— Ideges az öreg…
A hangszóró ismét morogni kezdett: — Figyelem, figyelem! Nyikolaj Zaharovics!
— Igen, hallgatom — felelt türelmetlenül Krajuhin.
— A Hiusz az űrrepülőtér fölött van. Megadom a koordinátáit, hozzáigazítva az önök helyzetéhez. A geodéziai azimut 8 fok… és negyven… negyvennégy perc…
Magasság hatvan fok. (“Az űrrepülőtér középpontjában száll le” — suttogta Szpicin.) Másodpercenként húszméteres sebességgel ereszkedik lefelé… — A fotoreaktorral?
— Igen, egyelőre azzal.
— Adja át az utasításomat: hatvan kilométeres magasságban kapcsolják ki a fotoreaktort, s álljanak át a hidrogén hajtóműre.
— Értettem… — Ezután szünet következett, majd a hangszóró ismét felmordult: — Végrehajtva. Nyikolaj Zaharovics, a Hiusz mentőkocsit és orvost kér…
Mindnyájan nyugtalanul fordultak a hangszóró felé.
— …A fedélzetükön Divisek, egy beteg mérnök a cseh szputnyikról.
Nagyon rosszul van.
— Intézkedjenek a mentőkocsi ügyében, s készítsenek elő egy repülőgépet Moszkvába. Az én gépemet. Mi van a mérnökkel?
— Sugárfertőzés…
Krajuhin halkan káromkodott.
— Tudják mit… Adják át Ljahovnak, hogy legyen óvatos. Emlékeztessék rá, hogy a nagy pontosságú irányjelző állomás nem működik.
— Már közöltük.
— És ő mit felelt? — kérdezte Szpicin.
— Nevetett.
A hangszóró elhallgatott. Krajuhin mellényzsebéből elővette vastag keretű, fekete szemüvegét, felvette, s kijelentette: — Menjünk a periszkópokhoz.
A lencsékben szürke eget, szürke tundrát s a szomszédos megfigyelő-állomás szürke kupoláját pillantották meg. Az eső elállt, meleg, nyirkos szellő fodrozta a pocsolyák vizét, melyekből alacsony bokrok és hegyes fűszálak meredeztek.
Bikov az órájára pillantott. Öt óra felé járt.
Mindnyájan hallgattak. Lassan múltak a percek.
— Fény! — kiáltott fel Krutyikov.
Az égboltot rebegő, ibolyaszín pír öntötte el. S az égbolt és a tundra látszólagos szürkesége nyomban eltűnt.
Világosan kirajzolódtak a fel hők csipkés körvonalai. A földön szeszélyesen kanyargó, vakítóan fehér fénycsíkok futottak végig. A fény erősödött. A tundra fölött különös, fordított szivárvány jelent meg. Fehér és lila pontocskák villogtak a pocsolyákban. S fokozatosan erősödött, és a fülükbe hasított a vékony, magas sivítás. Bikovnak még a foga is belesajdult, befogta fülét, s a fejét rázta. A fény egyre élesebben világított, s a süvöltés elviselhetetlenül magas lett, s már alig lehetett hallani.
— Ljahov jelenti, hogy két perc múlva kikapcsolja a fotoreaktort — hallatszott el hozzájuk a hangszóróból egy mély basszus.
— Rég ideje már — dünnyögte Krajuhin.
A fény kialudt, s varázsütésre, egy szemvillanás alatt eltűnt a szivárvány s a vidám fényfelvillanások a pocsolyákban. Félhomály borult a tundrára. Egy perc múlva a szem azonban ismét hozzászokott a szürke egyhangúságához. S ekkor az eget vékony, ijesztő üvöltés töltötte be. Reszkettek a falak, panaszosan megremegett a megfigyelőrés acélból készült tolóajtaja. Azt hihették, hogy reaktív repülőgépek rajai húznak el egymás után fölöttük.
— Tessék, ott van! — kiáltotta Krutyikov. — Nézzétek!
Vöröses szikrák gyúltak ki a felhők alatt. Kerek, sötét folt jelent meg a magasban, s tüzet fröcskölve lassan ereszkedett lefelé. A szemük láttára nőtt. Nehéz dübörgés rázta meg a levegőt, öt keskeny és egyenes tűzsugár szakadt le árbocként a folt pereméről, s csapott a földbe.
