— Szerencsés utat! — Dauge a teraszról, kezét zsebébe dugva nézte a távolodó kocsit, ásított egyet, s visszatért a szállóba.
Bikov legnagyobb csodálkozására a Fiú megjelenése az utcákon, nem váltott ki különösebb érdeklődést a város lakóiból. A járókelők meglehetősen közömbösen nézegették a terepjárót, néhányan megálltak, hogy figyelmesebben szemügyre vegyék — de ez volt minden. Látszott, hogy a műszaki újdonságok itt nem lepnek meg senkit. Bikov a szálló előtt megállította a Fiút, s elindult, hogy jelentsen Krajuhinnak. A folyosón összetalálkozott Jermakovval.
— Megjött? Derék… — A parancsnok szürke, fürkésző szeme tetőtől talpig gondosan végigmérte a mérnököt. — Nem helyes, hogy megszegte a napirendet.
— Én…
— Megértem, hogy jó szándékkal. Azonban másfél-két óra múlva igen nagy feszültséget kell elviselnie, s ez a mai kilengés sokba kerülhet.
Nemcsak magának.
Elhallgatott, majd hozzátette: — Ha nem lenne olyan rendkívül erős a szervezete, most ragaszkodnék hozzá, hogy halasszák el a próbautat!
— Többé nem ismétlődik meg — dörmögte Bikov.
— Remélem. Az űrhajós munkarendjét az ország legjobb orvosai állítják össze, s bármilyen tapasztalt ember tucatjával hozhatna fel arra példákat, milyen szomorú eredményekre vezet a felkészülési rend legkisebb megváltoztatása. Ha pilóta lenne, ez a mai nap lett volna az utolsó napja az expedícióban. Szerencséjére maga nem pilóta, Vegyen be egy tabletta tanint. Most pedig menjünk, várnak bennünket.
Fent, Krajuhin dolgozószobájában összegyűlt a Hiusz teljes legénysége. S volt itt még Bikov számára két ismeretlen ember — a városi tanács elnöke s a városi pártbizottság titkára. Abból, hogy milyen tisztelettel viselkedtek Krajuhinnal látszott, hogy a városban óriási a BKÁB elnökhelyettesének a tekintélye.
— Ne pazaroljuk az időt, elvtársak — kezdte Krajuhin, miután Bikov éppen hogy befejezte a többiek üdvözlését, s helyet foglalt a sarokban. — Alekszej Petrovics, ma maga játssza a főszerepet. Méltóztassék, úgymond, kilépni a rivaldára. Kérem…
Bikov az asztalhoz lépett s megállt Krajuhin mellett. A titkár és az elnök barátságosan rámosolyogtak, Dauge kacsintott. Az asztalon nagyléptékű térkép hevert.
— A próbautat ebben a négyzetben végezzük… — Krajuhin ujja kört írt le a térkép északkeleti csücskében. — Milyen messze van innét ez a hely?
Bikov lehajolt.
— Lehet ötven kilométer.
— Rendben. Épp ennyire van szüksége a Fiúnak…
— Harminc-negyven perc…
— Remek. A megjelölt körzetben jelenleg számos, különböző formájú, mesterségesen előidézett terepakadály van, a térképen… hm… ezek nincsenek megjelölve. Az ön feladata, hogy mindnyájunkat elszállít erre a magaslatra, mi innét kísérjük figyelemmel útját, majd pontosan délről észak felé átszeli a körzetet, s ezt a patakot követve ismét visszatér a magaslathoz, itt. Világos a feladat?
— Világos.
— Figyelmeztetem: útközben mindenféle meglepetésben lehet része.
Egyért legalábbis kezeskedem… Odaküldték az embereket? — fordult a városi tanács elnökéhez.
Az elnök bólintott.
— Egyszóval komoly próbatétel lesz. Jermakov elvtárs megy önnel.
Legyen óvatos. Bátorság és körültekintés! S úgymond, fölösleges virtuskodás nélkül.
— Értettem.
— Én befejeztem. Van kérdése?
— Nincs.
— Hol a védőöltözete?
— Mindjárt idehozom, Nyikolaj Zaharovics.
— Hozza, de minél előbb. Egyelőre helyet foglalunk a kocsiban.
Negyedóra múlva a Fiú kikapaszkodott az északi dombvonulatra, s Bikov először az űrrepülőteret pillantotta meg. Ugyanaz az unalmas tundra, s lapos volt, akár egy asztal, s csak ritkán tarkították serteszerűen apró dombocskák. A síkságon csak helyenként ásítoztak kerek és csillag alakú vörhelyes foltok, amelyeken nem nőtt fű.
