— Próbára tesznek! — jegyezte meg hangosan Bikov. — Nos, ha próba, akkor hát legyen.
Zsebéből elővette a gyűrött, olajtól átitatott kezelési utasítást, végiglapozta, sóhajtott s bemászott a nyíláson.
Mint mindenki, Alekszej Petrovics Bikov sem szerette a vizsgákat, bármilyen formában került sor rájuk. Nagy igazságtalanságnak érezte, ha egy jelentéktelen, senkit sem izgató apróság, amellyel sohasem törődsz, miután a gyakorlati munkában semmi hasznát sem látod, egy sorba kerül a legfontosabb és legszükségesebb tudnivalókkal. Ő maga foglalkozást tartva egészen más módszert alkalmazott. “Legyen akár hétaraszos is a koponyájuk — mondogatta —, akkor sem tudják megjegyezni mindazt, amit a töméntelen könyvben és a táblázatokban kinyomtattak.
Mert egyaránt megtalálhatók bennük a legfontosabb, az egyszerűen fontos s végül a szükségtelen dolgok — az, ami elöregedett, alighogy megszületett, vagy napjainkra veszítette el jelentőségét. S én, magától értetődik, nem fogom megkövetelni önöktől mindannak az ismeretét, ami a könyvekben, táblázatokban található. De barátaim, ha valaki nem fogja tudni mindazt, amit kutya kötelessége lenne tudni, az kérem, ne sértődjék meg rám azért, amit kap.”
Bikov, akit a közlekedési szerkezetek legjobb szakemberének tartottak, tekintélyével megvédte ezt a módszert még a legpedánsabb főnökök támadásaitól is. De ez még a Góbiban volt, hogyan lesz itt? Ezúttal neki kell vizsgát tennie. Igaz, Krajuhin nem tűnik könyvkukacnak és formalistának, de ki tudja megmondani, mit fürkész nagy fekete szemüvege mögé rejtőző apró szeme? S Bikov újra és újra végiglapozta az agyonolvasott kezelési utasítást, különösképp azt a részét, amely a különböző üzemzavarokat és javításukat érintette menetviszonyok közepette. Majd levette zekéjét, kezeslábast húzott, s bemászott a hajtómű-házba.
A szállóba későn ért vissza, fáradt, de elégedett volt s majdnem nyugodt. Az ebédlőben már senki nem volt.
Megvacsorázott (alaposan, sietség nélkül!). majd elindult, hogy megkeresse Daugét. Az első emeleten, a folyosón, amerre a szobák ajtajai nyíltak, ahol az űrhajósok laktak — megállt. Az egyik ajtó félig nyitva volt, s Jurkovszkij csengő hangja hallatszott, éppen egy Bagrickij-verset szavalt:
Bikov benézett a szobába. Jurkovszkij pizsamában és házipapucsban félig hevert a díványon, kezét feje alá helyezte, s arcát az ablak felé fordította. Krutyikov összegörnyedve ült mellette, s egy rövid szárú, üres pipát szopogatott. Bogdan Szpicin az asztal mellett himbálódzott egy széken, s mosolygott valamin, amit egyedül csak ő tudott. Sem Dauge, sem Krajuhin. sem Jermakov nem volt a szobában.
Nagyszerű sorok voltak. Ráadásul a “páva” kitűnően szavalt. Volt valami nyugtalanító és vonzó mély, visszafogott erőről és izgalomról árulkodó hangjában, s Bikov önkéntelenül arra gondolt, hogy lám, ez a félelmet nem ismerő szép férfi bizonyára nagyon hasonlít az általa szavalt vers szerzőjére. Ugyanolyan nyugtalan és szenvedélyes, mint a költő, s ugyanúgy kész habozás nélkül feláldozni életét nagy és rendkívüli ügyekért. Bizonyára erre gondolt Krutyikov is. Hirtelen kihúzta szájából a pipáját, s figyelmesen Jurkovszkijra pillantott, mintha valamiről meg akart volna győződni. Csupán Szpicin himbálódzott tovább csöndesen, s mosolygott félig lehunyt szemmel.
