— Világos — mondta Bikov. — Egyelőre a Hiusz közönséges rakétahajtó- anyagot vesz fel?
— Igen keveset. Teljes súlyának alig egyötödét. Csak azért, hogy elszakadjon a Földtől, kijusson a légkör sűrűbb rétegeiből, melyek könnyen radioaktív szennyeződést kaphatnak. Azután bekapcsolják a fotonhajtóművet. A Hiusz nem ismeri a súlytalanság állapotával összefüggő kényelmetlenségeket. Állandó gyorsulással repül, azaz másodpercenként tízméteres gyorsulási értékkel, ugyanolyannal, mint a tömegvonzás kiváltotta gyorsulás a Föld felszínén. Ily módon a Hiusz legénysége megszabadul a súlytalanságtól és minden kellemetlen következményétől. A Hiusz, legalábbis a bolygóközi űrrepülésekkor, nem ismeri a tehetetlenségi repülés hosszú és bánatos esztendőit.
Gigászi sebességre képes felgyorsulni, s a bolygók közötti távolságokat napok, hetek alatt teszi meg.
Éppen a Hiusz a kulcs a “legutolsó, távoli világokhoz”.
— A Hiusz kulcs a nagy bolygókhoz — jegyezte meg különös, fojtott hangon Jermakov.
Egy műszer fölé hajolva állt, s ezért Bikov nem láthatta arcát.
Krajuhin összeszorította az ajkát.
— Menjünk, Bikov elvtárs — mondta komoran. — Megmutatom magának a többi helyiséget.
Bejárták az egész űrhajót, benéztek a lakófülkékbe, a legénységi társalgóba, a raktárhelyiségekbe. Minden a lehető legegyszerűbb, szinte csupasz volt. A lakószobában csupasz, puha falak, széles, rugalmas övekkel ellátott kihúzható ágyak, beépített szekrények, szilárdan a rugalmas padlóhoz rögzített alacsony és puha karosszékek. A társalgóban nagy, kerek asztal állt, körötte puha fotelek, a puha falban beépített büfé és könyvespolc. Az asztalon egy nyilván ottfelejtett papírlap hevert, rajta girbe-gurba sorokkal valamiféle számítás. Krajuhin belenézett, aztán eltette.
— Csokan — állapította meg nevetve. — A matematikus…
Amikor visszatértek a nyíláshoz, a Hiuszt már gépek és emberek vették körül. Jermakov valamit mondott a kiszolgálórészleg vezetőjének, az bólogatott, kérdéseket tett fel, s menet közben utasításokat osztogatott körötte tolongó munkatársainak.
Mind fiatal emberek voltak, nyilván nemrég jöhettek ki az egyetemről.
— Menjünk haza — mondta Krajuhin. — Ha holnap befejezik a reaktorok újratöltését, holnapután megkezdjük a berakodást.
— Igen! — kapott hirtelen észbe Bikov, miközben helyet foglalt a gépkocsiban. — Teljesen elfelejtettem. És a Fiú? Hová rakják be?
— Felülre — felelte Krajuhin. — A Fiú a Hiusz tetején utazza végig a világűrt. Úgy…
— Hmm… — kezdte volna Bikov, de elakadt, s többé nem kérdezősködött.
“Mint régmúlt idők argonautái…”
Ljahov jelentését másnap hallgatták meg. A hetes számú repülőtér parancsnokának tágas dolgozószobájában az űrhajósokon kívül a rakéta-repülőtér alig harminc munkatársa, a kozmikus űrhajósdokk mérnökei, a Bolygóközi Űrrepülés Bizottságával kapcsolatban álló tudományos kutató- és tervezőintézetek képviselői fértek el. A sápadt, de mosolygó Ljahov gyorsan, szabatosan beszélt, s a nagyobb nyomaték kedvéért ceruzájával kopogott a naplót és feljegyzéseit tartalmazó bőrmappán.
A kísérleti repülés tervének megfelelően a Hiusz a start után húsz órával a Naphoz viszonyítva mozdulatlan helyzetet vett fel, majd másodpercenként 9,6 méteres gyorsulással elindult a Vénusszal való találkozási ponthoz, s közben megkerülte a Napot. Pontosan a távolság felét megtéve, másodpercenként négyezer kilométeres sebességet ért el (élénkség a hallgatóság soraiban), s ekkor Ljahov a bolygóközi űrhajót tükrével a találkozási pont felé fordította, s elkezdte a fékezést. Nyolc és fél nap múlva a Hiusz odaért a Vénusz egyik szovjet szputnyikjának a pályájához, s néhány óra múlva kikötött a Ciolkovszkijon. A továbbiakban a kísérlet programját követve Ljahov közel egy hónapig manőverezett a Vénusz körül, ellenőrizte a fotonrakéta működését minden lehetséges terhelés mellett, meglátogatta a Vénusz más államokhoz tartozó mesterséges holdjait, leszállást hajtott végre a Venitán, a Vénusz parányi természetes holdján, s végül visszaindult, de előbb a fedélzetre vette a cseh állomás beteg mérnökét.
