— Egyedül?
— Valaki lesz veled, gondolom… Kész vagy? Menjünk. Dauge szobájában Bikov észrevette, hogy a fénykép már nincs az asztalon.
Johanics levette az öltözéket az ágyról, s a padlóra fektette.
— Ülj le, Alekszej, és hallgasd, mit mondok. Ezt a lebernyeget VÖK-6-nak nevezik, azaz Krajuhin-féle védőöltözéknek, 6-os modell. Rendkívül tartós és hajlékony anyagból készült, melynek hosszú és bonyolult a kémiai elnevezése.
Egyébként a műszaki zsargon “sziliket”-re egyszerűsítette le. Ez valamilyen szerves polimer szilíciumvegyület, melynek mesébe illően hosszú, fonálszerű molekulái vannak. Szakítószilárdsága hihetetlenül nagy. Azonkívül maximálisan tűzálló, s magától értetődik, hogy gáz- és vízálló is.
— Világos — mondta Bikov. A padlón guggolt, és érdeklődve gyűrögette és simítgatta tenyerében az öltözék rugalmas ujját.
— Ezt az öltözéket magától értetődően nem varrják vagy préselik. Készre öntik, olyannak, mint amilyen most, előre meghatározott nyílásokkal és zsebekkel a műszereknek, az élelmiszereknek és az egyebeknek.
A szilikátréteg kettős, mi több, az egyik réteg molekulasorának iránya merőleges a másikéra. Világos?
— Világos. A nagyobb szilárdság és szigetelés céljából.
— Pontosan így van. Térjünk át a sisakra. Látod, a tarkóhoz van rögzítve, de könnyen hátra lehet vetni. Tessék, így!
Bikov bepillantott a sisak belsejébe. Úgy ám! Kívülről a sisak csillogott, mintha nikkelből készült volna, belülről viszont teljesen átlátszó volt.
— Mi az ördög?
— Szpektrolit. különleges műanyagfajta — mondta Dauge.
— Jól kitalálták, mi? Teljesen szabadon nézhetsz körbe vele.
— Dauge leült mellé a padtóra, s ujjával megkopogtatta a sisakot. — Persze erre a célra, márminthogy belülről kiláss, másfajta átlátszó anyagok is megfeleltek volna, azonban a szpektrolitnak van még néhány felbecsülhetetlenül előnyös tulajdonsága. Először is, egy bizonyos módon polarizálja a fényt, ezért sötétben vagy félhomályban nyugodtan bármilyen erős fényforrásba belenézhetsz rajta keresztül, s mégis mindent látsz. A fény nem vakít. Azután a szpektrolit csak a spektrum látható sugarait engedi át. A hősugarakat, a röntgen- és a gamma-sugarakat vagy elnyeli, vagy teljességgel visszaveri. Harmadszor… mindegy, azt hiszem világos, hogy nagy dolgot vitt végbe Krajuhin.
— Ez pedig mi? Aha… membrán.
— Ez a járom a fülhallgatókkal. Rendkívül érzékeny membrán a rádióvétel számára, a járom pedig amortizátorként szolgál… arra az esetre, ha valahonnan fejjel lefelé lezuhansz. Ugyanitt a mikrofon az adóval s a félvezetős energiaforrással.
— Világos.
— Az egész öltözék hangszigetelt. S hogy a kintről jövő hangokat hallhasd, van itt egy készülék. A környező légkör sűrűségének megfelelően szabályozni lehet. Most a mi megszokott földi légnyomásunkra van beállítva.
— Értem.
— Nagyszerű! Az elméleti részt, azt hiszem, befejeztük.
Most vedd csak fel, Alekszej… Várj csak, nem így. Lábbal lépj bele a nyakrészén át, most pedig erősítsd oda a sisakot.
Arra kérte Bikovot, hogy néhányszor húzza le és vegye fel a védőöltözetet, erősítse fel és vegye le a sisakot, s a lehető legkülönbözőbb tornagyakorlatokat végezze az öltözékben. Végül, amikor Bikovnak már körök jelentek meg a szeme előtt, s készen állt arra, hogy szívhez szóló szavakra fakadjon, Dauge megsajnálta.