Jurkovszkij elhallgatott. Bikov ellépett az ajtóból, s továbbment. Dauge szobája üres volt. Az ágyon ott feküdt a speciális védőöltözék, amit Johanícs bizonyára barátja számára hozott. Az esti égbolt vöröses visszfénye szétolvadt a sisak fényes gömbfelületén. Bikov már el akart menni, azonban egy fénykép vonta magára az asztalon a tekintetét. A fénykép ismerős volt, szomorú arcú szép asszony, nyakig zárt, kék ruhában.
“Masa Jurkovszkaja — jutott Bikov eszébe. Felsóhajtott. — Szegény Johanics! Lám, mit tett veled a szerelem. Te, aki pedig mindig vidám és jószívű vagy, és még a legkeservesebb percekben is tudsz tréfálkozni és nevetni…
még most, néhány perccel az ismeretlenbe vezető start előtt sem tudod elfelejteni őt.”
— Éppen hogy most, ez a legutálatosabb benne! — dörrent hirtelen a másik szobában Jurkovszkij hangja. — Ilyen levelet küldeni, éppen most…
Ne is nyugtatgass engem, irgalmas testvérem, szegény barátom!
— Micsoda arcátlan perszóna!
— Ne merészelj! — Bikov először nem jött rá, kié ez az éles kiáltás. — Ne merészelj így beszélni róla! Végül is ez egyáltalán nem tartozik rád!
— Rám is tartozik! S nem azért, mert a nővérem. Ez mindnyájunk ügye, Krajuhiné s minden társunké, beleértve a te vörös képű sivatagi barátodat. Ott, ahová megyünk, egymástól függ az életünk. Abszolút biztosnak kell hogy legyünk egymásban, én viszont most arra gondolok: ilyen állapotban lesz-e benned elég szívósság, életakarat? Nem hagysz-e bennünket majd cserben, Grigorij Dauge?
— Ne vedd szívedre, Vologya!
— Még hogy ne vegyem… Hát még nem ismerted ki őt, bájos húgocskámat? Hiszen nem ember, csak egy kakukk!
Igenis, kakukk! Számítsd le a bájos pofikáját, mi marad belőle? Talán nincs más nő a világon? Hűségesek, szeretők, okosak… Minek ragaszkodsz hozzá?
Bikov lábujjhegyen visszament szobájába, s szorosan becsukta az ajtót.
Dauge aligha fog ma a védőöltözékkel foglalkozni, különben neki sem volt hozzá túl sok kedve. Sok mindent végig kellett gondolnia. Levetkőzött, lefeküdt, szemét lehunyta.
Az lesz a legjobb talán, ha próbál elaludni. Felállt, hogy leengedje a függönyt, de ebben a pillanatban belépett Dauge, Olyan volt, mint mindig, kissé zilált, nyakkendője félrecsúszott. Bikov felült és rámeredt.
— Már lefeküdtél? — kérdezte Dauge. — Hát a védőöltözet?
Miért nézel így rám, Alekszej? Valami talán nincs rendben?
Kezét arcához emelte, majd a mellére pillantott.
— Ugyan, semmi… Én csak úgy… — préselte ki Bikov magából nagy nehezen a szavakat. — Azt gondoltam, hogy most már késő van…
— Soha nincs késő… Öltözz, megyünk. Ma meg kell ismerned a védőöltözetet, különben attól félek, hogy holnap nem lesz már rá időnk. Hol maradtál ilyen sokáig?
— A Fiúval vesződtem. Félek. Johanics… El fogok bukni a vizsgán.
— Miféle vizsgán?
— Hogyhogy mifélén? Amiről Krajuhin tegnap beszélt.
Emlékszel, amikor tegnap hazafelé tartottunk…
— Á-á! Na, én azt hiszem, nem vallasz te szégyent, Alekszej. Remek vezető vagy, tudom.
— “Vezető”… Ahogy majd az úton jönnek a nehezebb feladatok…
Dauge csodálkozva pillantott rá.
— Ugyan, miért jönnének majd nehezebbek? Ne félj, Alekszej, kijut neked már holnap is úgy, hogy utána nyugodtan csavarni lehet majd belőled az izzadságot.
— Itt? Nem értem.
— Pedig nagyon egyszerű. Kísérleti útvonal lesz. Holnap teszel egy utat erősen tagolt terepen, mesterséges akadályokkal, ahogy a sportemberek mondanák.