A nyílásból fémes csendüléssel hajlékony hágcsó repült ki.
— Fogadják a beteget! — kiáltotta Ljahov.
Négy vékony, áttetsző zsinóron egy függőágyban óvatosan a földre engedtek egy lepedőbe csavart férfit.
Bikov kézbe kapta, és a betegszállítók segítségével a hordágyra fektette. Csodálkozva és szánakozva vette észre, hogy a beteg arcán könnycseppek folynak.
— Zemi — suttogta a beteg. — Zemie, modré nebo… Kék…
— Igen-igen, Divisek elvtárs, a Föld! — Krajuhin a beteg fölé hajolt. — Most már minden rendben lesz. Néhány óra múlva Moszkvában lesz, meggyógyítják, majd onnan mehet haza, pihenni.
— Dekuji Soudruhu…
— Adja tovább az utasítást — fordult Krajuhin az orvoshoz —, hogy a beteget haladéktalanul, azaz miután saját eszközeinkkel elsősegélyben részesítettük, szállítsák el az én repülőgépemen.
— Értettem, Nyikolaj Zaharovics.
Közben Ljahov és két útitársa szintén leereszkedtek a földre. Sietve köszöntötték barátaikat, s a hordágyhoz mentek.
— A viszontlátásra, Jan! — mondta Ljahov. — Ne lazsálj, gyógyulj meg gyorsan, s aztán gyerünk dolgozni, barátocskám!
Egy sovány, kerek képű, méreténél nagyobb kezeslábast viselő asszony megsimogatta a cseh arcát.
— Gyógyuljon meg mielőbb, Divisek elvtárs. Üdvözlöm a családját.
— Dekuji soudruhin… Köszönöm, köszönöm — dörmögte Divisek, s sovány ujjaival megszorította a feléje nyújtott kezeket. — Nagyon sok köszönöm!
Tekintetükkel mindnyájan némán követték az elszálló helikoptert.
Ljahov a kitisztuló égboltra pillantott, a távoli dombok homályosan kirajzolódó vonulatára, s gyöngéden elmosolyodott.
— Lám, ismét a Földön vagyok — mondta. — Ismét otthon… Micsoda gép, barátaim! Micsoda gép!
— Egy kis türelmet, barátaim… — Szpicin megragadta Ljahov vállát, s odakísérte a kerek képű asszonyhoz. — Csokan, állj át Vera bal oldalára, kérlek…
Az expedíció harmadik tagja, egy magas, hallgatag kazah összeráncolta homlokát. — Megint lefényképezel?
— Igen-igen…
Szpicin hátrált, s közben le nem vette róluk tekintetét, majd előhúzott egy miniatűr filmfelvevő gépet, s guggolva leforgatott néhány métert.
— Elég volt! — állította meg Szpicint Krajuhin haragosan. — Tüstént be az autóba, s gyerünk be a városba pihenni! És egy szót sem akarok hallani!
Majd este beszélgetünk.
— Egy percre, Nyikolaj Zaharovics… — Ljahov Bikovhoz fordult. — Ha nem tévedek, maga az expedíció új tagja?
— Igen, ismerkedjenek meg — kapott észbe Krajuhin.
— Alekszej Petrovics Bikov. Vegyész, nukleáris mérnök, járművezető. Vaszilij Szemjonovics Ljahov pilóta…
Verocska, jöjjön ide. Vera Nyikolajevna Vasziljevszkaja navigátor.
Csokan Kunanbajev fedélzeti mérnök.
— Bikov és Ljahov legénysége kezet szorítottak.
— Úgy — zárta le Krajuhin. — Most pedig, irány a város!
— Este majd találkozunk — biccentett kedvesen Bikovnak Ljahov.
— AnatoliJ Boriszovics, mi egyórácskára még itt maradunk — fordult Krajuhin Jermakovhoz. — Megszemléljük a Hiuszt.
Maga is, Bikov. Mellesleg, beszélünk majd az ellátórészleg vezetőjével. Éppen erre tart… A többiek elmehetnek.
A síkságon féllánctalpas teherautók, traktorok és kerekes emelőrudak oszlopa közeledett a Hiusz felé.
— Mondják meg nekik, alaposan nézzék meg a hármas reaktort — figyelmeztetett Csokan. — Rendkívül alaposan. A relérendszerben valami nem stimmel… Na, rendben —, holnap majd én személyesen mondom meg nekik.