Bikov a Fiút az egyik ilyen foltra irányította. A lánctalpak sima cuppogását néhány másodpercre tompa, szapora dübörgés váltotta fel, mintha egy vasból készült hordót görgettek volna kockaköveken.
— Itt űrhajók szálltak le — magyarázta Dauge, aki Alekszej háta mögött foglalt helyet.
— És ez mi?
Balról rozsdás sínek húzódtak, szögesdrót kerítés maradványai villantak, egy dülöngélő oszlop, rajta háromszögletű, fehér bádogtábla a felírással, 1 R. A drótkerítés mögött Bikov észrevett egy tágas, katlanszerű bemélyedést, melyet szürkésbarna, csomós massza töltött ki.
— Innen startolt öt éve a Hétfejű Sárkány — magyarázta Dauge. — Látod, a start helyét kerítéssel vették körül, mert a felszín radioaktív salakká égett össze. Az 1 R azt jelenti, hogy egy röntgen.
— Ezt azért még én is tudom — mordult fel Bikov.
A Fiú vágtatott a tundrán, megkerülte a jégtömböket, villámgyorsan elszáguldott a sekély vizű tavacskák között.
Amikor a kilométeróra jelezte, hogy megtettek harminc kilométert, Jermakov megkérte a vezetőt, hogy adja át neki a helyét. Bikov átment az utasfülkébe. Minden nyílás tárva-nyitva volt. A városi tanács elnöke valamiről vitatkozott Krutyikovval, a pártbizottság titkára különösebb érdeklődés nélkül figyelte vitájukat. Krajuhin az ülés puha, szivacsos háttámlájának dűlve szendergett. Jurkovszkij és Szpicin a gép, törzsén ültek, s lábukat belógatták a nyíláson. Bikov bekukucskált a motorházba, hallgatózott egy darabig, körülnézett, majd visszaült Jermakov mellé.
A motor élesen felzúgott. A Fiú finoman lassított, s egy meredek lejtőn kapaszkodni kezdett felfelé.
— Megérkeztünk — mondta Krajuhin.
A motor még egy utolsót üvöltött, a jármű hirtelen megfordult s megállt. Mindnyájan kimásztak. Bikov szállt ki utolsónak. Egy magas kurgán legtetején voltak, melyet kemény, szürke-fű nőtt be. Alekszejnek, amikor lepillantott, furcsa látványban volt része. A síkság véget ért. Észak felé egészen a látóhatárig kő-, sziklák és az égnek mereciezö hatalmas kőzettáblák követték egymást vad összevisszaságban. Széles tölcsérek, melyeket élesen megtörő gerincek vettek körül, vörös színű, fogazott, majdnem merőleges fal keresztezte ezt a káoszt, szabálytalan gránittömbhalmok következtek, majd ismét tölcsérek, falak, kőtöltések…
— Hát tessék — hallatszott Bikov háta mögül Krajuhin hangja —, Alekszej Petrovics, véleményem szerint ez a terepszakasz méltó az ön vezetői képességeihez és a Fiú kiváló tulajdonságaihoz. Mit gondol?
— Nagyszerű! — Bikov rezzenéstelen tekintettel nézett a Krajuhin szemét eltakaró fekete üvegbe. — Nekem megfelel. Megengedi, hogy induljak?
— Itt Jermakov a parancsnok. Tőle kérdezze.
“Ezzel engem ugyan nem ijesztesz meg” — gondolta Bikov s Jermakovhoz fordult, aki távcsövel a kezében a Fiú lánctalpán állt.
— Megengedi, hogy elkezdjem, Anatolij Boriszovics?
Jermakov biccentett, s könnyedén a földre ugrott.
— Vegye fel a különleges védőöltözéket — mondta, s hangját halkabbra fogva hozzátette: — Ne izguljon, nyugalom…
Bikov vállat vont, s bemászott a járműbe. Dauge már lépett is volna hozzá, de megtorpant és lassan visszaindult. Jurkovszkij félrehúzódva állt, fütyörészett, s hol lefelé, hol a terepjáró felé pillantott.
Krajuhin a földre terített térkép fölött guggolt, s élénk beszélgetést folytatott a “városatyákkal”. Mihail Antonovics és Szpicin némán vesződtek egy rádiókészülékkel.