— Azt akartam mondani — folytatta Krajuhin —, hogy ha jól tudom, fél éve még nőtlen volt.
— Igen — felelte szárazon Bikov —, most is az vagyok.
Egyelőre…
Hirtelen rádöbbent, hogy Krajuhin sokat tud róla, s nem azért tesz fel kérdéseket, mert érdeklik a válaszok, hanem azért, hogy “személyes benyomást” szerezzen róla, vagy valami egészen más a célja. Ez kellemetlenül érintette, és óvatosságra intette.
— Egyelőre nőtlen vagyok — ismételte meg.
— Következésképp — jegyezte meg Krajuhin —, nincsenek közeli hozzátartozói.
— Következésképp nincsenek.
— Tehát, hogy úgy mondjam, maga teljesen egyedülálló és független…
— Igen, egyedülálló. Egyelőre az.
— Mit mondott, hol szolgált az utóbbi időben?
— A Góbiban…
— Régóta?
— Három éve…
— Három éve! S folyton a sivatagban?
— Igen. Persze voltak kisebb szünetek. Kiküldetések, továbbképzések…
De többségében a sivatagban töltöttem.
— Nem unta meg?
Bikov töprengett egy kicsit.
— Először nehéz volt — kezdte óvatosan. — Később megszoktam. Persze nem könnyű ott a szolgálat. — Maga előtt látta a lángoló égboltot és a fekete köveket… — De hiszen a sivatagot is meg lehet szeretni…
— Vagy úgy! — csodálkozott Krajuhin. — Megszeretni a sivatagot? És maga szereti?
— Természetesen megszoktam.
— Mi volt az utolsó beosztása?
— A Góbi sivatagi expedíciós tábor atomterepjáró osztagának vezetője voltam.
— Tehát jól ismeri a gépeket?
— Attól függ, milyeneket…
— Legalábbis ezeket az atomterepjárókat.
Bikov a kérdést teljesen értelmetlennek találta, és azért nem is válaszolt rá.
— Mondja, maga volt az, aki tavaly a Dauge-expedíció megmentését irányította?
— Én.
— Derék dolog, remekül megoldotta! Ha maga nincsen, bizonyára ott pusztulnak. — Bikov vállat vont.
— Feszített tempójú menet volt. Semmi több.
Krajuhin összehúzta szemét.
— Hiszen a maga emberei is megsérültek, ha az emlékezetem nem csal.
Bikov elvörösödött, az ő arcszíne mellett ez ijesztőnek tűnt, s dühösen kifakadt: — Tombolt a fekete szélvész! Ezt nem dicsekvésből mondom, Krajuhin elvtárs. Diadalmenet zeneszóval csak a díszszemléken létezik. A homoksivatagban ez azért egy kissé bonyolultabb.
Kényelmetlenül érezte magát, és bosszankodott. Krajuhin gyengéd mosollyal méregette Bikovot.
— Úgy-úgy… Bonyolultabb… három év a homoksivatagban. Ez nem kevés. Ez derék. Mondja, Bikov elvtárs, van magának valamilyen szenvedélye? Úgy értem, a munkán kívül.
Bikov gondterhelten meredt a férfira.
— Hogyan érti?
— Mivel foglalkozik a szabadidejében?
— Hm… Természetesen sokat olvasok. Sakkozok is.
— Ha jól tudom, van néhány tudományos munkája?
— Igen, van.
— Sok?
— Nem, nem sok. Két cikk a Lánctalpas közlekedés című szaklapban.
— Miről szólnak?
— A reaktormotorok javítása tábori viszonyok között. Személyes tapasztalataim.
— A reaktormotorok javítása… Nagyon érdekes. Mellesleg még milyen sportot űz a jéghokin kívül?
— Szambót. Dzsudóoktató is vagyok.
— Ez jó. Úgy. Az asztronómia iránt sohasem érdeklődött?
Bikov úgy érezte, hogy Krajuhin gúnyolódik rajta, így válaszolt: — Nem, az asztronómia sohasem érdekelt.
— Kár!
— Lehetséges…
— Arról van ugyanis szó, Alekszej Petrovics, hogy a munkája nálunk, egy bizonyos értelemben, hogy is mondjam, összefüggésben van ezzel a tudománnyal.
A mérnök összeráncolta a homlokát.
— Megbocsásson, de nem teljesen értem…
— Mit mondtak magának, amikor hozzánk irányították?
