Másodszor, küldjék az embereket az állomásra. — Egy zömök, szakállas férfihoz fordult. — Ezért az állomásért a fejével felel!
— Igyekezni fogunk, hogy megoldjuk — dünnyögte a szakállas illető.
— Az összes dezaktiváló és tűzoltó berendezést helyezzék készenlétbe…
— Rendben, Nyikolaj Zaharovics, minden egyes számú készültségben van.
— Rendben. Én valahol a megfigyelőponton leszek, vagy ott a közelben. Igen… — Krajuhin egy pvc csuklyát viselő fiatalember felé bökött ujjával. — Az űrhajóról érkező összes rádióhíradásról azonnal tegyél jelentést.
— Értettem. Nyikolaj Zaharovics.
— Mehetnek… Maga pedig, Zajcsenko — Krajuhin most már foghegyről s kissé kelletlenül beszélt —, vegye úgy, hogy le van tartóztatva. S ha baleset történik, bíróság elé állíttatom, úgy bizony.
A férfi, akit Zajcsenkónak nevezett, kezét melléhez szorította.
— Nyikolaj Zaharovics!
— Megmondtam!..
— Engedje meg, hogy az állomásra mehessek, csak egy órácskára! — ismételte könyörögve Zajcsenko. — Igen, hibás vagyok… állítson a bíróság elé… De nálam jobban ott senki nem boldogul!
Krajuhin elgondolkozott.
— Na, jó… Menjen az állomásra. Majd az űrhajó megérkezése után tartóztatjuk le.
— Értettem!
— Mind itt vannak? — Végigpillantott az űrhajósokon.
— Menjünk, elvtársak.
Az utcán nyirkos, didergetően hűvös volt a levegő. Az autó már türelmetlenül zümmögött a bejáratnál. Az űrhajósok helyet foglaltak, s a jármű féllánctalpas, ponyvával fedett teherkocsik hosszú oszlopát előzte meg.
Bikov halkan érdeklődött: — Mi történt? Mi ez az állomás, amelyről Krajuhin beszélt?
— A rávezető irányjelző állomás… — Dauge Krajuhin hátára sandított. — Amikor egy csillagűrhajó a Földhöz közeledik, a pilóta három alapvető bázis-irányjelző állomásra támaszkodik. Az egyik közülük itt van a városban, a másik kettő a rakéta-repülőtér másik két pontján, az óceán partján. Ezek azonban meglehetősen durva irányjelző pontok, tőlük az űrhajó még leszállhat a városra, az óceánra vagy valahol másutt. Nos, az űrhajó pontos ráirányítását szolgálja a leszállás helyén ez a bizonyos rádió-irányjelző. Zajcsenko a vezetője.
— Mégis mi történt?
— Tegnap a próbaüzemeltetés alatt leégett egy fontos aggregát, transzformátor, vagy valami ilyesmi. Kiderült, hogy az állomás nem kapott tartalék berendezést, az valahol eltűnt a raktárban. Óriási botrány! A legnehezebb pillanatban nem működik az állomás! Nem maradt más hátra, mint hogy bízzunk Ljahov tudásában.
— Ki ez a Ljahov?
— A Hiusz pilótája.
— És ha…
— Szerencsés esetben a tundrában száll le, vagy tíz kilométerre innen. Ez nem baj. Erre számítva épült a repülőtér. Leszállhat a tengerre is. Ha azonban a város fölé kerül…
— Nem kerülhet föléje! — jelentette ki határozottan Krutyikov. — Ne kelts pánikot, Grigorij Johanovics. Ljahov nem kezdő, észreveszi, hogy nem kapja meg a pontos rávezetés jeleit, s észak felé fordul. Egyébként természetesen botrányos dolog…
— Ma egész éjjel dolgoztak az állomáson, igyekeztek megjavítani. Lehet, hogy már készek? — Dauge ismét Krajuhin hátára meredt.
— Ljahov számára ennek nincs jelentősége — szólalt meg hirtelen Bogdan Szpicin. — Ljahov az űrhajót pontosan az űrrepülőtér közepén, az egyik irányjelző közelében teszi majd földre.
— Hogyan? — hunyorgott Krajuhin.
— Ljahov pontosan az űrrepülőtér közepén száll majd le — ismételte meg Szpicin, s összeszorította a száját, ezzel is mintegy jelezte, hogy a további vitát fölöslegesnek tartja.