Ljahov beszámolt a fotonreaktor működéséről, a Doppler-effektus felhasználásának eredményeiről a fotonrakéta sebességének meghatározásában, elmondta elképzeléseit a meteoritelhárító berendezésről. (“Sajnos… vagyis pontosabban… szerencsénkre nem volt módunkban működés közben kipróbálni őket.”) Közölte a Föld-Vénusz pályán elhelyezkedő kozmikus porfelhők legújabb koordinátáit. Külön figyelmet szentelt Ljahov néhány, az űrrepülés ideje alatt tapasztalt és megmagyarázhatatlan jelenségnek. Észlelték a rádió- és tévékapcsolat ok nélküli megszakadását, a bolygóközi űrhajó törzsének nagy rezgésszámú vibrációját és az ebből adódó felvillanásokat, a tükör fókuszában a fékező mágneses mező kismértékű sérülését. Mindez közvetlenül a fékezés megkezdése előtt történt, vagyis maximális sebesség mellett. Ljahov abbeli meggyőződésének adott hangot, hogy ennek éppen a bolygóközi űrhajó kolosszális sebessége az oka — olyan sebesség, melynél át kell állni a relativista mechanikára.
Egészében a Hiusz beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
A próbarepülés után kiderült, hogy “gyáva és korlátolt”
ellenfeleinek véleménye ellenére a jövő már a fotonrakétáké. (Taps, helyeslő közbekiáltások.) Még a fotonreaktor és az abszolút tükör ilyen primitív és közvetlen összekapcsolása is óriási lépés előre az űrhajózási technikájában.
A Hiusz apróbb konstrukciós hibáit bőségesen ellensúlyozták vitathatatlan érdemei és előnyei: gyakorlatilag kimeríthetetlen hatótávolsága, az energia felhasználása, valamint a legénység életére és egészségére káros túlterhelés nélkül száll fel és le, független a közbeeső bázisoktól, és van még számos, kevésbé fontos jó tulajdonsága.
— …s én pedig, barátaim, bűnös lélek — fejezte be Ljahov —, még arra is gondoltam: “Ne próbáljam meg a leszállást a Vénuszon?” — Nevetés, zaj a teremben.
Krajuhin haragosan ráncolja homlokát. Jurkovszkij öklét rázza Ljahov felé. — Miért ne? Senki nem tudta volna meg…
Elegendő volt azonban közelről rápillantani erre a kedves bolygóra, hogy eszembe jusson, mi a fegyelem. Nem, bizony így igaz, a fegyelem nagyszerű dolog. Eddig még sohasem repültem olyan bolygókra, melyeket ilyen sűrű légkör vesz körül, s be kell ismernem… nem nézett ki valami biztatóan.
Ljahov után a navigátor Vera Nyikolajevna szólalt fel. Kék ruhájában s zavartan kipirult, kerek arcával vonzó teremtés volt. Felsorolta a fotonmeghajtású bolygóközi űrhajó “egyenes röppályájára”
állításának néhány optimális változatát. Kiderült, hogy a Hiuszon felszerelt elektronikus pályaelem-meghatározó számítógép nem felel meg teljes egészében az új, “egyenes röppályájú” űrhajózás követelményeinek. A navigátor és az operátor a Nap zavaró hatása miatt állandóan módosításokat kellett hogy végezzen, amire például nem volt szükség az orbitális röppályák esetében.
Vera Nyikolajevnát félbeszakította egy dús hajú, bajuszos fiatalember, a Számító- és Feladatmegoldó Berendezések Intézetének képviselője, s hozzákezdett, hogy megmagyarázza Krajuhinnak, mit készített elő a kérdés megoldására intézetük. Hevesen és zavarosan beszélt: Krutyikov s az egyik mérnök váratlanul belekötött, s parázs vita tört ki közöttük. Senki nem szakította félbe őket, s Bikov már arra gondolt, a számító- és feladatmegoldó berendezés a fotonrakéták legfontosabb berendezése, ám egy perc múlva meglepődve tapasztalta, hogy az illedelmes és ünnepélyes tanácskozás úgy szertefoszlott, mintha nem is lett volna.