Elmentek, s Bikov izgalomtól hevesen verő szívvel Krajuhin és Jermakov nyomában felkapaszkodott a rugalmas, de szilárd hágcsón. A szögletes kamrában, ahová a nyílás vezetett, Krajuhin így szólt hozzá: — Itt van az előtér, a keszonkamra, hogy kiléphessenek a levegő nélküli térbe vagy mérges légkörbe. Ugye, szűkre sikerült?
— Ugyan, dehogy… nem hinném — dünnyögte határozatlanul Bikov. - Szűk, igen szűk! — morgott zsémbesen Krajuhin. — Sok mindenre nem voltak tekintettel, amikor tervezték. Ha majd túlleszünk a ki- és berakodáson, akkor meglátják. Tíz- és száztonnányi terhet kell három ilyen tűfokon átjuttatni. — Ujjával a nyílás felé bökött. — Benn a hajóban pedig még rosszabb a helyzet. Az átjárók szűkek, válaszfalak és rekeszzáró ajtók zárják le őket.
— A légmentes szigetelés és a meteoritok elleni biztonság szempontjából viszont előnyös — jegyezte meg Jermakov.
Átmentek a kamrán, s egy fényesen megvilágított folyosó bordázott lépcsőfokain felfelé indultak.
— A termonukleáris rakéta, úgymond, még új dolog — magyarázta Krajuhin. — Számtalan lehetőségét és előnyét még nem vettük figyelembe, a régi szokás szerint terveztük, ahogy a többi rakétákat. A rutin, mit is tehetsz ellene… — Hanem itt valami új dolog kezdődik…
Krajuhin meglökött egy nehéz acélajtót, s egy tágas helyiségbe kerültek, mely Bikov számára ismeretlen műszerekkel és kapcsolótáblákkal volt teletömve.
— Ez itt a kormányosfülke — mondta Krajuhin. — Ott pedig — a bejárattal szembeni falra mutatott —, a titánburok mögött található a Hiusz szíve, a fotoreaktor.
Egy speciális berendezés hozza létre a plazmaáramot és a csupasz tritonoknak, a szupernehéz hidrogénnek az áramát, mely minimális adagokban, másodpercenként néhány ezernyi nagyságban lökődik ki. Nagy teljesítményű elektromágneses mező, öt mágnestekercs hozza létre a reaktorgyűrűk fölött, erősen lefékezi a plazmacsomókat, melyek eredményeként bennük termonukleáris reakció megy végbe. A fékezéspont a parabolikus tükör fókuszában van, a Hiusz törzsének alsó felületén. Az elektromágneses rezgések, neutronok, héliummagok és a reakcióban részt nem vevő tritonok sűrű folyama a tükörhöz csapódik, s óriási vonóerőt hoz létre… Természetesen — tette hozzá Krajuhin rövid hallgatás után —, ha nem lenne ez az “abszolút visszaverő” felület, az űrhajó törzse azonnal átégne. Az első Hiusz ezért gyulladt ki, mert valahol megsértették ezt a védőréteget.
— Ezt még nem tudjuk — szólt közbe szárazon Jermakov.
A navigációs fülkében lépdelt, a műszereket nézegette, s valamit jegyzetelt a noteszébe. Krajuhin némán ajkát rágta.
— A fotonrakéta új dolog — mondta. — Hatalmas eredmény.
Az emberiség jövője… — Lekapta szemüvegét, s kerek szemét Bikovra meresztve törülgetni kezdte az üveget. — “A kegyes természet nyilván tudja, miért nem akarja, hogy földi világunkat szerény paradicsommá változtassuk. Mi ebben megnyugodtunk, de miért késztet bennünket arra, hogy új világokat hódítsunk meg, azokat az utolsó és távoli világokat, melyekhez a kulcs a fotonrakéta lehet.” Több mint fél évszázada mondta ezt egy fölöttébb bölcs német: a fotonrakéta akkor még távoli álomnak tűnt. Most az utolsó, a legtávolabbi világoknak ez a kulcsa a kezünkben van.
Igazából azonban még nem tanultuk meg használni. Sok, még igen sok tökéletesíteni való, érthetetlen dolog van. S sok a rutin. Például ezek az atomrakéták a Hiuszon. Fotonmeghajtásnál az atomrakéta olyan, mint a legmodernebb gépkocsi elé fogott gebe.
— De hiszen a Hiusz másképp nem startolhatna a Földről — vetette közbe félénken Bikov.
Krajuhin ismét az orrára ültette szemüvegét.
— A közeljövőben bizonyára eltekintünk a földi starttól. A Hiuszok mesterséges bolygókról indulnak majd útnak.