— Kapcsolja be a mikrofont, és engedje le a sisakot! — utasította Jermakov Bikovot, és helyet foglalt mellette.
Széles övekkel odaerősítették egymást az ülésekhez, s Bikov kérdőn tekintett a parancsnok műszerek fölé hajoló, ezüstösen csillogó sisakjára.
— Indulás! — hallatszott halkan a fülhallgatóból.
Alekszej ujjait az irányítópultra helyezte, s a Fiú először lassan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban gördült lefelé a lejtőn. Lent felágaskodott, átbillent az első kavicshalmon, s belemerült egy tölcsérbe. A próbaút megkezdődött.
Bikovnak nem volt ideje az összehasonlításra, de valahol a tudata mélyén felbukkant egy mondat: “Mint egy béka egy futball-labdában”, s ösztönösen suttogva megismételte azt. A vezetőnyílás szögletes résében hol a kék égbolt, hol a fekete, szinte üszkös föld, hol egy gránitszikla mohos csúcsa tűnt fel. A Fiú egyik oldaláról a másikra dülöngélt, dübörögtek a köveken csúszkáló lánctalpak, a motor azonban egyenletesen és vidáman, akadozás nélkül zúgott. “Ezzel ugyan nem ijesztesz meg” — gondolta makacsul Bikov. A terepjáró üvöltve bukott bele egy mély árokba. A vezetőnyílásban zavarosan megvillant a barnás felszín, térdük felé zuhatagként ömlött a víz.
— Előre! — kiáltotta vidáman Bikov.
Az árok másik oldalán a Fiú egy kis időre megállt. Néhány méterre előttük majdnem merőleges, vöröses agyagfal magaslott. “Tizenöt-húsz méter lehet — futott végig Alekszejen. — Majd meglátjuk.” A szeme szögletéből észrevette, hogy Jermakov belekapaszkodott az ülésbe. “Akár egy béka egy futball-labdában…”
A dombtetőről a terepjáró apró, szürke cserebogárnak tűnt, mely felszántott földön tör előre. A szürke bogár most felmászott a falra. Valamilyen érthetetlen módon sikerült néhány száz métert kúsznia felfelé, majd vörös porfelhőt kavarva lezuhant s a hátára fordult.
— Ó, az ördögbe — mormogta a városi pártbizottság titkára —, miért nem kerülte meg!
Dauge idegesen köpött egyet.
— Nem kerülheti meg — jelentette ki nyugodtan Krajuhin. — Ezt nem szabad. Figyelem!
Valami történt ott, a vöröses színű fal tövében. A bogár megmozdult. Törzséből hirtelen csillogó, ízelt lábak nyúltak ki, lassan behajoltak, s a hasára fordítottak a gépet. Egy pillanat, még egy… A Fiú három acélrúdjával a fal alapzatára nehezedett, a negyedikkel óvatosan támaszt keresett, s felhúzódzkodott a fal tetejéig, lánctalpaival belekapaszkodott s továbbindult, s menet közben húzta be támaszkodó karjait.
— Remek fickó! Ez igen! — kiáltott fel lelkesen Jurkovszkij. — Igazi mester!
— Lehet, hogy mégiscsak magunkkal visszük a fölöslegessé vált pilóta helyett? — jegyezte meg Krajuhin, és szeméhez emelte a távcsövet.
Bikov ujjongott. Minden a legjobban ment. A Fiú sorra vette az akadályokat. Lánctalpa alatt mállott a kő, fröccsent a mély, kerek gödrök híg iszapja, ágyúdörrenés-szerű hangot adva dőltek el a kősziklák, Jermakov, aki a térképen és iránytűvel követte az útvonalat, néhányszor megmutatta az irányt — Bikov enélkül feltétlenül eltévedt volna, jóllehet igyekezett pontosan egyenes vonalban vezetni a járművet.
— Mennyit tettünk meg, Anatolij Boriszovics?
— Másfél kilométer maradt hátra…
S ebben a pillanatban hirtelen, zajtalanul málnaszínű lángnyelvek csapódtak tel előttük. Bikov visszahőkölt, s megállította a gépet.
— Tessék, Itt van Krajuhin meglepetése — dünnyögte.
A tűz gyorsan terjedt. Azt hihették, hogy a kövek égnek.
A fekete füstfelhők vérvörös lángnyelvekkel keveredtek, melyek hol szétterjedtek a földön, hol magasan az égbe csaplak. A száraz, forró szél porfelhőket kergetett.
— Sűrített benzin! — mondta nyugtalanul Bikov. — Napalm!