Jurkovszkij köhintett, majd megszólalt: — Sajnálom a kis Zajcsenkót. Voltaképp nem őt, hanem valakit fölötte kellene megbüntetni. — Mindenki megkapja a magáét! — dohogott hátra sem fordulva Krajuhin. — Senki nem marad ki belőle. Azonban Zajcsenko lesz az első.
— Az űrrepülőtér parancsnoka…
— Megmondtam — Krajuhin végre megfordult, s Jurkovszkijra nézett —, mindenki megkapja a magáét… aszerint ami neki jár. Vlagyimir Szergejevics, maga azonban bizonyára elfelejtette, hogy Zajcsenko volt a dologgal megbízva.
Ez bizonyára nyomós érv lehetett, mert Jurkovszkij meg sem próbált tiltakozni. S többé senki nem szólt egy szót sem.
Az autó befordult s végigszáguldott a startálláspontok melletti betonozott, sík térségen. Jobbról a dombok lábához tapadva alacsony, széles építmények húzódtak, elülső faluk hiányzott, felettük a dombok mögött eltűnő magasfeszültségű vezetékek hálós árbocai meredeztek, s szürke, kupolaszerű tornyok.
— Fedezékek — dörmögte Szpicin.
— Hová tartunk, Bogdan?
— Az álláspontra. Megnézzük, hogyan száll le a Hiusz.
Keskeny, egyenes autóútra tértek át. Az eső erősödött, patakokban mosta az üveget, áttetsző buborékok ugráltak az aszfalton. Az autó hirtelen lefékezett. Csuklyás, esőköpenyes férfi lépett hozzájuk, lehajolt, bepillantott az ablakon, s amikor megismerte Krajuhint, intett. Krajuhin kinyitotta az ajtót.
— A rádiósok régen átmentek?
— Legalább egy félórája, Nyikolaj Zaharovics.
— Ügyeljen, hogy senki mást ne engedjenek be!
Negyedóra múlva régi betonerődítmények megfigyelőállásaira emlékeztető, földbe ásott acélkupolák tűntek fel.
— Az álláspont — jegyezte meg Szpicin.
Réges-régen vagy harminc esztendeje ez a síkság volt az űrrakéták kísérleti repülőtere. A megfigyelők árkokban és fedezékekben húzódtak meg. Az óriási, felhőkarcoló méretű rakéták az irányítási rendszer pontatlansága következtében néha ahelyett hogy a magasba emelkedtek volna, oldalt dőltek, s tüzet okádva a síkságon ugráltak és kúsztak.
Kezdetben áldozatok nélkül megúszták a dolgot, egyszer azonban egy több tonnás óriás egyenest az árokba zuhant.
Kénytelenek voltak fedezékeket építeni — föld alatti vasbeton épületeket, melyekből körkörös megfigyelést biztosító kupolák emelkednek ki a felszínre. A fedezékek biztonságosak voltak, közvetlen becsapódásra számítva épültek.
A vezető bekanyarodott, s mély, vastagon befedett, betonozott árokba vezette járművét, s megállt.
— Menjünk — ajánlotta Krajuhin.
Világító falú, rövid folyosón végigmenve az űrhajósok alacsony, boltíves, félhomályos helyiségbe jutottak. Bikov érdeklődve pillantott körbe. Jobbról és balról néhány lépcsőfok vezetett a felülről acélkupolával fedett, kerek kis emelvényekre. Itt háromlábú állványok magaslottak, erős, negyvenszeres nagyítást adó periszkópokkal. Objektívjaik előtt az acélkupolában szögletes nyílások ásítoztak, melyeken bekandikált a szürke égbolt. Három bőrzekés fiatalember bűvészkedett a rádióállomásnál. Amikor Krajuhin belépett, az egyikőjük hozzálépett, s jelentette, hogy az irányjelző és lokációs állomásokkal létrehozták a kapcsolatot.
— Kérdezze meg, van-e valami hír a Hiusz fedélzetéről — utasította őt Krajuhin.
Szpicin felment az egyik megfigyelőállásba, s a nyíláshoz lépett. A többiek a falak mentén álló zsámolyokra ültek. A hangosan beszélő rekedten megszólalt: — A Hiusz egyelőre hallgat, Nyikolaj Zanarovics…
Krajuhin, kezét esőkabátja zsebébe dugva, fel s alá járkált a helyiségben. Megállt, és figyelmesen nézegette a falon a régi, kifakult plakátot. A nukleáris energia részaránya az általános energiatermelésben 1960-tól 1980-ig, majd újból járkálni kezdett. A rádiósok együttérzőn pillantgattak rá. Jurkovszkij odasúgta Daugénak.