Tucatnyi védőruhás szerelő sürgött-forgott az uránreaktorokban. A Novoszibirszkből érkezett szakemberek mikronról mikronra végigellenőrizték “abszolút tükrük”-et, ebben a hihetetlenül vékony, de ugyanakkor a világon legszilárdabb anyagban jelentkezhettek mikroszkopikus hibák, melyek egy pillanat alatt tűzhalálra ítélhették volna az expedíciót. Maga Krajuhin ment, hogy megnézze, hogyan húzták le a Hiusz kupolájáról a vastag titán védőlemezt, s hogyan engedték óvatosan bele a fotonreaktor üzemanyagcelláiba a folyékony tritiummal és deutériummal teli tartálytokokat.
Majd a lapot a helyére illesztették, s még aznap odaszállítottak s föléje helyeztek egy hatalmas konténert, abban volt a Fiú.
— Ezzel a lehetetlen ládával a hátán — zsémbelődött Vera Nyikolajevna — a Hiusz vízözön előtti járgánynak néz ki.
Ljahov Szpicinnel és Krutyikovval ezeket a napokat kivétel nélkül a navigációs fülkében töltötte, ahol a bolygóközi űrhajó irányítása összpontosult. Dauge és Jurkovszkij a Ljahov által a Vénuszról kapott új adatok tanulmányozásával volt elfoglalva, vég nélkül vitatkoztak, titokzatos rádiótáviratokat szövegeztek, majd aláírásra Krajuhinhoz vitték őket a rádióállomásra.
A munkaláz kellős közepén Krajuhin hívatta Bikovot, s kiment vele a város déli külvárosában levő egyik föld alatti raktárhoz. A száraz és világos helyiségben Bikov fegyverrel teli ládákat pillantott meg.
— Ismerős dolgok? — érdeklődött Krajuhin.
Bikov értetlenül pillantott Krajuhinra, s lehajolt.
— 1975-ös márkájú automata karabély.
— És azok?
— Reaktív fegyverek… pisztolyok…
— Nos, akkor válasszon.
Bikov megértette.
— Mindnyájunknak?
— Mindnyájuknak… és még tartalékba is.
Bikov némán kiválasztott nyolc új karabélyt, néhány tucat kézigránátot, sugárpisztolyokat, világossárga tokba rejtett finn késeket.
— És a lőszer hol van? S a gyutacsok a gránátokba?
— Van lőszer, gyutacs és minden, amit csak akar. Írja fel a raktárfőnöknek, mire van szüksége.
Egy emelettel lejjebb mentek.
— Ez is kell magának — mondta Krajuhin, s kékacél oldalukkal tompán csillogó, hengeres tárgyakra mutatott.
— Atomaknák… — dünnyögte Bikov.
— Ismeri őket?
— Hogyne ismerném…
— Vegyen tíz készletet. S vigyen magával tíz világítórakétát.
Két óra múlva nehéz műanyag ládákkal és tíz darab kerek, rácsos tokkal megrakott teherautó érkezett az űrrepülőtérre. S újabb két óra múlva ezeket a ládákat és tokokat Bikov tevékeny közreműködésével és személyes ellenőrzése mellett berakodták a Hiuszra.
Végül is mindent befejeztek. Egy éjszaka alatt eltűntek a bolygóközi űrhajót körülvevő könnyű és ormótlan szerelvények, tömlők, emelődaruk és szállítószalagok.
Elgördültek a gépek és traktorok, eltávoztak az emberek. S a szemerkélő esőben az összetaposott, fölforgatott földön csupán vezeték- és kötéldarabok, törött furnérlemezek, néhány ottfelejtett deszka s sárba taposott csomagolópapír-foszlányok maradtak.
Krajuhin, Jermakov és az ellátószolgálat vezetője kíséretében körbejárta a Hiusz összes helyiségét, mindent átvizsgált és megfogott, kötekedőn és gyanakodva meghallgatta a próbaként bekapcsolt mágnestekercsek erőteljes zúgását, tett néhány apró megjegyzést, lemászott a földre, kezét megtörölte köpenye szegélyében s így szólt: — Azt hiszem, minden rendben, Anatolij Boriszovics. Írja alá a jegyzőkönyvet.
Jermakov egyetértőn bólintott. Az ellátó szolgálat vezetője megkönnyebbülten sóhajtott, toporgott, majd köhécselve megkérdezte: — Mikor lesz a start, Nyikolaj Zaharovics? Holnap?
Mint kiderült, néhány formalitás még hátramaradt.