— Azt mondták, tárgyalni fognak velem arról, hogy vegyek részt egy tudományos expedícióban. Egy időre…
— Azt, hogy milyen expedícióban, nem mondták?
— Valahová a sivatagba indul, ritka ércek felkutatására.
Krajuhin megropogtatta sápadt ujjait, s tenyerét az asztal lapjára fektette.
— Igen, magától értetődik — dünnyögte. — Nagyon is természetes. Erről nincs tudomásuk. Tehát, Alekszej Petrovics — kezdte mély sóhajjal —, magától értetődik, hogy az asztronómiához a dolognak semmi köze. Nem fontos, hogy korábban nem érdekelte az asztronómia. Aligha lesz rá szüksége.
A legrosszabb esetben egyet s mást elolvas, néhány dolgot pedig elmondanak magának. Arról van azonban szó, hogy nem itt kell dolgoznia.
Hogy úgy mondjam, nem a Földön.
Bikov nyugtalanul pislogott. Ismét rosszul érezte magát, mint félórával ezelőtt, amikor átlépte ennek a szobának a küszöbét.
— Félek, hogy… nem értem, mit mond — szólalt meg rövid habozás után.
— Nem a Földön? Talán a Holdon?
— Nem, nem a Holdon. Jóval távolabb.
Furcsa álomnak tűnt az egész. Krajuhin állát összefont ujjaira helyezve folytatta: — Miért csodálkozik így, Alekszej Petrovics? Az emberiség immár harminc esztendeje repül más bolygókra. Talán azt hiszi, hogy ezek valamiféle más, különleges emberek? Szó sincs róla. Ugyanolyan közönséges emberek, mint maga. A legkülönbözőbb foglalkozásúak. Én például meg vagyok róla győződve, hogy magából elsőrendű űrhajós válna. Mellesleg, jó néhány űrhajós, hogy úgy mondjam, más cégtől jött hozzánk, például a repüléstől. Megértem, hogy magában, egy olyan mérnökben, akinek a szakmája kizárólagosan “földi”, a lehetősége sem merült fel annak, hogy részt vehet egy ilyen dologban. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy expedíciót küldünk a Vénuszra, s szükségünk van egy olyan emberre, aki remekül ismeri a sivatagi feltételeket. Az ottani homoksivatagok aligha különböznek lényegesen a maga kedves Góbijától. Csak egy kissé nehezebb dolog lesz…
Bikov hirtelen észbe kapott.
— Az Urán Golkonda!
Krajuhin gyors, figyelmes pillantást vetett rá.
— Igen, az Urán Golkonda. Lám, már szinte mindent tud.
— A Vénusz… — jegyezte meg lassan Bikov. — Az Urán Golkonda… — Megcsóválta a fejét, s elnevette magát. — Élek, s egyszer csak mennybe repülök! Hihetetlen!
— No, nem olyan bűnös lélek, hogy ne tehetné meg.
Különben sem a paradicsomi ligetekbe küldjük. Lehet, hogy talán… — Krajuhin előrehajolt, s halkabban folytatta: — Fél?
Bikov elgondolkozott.
— Természetesen félek kicsit — ismerte be. — Sőt, egyszerűen félek. Hiszen… lehet, hogy nem boldogulok a feladattal. Igaz, ha csak azt várják el, amit tudok, amire képes vagyok, akkor miért ne vállalnám? — Krajuhinra pillantott s elmosolyodott. — Nem, annyira azért nem félek, hogy visszautasítsam. Tudja, ez az egész olyan váratlanul ért. S azután meg, miért… olyan biztos benne, hogy nem vallok szégyent?
— Teljesen biztos vagyok benne, hogy megbirkózik a feladattal. Magától értetődik, hogy nehéz dolga lesz, borzasztóan, kimondhatatlanul nehéz dolga, bizonyára veszélyes helyzetekbe is kerül, olyanokba, amilyeneket egyelőre még csak nem is sejtünk… Maga azonban meg fog birkózni velük.
— Ezt maga jobban tudja, Krajuhin elvtárs.
— Igen, azt hiszem, hogy jobban tudom. Nos, Alekszej Petrovics, úgy gondolom, hogy ezután nem fog berohanni a minisztériumába, s nem fog könyörögni, hogy egészségi állapotára való hivatkozással vagy nehéz családi körülményei miatt mentsék fel állásából.