— Jó, elég volt. Vetkőzz le! Egy valamire még figyelj, Alekszej. Itt az övén a kakaós, erőleveses és üdítőitalos termoszok fészke. Vezetékek nyúlnak tőlük a sisakba. A légzőkészülék és a szén-dioxidot elnyelő berendezés a hátrészre van erősítve. Itt vannak. S ne feledd, itt a hőszabályozó: ha hideg lesz, be lehet kapcsolni a fűtést. Itt van a sugárzásmérő. Ja, még valami… Az öltözék fel van szerelve egy nagyszerű berendezésseclass="underline" oxigénszűrővel. A legmérgezőbb légkörben is ha van legalább öt százalék oxigén, a szűrő átengedi azt a sisakba. Semmilyen más gáz nem jut át a szűrőn…
Bikov kikászálódott az öltözékből, s még egyszer figyelmesen végigvizsgálta.
— És a sugárzás? Megvéd a sugárzástól?
— Magától értetődik. Ebből a szempontból a sziliket pótolhatatlan.
— Miként a fotonrakéta “abszolút tükre”?
Letörölte homlokáról a verítéket, s Dauge mellé ült.
Barátja így szólt: — Az abszolút tükör kemény és törékeny. Ruhaanyagnak nem alkalmas. A sziliket kellőképp megbízható. Például ma reggel mi, Krajuhin, Vologya és én, egy órát üldögéltünk benne a “temetőben”.
— Ne mondd!
— Komolyan. A hőmérséklet közel kétszáz fok volt, alfa-, gamma-sugárzás és még ilyesmi. S ennek ellenére remekül kibírta. Természetesen egy kicsit meleg volt benne…
Bikov csodálkozva csapkodta térdét. Kopogtak. Krajuhin lépett be.
Bikov karosszéket tolt feléje.
— Nem, nem ülök le — mondta Krajuhin. — Ideje, úgymond, lefeküdniük. Mi a helyzet a védőöltözettel, Bikov elvtárs?
Elsajátította?
— Azt hiszem…
— Tökéletesen elsajátította — erősítette meg gyorsan Dauge.
— Természetesen még egy kicsit gyakoroltatni kellene magát benne, de nincs idő rá. Erre sincs idő…
Krajuhin már nyúlt az ajtó kilincse után, de elengedte.
— A legfontosabbat elfelejtettem. Bikov elvtárs, holnap induljon a garázshoz, és térjen vissza ide a Fiúval.
— Értettem — felelte rekedten Bikov.
— Kimegyünk az űrrepülőtérre. Mutassa meg nekünk, mire képes ez a gép!
— Értettem.
— Jó éjszakát…
Krajuhin távozott. Bikov sóhajtott, és szintén búcsúzkodni kezdett. Az ajtóban kissé tovább tartotta a tenyerében Johanics kezét, s halkan ezt mondta: — Én csak… hallottam, hogy levelet kaptál. Rossz levelet.
Dauge hallgatott.
— Én csak azért mondom, mert… különben, ha szükséged lesz rám…
— Jól van… — Johanics komoran elnevette magát, s a kijárat felé lökte barátját. — Tessék, rám szálltak… az együttérző szívek, hogy az ördög vinné őket…
— Ne haragudj…
— Ugyan, dehogy, semmiség. Menj!
— Jó éjszakát!
— Még mindig szundikál, kedves barátom? — énekelte reggel Dauge, miközben lehúzta a takarót Bikovról. — Ideje, szépfiú, hogy felébredj!
— Hagyj! — mordult rá Bikov, és a fal felé fordult, édesen cuppogott, s térdét állához emelte.
— Estidő, emlékszel? Dühöng a hóvihar… most pedig már hét óra, s lent vár a kocsi.
— Nem… Mi? Hű, az ördögbe!
Dauge alig tudott félreugrani előle. Bikov a székhez pattant, s megragadta a ruháját.
— Várj csak, Alekszej, és a reggeli torna?
— Jó vicc! Milyen az idő?
Dauge felemelte a függönyt. — Csodálatos! Sehol egy felhő. Szerencséd van. Alekszej. De majd kapsz Jermakovtól.
— Miért? — érdeklődött Bikov ingét gombolva.
— Azért, hogy reggeli torna nélkül mész el.
— Nem baj, majd lenyelem. Na, én rohanok.
— A reggeli?
— Majd, majd…
— Legalább igyál egy kis tejet kenyérrel, te csudabogár! Különben Jermakov leállítja a próbautat.
— Na, még az kéne…
Az étkezőben Bikov kapkodva leöntött egy bögre tejet, a zsebébe dugott néhány fekete kétszersültet, s a kijárathoz rohant.