott, hogy elcipelje, de egy kissé elkésett. Az igazat megvallva, mi már azt hittük, hogy baleset lesz.
— Fejvesztve rohantunk — mondta Dauge. — Úgy éreztem, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről…
Bikov Jurkovszkij felé fordult, és akadozva ezt dünnyögte:
— Nagyon sajnálom, valóban… nem akartam… — s kétségbeesetten legyintett. — Az ördög tudja, hogyan történt! Tudják, borzasztóan megrémültem maguktól…
Jurkovszkij ajka megvető mosolyra húzódott. Dauge kuncogott.
— Szó, ami szó, remekül elkapta! Istenem, micsoda összecsapás volt!
— Hát, jól verekszik — nevette el magát Krajuhin —, a továbbiakban azonban legyen óvatos. A mi szakmánkban semmihez ne nyúljon puszta kézzel, s főképp kérdezés nélkül. Erről jut eszembe. Dauge még ma este választ magának egy védőruhát, s megtanítja a használatára.
— Istenemre, micsoda bunyó volt! — ismételte lelkesen Dauge.
Bikov gyorsan átült a helyére, s kikapcsolta az automafikát. A könnyű ködben elöl kirajzolódtak a lapos tetejű garázs körvonalai.
— S még valami — folytatta Krajuhin. — Igazából próbára kell majd tenni magát és a Fiút. Készen áll rá?
— Itt nem lehet igazából próbára tenni — dünnyögte Bikov —, tundra, mindenütt sík vidék, akár az asztal lapja…
— Semmi vész, én majd találok magának egy remek helyet, barátocskám! — Krajuhin aranyfogai megcsillantak a félhomályban.
Tűzpróba
Miután elkísérte Krajuhint és a geológusokat — a városból küldtek értük kocsit —, Bikov gondterhelten megvakarta a tarkóját, s visszatért a garázsba. A Fiú a kaputól két lépésre állt, esőpatakok csillogtak sima oldalán.