Párafelhő és sárrögök vágódtak a magasba. A nehéz, fekete test egy ideig lebegett a levegőben, könnyedén himbálózott az őt fenntartó öt narancsszínű lángoszlopon.
Majd még lassabban, mint addig, párafelhők viharába merült, s eltűnt a szem elöl. A föld puhán megremegett, az üvöltés lecsendesült. Senki nem szólt egy szót sem, mintha mindenki a saját zúgó fülére figyelt volna. Ott, ahol a bolygóközi űrhajó leszállt nehéz, piszkosfehér párafelhő gomolygott és lengedezett.
— Micsoda leszállás! — nyögte ki lélegzetét visszafojtva Szpicin. — Én megmondtam!
— Így igaz — hagyta jóvá Krajuhin. — Mesteri leszállás.
Menjünk, különben mindnyájan majd szétdurrannak a türelmetlenségtől.
A Hiusz lényegesen messzebbre ereszkedett le a megfigyelőponttól, mint ahogy azt kezdetben Bikov gondolta. A vezető maximális sebességgel hajtotta a kocsit, amilyent a göröngyös talaj csak lehetővé tett. S mégis legalább tizenöt perc telt el, amíg a gumik alatt felzizzent a forró, összeolvadt, még enyhén füstölgő föld. A Hiusz hatalmas kupolája a fél eget betakarta.
— Nézzétek csak — kiáltott fel ujjongva Szpicin —, hogyan szállt le, kijáratával a város felé! Remek fickó!
Mindnyájan kiugrottak a kocsiból, s felkapták fejüket…
Bikov meglepődve és bizalmatlanul szemlélgette ezt az emberi akaraterő által a kozmikus dokkok fekete pusztaságában született szörnyet. Sem méretét, sem alakját tekintve nem látott még ehhez foghatót. Igaz, az első pillantásra a Hiusz talán egy teknősbékára hasonlított, ugyanúgy, mint modellje Krajuhin moszkvai dolgozószobájában. Közelről azonban ez a hasonlat eszébe nem jutott volna.
A bolygóközi űrhajó leginkább egy ormótlan ligeti pavilonra emlékeztette, mely öt vastag és ferde oszlopon nyugszik. Mindegyik oszlop víztorony nagyságú volt, s az alul homorú, felül domború, lencse alakú tetőt, a rakéta törzsét tartotta. A törzs alsó, homorú felülete tükrös volt, s aláérve Bikov a feje felett megpillantotta hihetetlenül eltorzított és megnagyított tükörképét.
Tükör… Egy csodás anyag leheletvékony rétege, mely a természetben bizonyára csupán a legsűrűbb csillagok mélyén fordul elő, s amelyet elképzelhetetlen furfanggal vittek fel a fényezett fémfelületre. Bikov úgy érezte, arcát gyönge, alig észlelhető meleghullám érintette meg. Tudta azonban, hogy ez a tükör hideg marad még a fotoreaktor működése közben is. A homorú felület közepén, tíz-tizenöt méter magasan ásítozó fekete lyukból fröcsköl kifelé a felizzított plazma, s ott, ahol Bikov most áll, ott indul be a csupasz atommagok őrült szintézisreakciója. Bikov idegesen megrántotta vállát, s kisietett a szabad ég alá. Talán életében most érezte meg először, micsoda óriási erőket állított szolgálatába az ember.
Valami ott fent felzümmögött, s Bikov egy óriási, oldalán vöröskeresztet viselő helikoptert pillantott meg, amint a Hiusz felett lebegett.
— Az operatív segítség a legfontosabb — dünnyögte Jurkovszkij. — De vajon miért nem jönnek már ki?
Mintha szavaira válaszolnának, hirtelen két reaktor-gyűrű között, úgy hívták a toronyszerű oszlopokat, a rakétatest szélén kinyílt egy kerek nyílás, s egy sápadt, fehér mosolygós arc jelent meg.
— Vaszja! Ljahov! — üvöltötte el magát Szpicin, ugrálni kezdett s hadonászott.
— Szervusz, Bogdan! Üdvözlöm, Nylkolaj Zanarovics! Szervusztok, barátaim!
— Másszatok már ki, csavargó űrpilóták! — reccsent fel Krajuhin hangja. — Mit vacakolnak ott, Ljahov?
— Egy pillanat. Mentő van?
— Tessék, ott van. — Szpicin a közelben földet érő helikopterre mutatott, ahonnan néhány fehér köpenyes ember rohant feléjük.