Jó kis ötlet…
Jermakov hallgatott. Bikov elnevette magát, leeresztette a szpektrolit nyílászárót, s a billentyűhöz ért. A Fiú teljes sebességgel belemerült a tűzviharba.
Amikor a látóhatárt zavaros, málnaszínű lepel borította be, a pártbizottság titkára köhintett, a városi tanács elnöke közelebb ment a rádiókészülékhez, Krajuhin pedig rendíthetetlen nyugalommal jegyezte meg: — Utasításba adtam, hogy gyújtsanak meg ott néhány tucat benzineshordót. Alig hét-nyolcszáz fokos hőség lesz néhány percig. Csekélység. A Fiú ki kell hogy bírja, de vajon kibírják-e az idegek…
A Fiú kiállta, s az idegek is. A zsíros koromfelhőben a terepjáró belegördült az útvonal végét jelző kis folyócskába, majd megállt. Gyors hullámok csapódtak a jármű megfeketedett, Iilás fényben csillogó oldalához, és gőzzel borították be. Sistergés hallatszott. A jármű páncélja fokozatosan lehűlt. Bikov megrázta Jermakov vállát, aki magatehetetlenül csüngött a biztonsági övben. A parancsnok azonban magánál volt.
— Átjutottunk… — motyogta gyönge hangon. — Szerencsésen átjutottunk — ismételte. — Örülök a sikerének… s az enyémnek is.
Bikov zavarodottan hümmögött.
A visszautat a patak mentén végig némán tették meg. S csupán amikor már a kurgán felé fordultak, amelynek tetején néhány alak integetett üdvözlőn feléjük, akkor szólalt meg a mérnök: — Egy dolgot nem értek, Anatolij Boriszovics. Miért van itt a tundrában ez a pusztulás?
Jermakov sokáig nem válaszolt, a biztonsági öv csatjait gombolta ki.
Majd kelletlenül megszólalt: — Itt robbant fel fölöttünk egy rakéta… egy fotonrakéta, ennyi az egész.
— Én is arra gondoltam, hogy itt egy jó nagy robbanás történt…
Ez volt minden, amit a meglepett és megrendült Bikov ki tudott nyögni.
A késői ebéd után (a sikeres próbaút alkalmából egy kupica konyakkal tetézték meg) Krajuhin csendet kért, s bejelentette: — Jermakovot és Bikovot egy hétre szanatóriumi gondozásra küldjük.
Semmi munka. Kalandregények, séták és alvás. A többiek készülnek a Hiusz fogadására. Közölték velünk, hogy a rakéta elindult a Ciolkovszkijról, s öt-hat nap múlva nálunk lesz.
A Hiusz visszatér
Bikov azt álmodta, hogy Jermakov a garázsba vezette a Fiút. A terepjáró vörösen izzott, s a garázs hideg, bíborvörös lángban úszott.
Bikov lekapta a falról a tűzoltókészüléket, Jermakov azonban elnevette magát, megrázta a vállát, s nem tudni miért, de “tegeződve” egyenest a fülébe kiáltott; — Ébredj, Alekszej! Ébredj, hozzád beszélek!
Bikov ekkor vette észre, hogy Jermakovon csillogó klórvinil köpeny van, és voltaképpen nem is Jermakov ő, hanem Dauge. Bikov felült az ágyban, s megdörzsölte a szemét.
— Mi van?
— A Hiusz közeledik. Alekszej. menjünk fogadni.
Az óra éjjel kettőt mutatott. Az eget sűrűn borították a nehéz, sötétszürke felhők, csupán északon ragyogtak homályosan zavaros, rózsaszín csíkok. Ömlött az eső.
— Ki ment ki az érkezéshez?
— A mieink. Ráadásul a fél város.
Bikov az ablakhoz lépett. Az utcán emberek siettek, szaladtak: csörömpölve, méltóságteljesen kúszott el egy traktor, nagy kerekű, különös, ormótlan szerkezetet vonszolt maga után.
Néhány autó megelőzte. Lent ajtó csapódott, s valaki haragosan felkiáltott: — Miért nem hivattak eddig?!
Jermakov és a többi űrhajós már a hallban várt. Krajuhin a kijáratnál állt. Termetes alakja kiemelkedett a ballonkabátot és bőrkabátot viselő mérnökök ázott tömegéből. Száraz és határozott hangon oktatta ki őket, minden egyes szava, akár egy tálba vert szög.
— A város azért van, hogy felszerelje, fogadja és útnak indítsa az űrhajókat. Erről megfeledkeztek. Úgy gondolom, fel kell frissíteni az emlékezetüket. De ezt majd később. Most, először is sürgősen kerítsék elő az összes kocsit.