Krajuhint sürgősen hivatták a városba, a rádióállomásra, s onnan visszatérve szárazon (legalábbis Bikovnak tűnt így) közölte, hogy a startot holnapután reggelre halasztották, holnap pedig bizottság száll ki.
— S este pedig… e… ünnepi vacsora lesz. Frakk nem kötelező.
Jurkovszkij határozottan összeharapta a száját, Jermakov közömbösen ásított, Krutyikov viszont vállat vont, s ismét belemerült könyvébe.
— Menjünk, sétáljunk egyet — javasolta Dauge Bikovnak.
Kimentek a szállóból, s kényelmesen elindultak az utcán az űrrepülőtér felé.
— Tósztok, dagályos beszédek — legyintett Johanics fáradtan. — Ki nem állhatom!
— No, tudod — Bikov elégedetlenül pillantott rá. — Mégiscsak egy ilyen esemény előtt…
— Ugyan, milyen előtt? Az emberek teszik a dolgukat. Mi ebben a rendkívüli? Hiszen nem jelöltek ki különbizottságot, tegyük fel azért, hogy megemlékezzen az expedíció elindulásáról.
— Nyilván előfordul olyan is, hogy kijelölnek.
— Dőre dolog. Ez csak az idegeket borzolja.
Egy ideig némán lépdeltek. Bikov megkérdezte: — Akkor mégis miért van így?
— Az ördög tudja, miért. Úgy gondolom, hogy ősidőktől fogva alakult így, amikor “fel kellett világosítani” az embereket, lelkesíteni kellett őket még a megszokott, elemien szükséges munka elvégzésére is… Nos, attól fogva alakult ez így, s nem tudnak lemondani erről az ostoba szokásról. Hiszen ki tudná jobban nálunk a Hiusz-expedíció jelentőségét! Nevetséges lángra gyújtó, elcsépelt igazságokat hirdetni korunkban… S mi célból? Hogy ezredszer verjék a fejünkbe azt, amit az anyatejjel szívtunk magunkba?
Visszafordultak a szállóhoz. Az étkező bejáratánál Dauge megtorpant, hátrált, s meglökte Bikovot.
— Csöndesen!
Az ebédlőt félhomályos esti napfény világította meg. A díványon egymáshoz hajolva ült Bogdan Szpicin és Vera Nyikolajevna. Hallgattak, az ablakot nézték, arcuk oly komoly és oly hihetetlenül szomorú volt. hogy Bikovnak összeszorult a szíve. Bogdan nagy, fehér kezével átfogta az asszony keskeny, törékeny vállat. Dauge megrántotta Alekszej kabátujját, s lábujjhegyen felmentek az első emeletre.
— Nos, Alekszej, van ilyen… — szólalt meg Dauge. — Csak egy hétig, két hétig vannak együtt, majd ismét elválnak.
Vera Nyikolajevna öt évvel idősebb nála… Szerelem, semmit nem tehetsz ellene. Igazi, nagy szerelem….
Eltöprengett. Bikov óvatosan megkérdezte — Akkor miért nem házasodnak össze?
— Mi? Hogy miért nem házasodnak össze? — Dauge rövid habozás után válaszolt; — Ugyan, mi köze ehhez az egésznek? Évente egyszer, sokat mondok, ha kétszer találkoznak, érted?
— Értem — dünnyögte Bikov, majd határozottan kijelentette: — Egy fenét, semmit nem értek! Összeházasodtak volna, együtt élnének s együtt repülnének…
— Együtt… Együtt nem tehetik, Alekszej. Évente egyszer-kétszer vannak együtt. Együtt nem repülhetnek, hiszen Bogdan olyan expedíciókba indul, ahová nőket nem visznek. Ugyan, miféle család lenne?
— Nem — jelentette ki határozottan Bikov —, el tudnák intézni, ha valóban akarnák.
— Persze, lehetséges. Lehet, hogy egyszerűen csak megjátsszák a szerelmet?
— Ugyan, mit gondolsz…
— Én, Alekszej — Dauge hangja megremegett —, az életem adnám azért, akit szeretek! Barátom, én gyönge ember vagyok.
Másnap megérkeztek Moszkvából a vendégek. Bikov meglepődve s megelégedve tapasztalta, hogy a vacsora vidáman telt el. Elhangzottak beszédek (úgy érezte, hogy nem rosszak) és tósztok (csak pezsgő mellett) s jókívánságok. Krajuhin elmesélt néhány nevetséges epizódot a bolygóközi űrrepülés korai időszakából.