Jurkovszkijt pedig egyszer csak elkapta a hév Bagrickij iránt. Elmondta kedvenc versét, a Csempészeket, majd amikor a taps elült, szomorúan hozzátette: — Lám… mennyi remek vers született a tengerről és a matrózokról, rólunk viszont egyáltalán nem írnak.
Örökösen csak az, hogy “repülj, rakétám, előre.”
— A költők több ezer éve ismerik a tengert — jegyezte meg Vera Nyikolajevna —, a világűrt viszont még egyáltalán nem ismerik. Légy türelemmel, Vologya, írnak majd nagyszerű verseket rólunk is.
Jurkovszkij kezel csókolt neki. — Türelemmel leszek, Verocska.
Amikor a vendégek szétszéledtek, Krutyikov sóhajtva jegyezte meg: — Hála istennek, szépen elüldögéltünk. Csak…
— Igen — biccentett Dauge. — Magunk között a búcsúvacsora szebb lett volna.
Krajuhin felállt, s nagy zajjal hátratolta karosszékét.
— Figyelem, barátaim — mondta. — Egy perc figyelem. — Most magunk között vagyunk, s szeretnék néhány szót szólni hozzátok. Alekszej Petrovics, kérem, öntsön mindenkinek… Csak egy csöppet, ne izgulj.
Anatolij… így, köszönöm. Barátaim! Én vagyok közöttetek a legöregebb bolygóközi űrhajós… igen. Szörnyű rágondolni, micsoda koporsókban kezdtük az egészet! A Hiusszal összehasonlítva ócska batárok voltak, hogy mást ne mondjak. Nem tartozom azok közé az öntelt tökfilkók közé, akik azért zsörtölődnek, hogy a mai fiatalságnak sokkal könnyebb a dolga, mint nekünk volt. Tudom, milyen bonyolult feladat vár rátok. A feladatokat mindig az eszközök határozzék meg, s amennyivel nagyobb hatásúak a mostani eszközeink, annyival bonyolultabbak a feladatok.
Nem lesz könnyebb dolgotok, mint nekünk volt… sőt, nehezebb lesz, miután rajtatok nagyobb a felelősség.
Barátaim, ha nagyon nehéz helyzetbe kerültök, kérlek titeket, jusson eszetekbe, kiért és miért teszitek ezt! Elég jól ismerem mindnyájatokat, hogy biztos legyek benne; ha ez jut az eszetekbe, megsokszorozódik az erőtök. Nos… ez minden. Ürítem rátok a poharam!
Felemelte poharát, s gyorsan elhagyta a szobát. Egy ideig mindnyájan némán üllek. Majd felállt Jurkovszkij. s halkan így szólt: — Nos, argonauták… igyunk az öregre!
Ezen az estén Bikov szemét sokáig elkerülte az álom.
Felállt, lámpát gyújtott, az asztalhoz lépett, s a lámpára meredve sokáig ült mozdulatlanul. Tekintete az újságra tévedt, melyet napközben végül is nem tudott megnézni.
“Honosítsuk meg bátrabban a nagy rezgésszámú szántást” — ez volt a vezércikk. “Izlandi iskolások töltik a szünidőt a Krímben”, “A távol-keleti víz alatti állami gazdaságok terven felül 30 millió tonna planktont adnak az államnak”, “Új másfél millió kilowattos termonukleáris erőmű üzembe helyezése Verhojanszkban”, “Mikrohelikopter-verseny. Győztese — Vaszja Ptyicin, tizenöt éves iskolás”, “Százéves gyorskorcsolyázók versenye”.
Bikov zizegve továbblapozott.
“Latin-amerikai sztereófilm-fesztivál”. “Angol-szovjet Asztrofizikai Obszervatórium építése a Holdon”, “A Marsról jelentik…”
Bikov az újságra pillantott, gondolt egyet, s összehajtotta, majd a zsebébe dugta. Ezt magával kell vinnie. A Föld lélegzését, az otthonos planéta pulzusának lüktetését érzi benne, s ezt távoli útja során végig szeretné érezni. Szimbólum… Alekszej sóhajtott, és eloltotta a lámpát.
A start reggelén derűs égbolt fogadta őket. Öt órakor már egyikőjük sem aludt, a szalonban gyülekeztek, üldögéltek, egyik sarokból a másikba sétáltak. Keveset és kedvetlenül reggeliztek, de Jermakov úgy tett, mintha nem vette volna észre ezt. Krajuhin és a vendégek fojtott hangon beszélgettek valamiről. Megérkeztek az autók. A korai idő ellenére az utca tele volt emberekkel. Senki nem kiabált jelszavakat és üdvözléseket, senki nem rohant hozzájuk virággal, az emberek csak álltak és nézték őket, de olyan szemekkel, ahogy rokonaikra és közeli hozzátartozóikra szoktak nézni, ha azok távoli és veszélyes útra indulnak. A kocsik sebességüket fokozva elhagyták a várost.
S ekkor Bikovval valami olyasmi történt, amire később sokáig értetlenül és szégyenkezve emlékezett vissza.
Különös görcs vett erőt rajta. Mint aki meghasonlott, egyfajta közömbös kíváncsisággal, kívülállóként vizsgálta önmagát, s képtelen volt gondolatalt összpontosítani. Gondolatfoszlányok csapkodtak tejében. Azonban egyikbe sem tudott belekapaszkodni.
A fedezéknél búcsúzkodni kezdtek. Bikov gépiesen megszorított egy-egy kezet, ostoba, dermedt mosolyt érzett az arcán, s képtelen volt azt elhessegetni. Krajuhin mondott neki valamit, megölelték egymást, és összecsókolództak. Alekszej készségesen bólogatott, amikor a városi tanács elnöke hevesen magyarázott valamit, s a vállát veregette. Majd merev, nehezen mozgó lábakkal félrevonult, s nézte, hogyan öleli át Szpicin Vera Nyikolajevna vállát, aki viszont tenyerével a férfi arcát simogatta. Dauge kézen fogta Alekszejt, s a kocsihoz vezette.
…Amikor Bikov felemelte tekintetét, már a reaktor gyűrűjének tompán csillogó, domború felülete magaslott fölötte. Végül megértette, mi zavarta őt. Agyában öntudatlanul, de mégis világosan egy és ugyanaz a gondolat zakatolt: “Utoljára. Utoljára.” Képtelen volt rájönni, mikor fészkelte be magát az agyába, de most már képtelen volt megválni ettől a szótól.
— Mindenki a helyére! — kiáltotta Jermakov természetellenesen éles hangon.
Bikov hátrapillantott. A gépkocsik, melyek a Hiuszhoz szállították őket, már eltávoztak. Sima, kihalt tundra terült el körülöttük.
— Alekszej Petrovics, ne maradjon le!
“Az utolsó léptek a földön” — gondolta, miközben különös kíváncsisággal fülelt önmagára, s a hajlékony fémhágcsóhoz ért. “Az utolsó korty földi levegő” — futott végig rajta, s belekapaszkodott a beszállónyílás peremébe.
Valaki — úgy érezte, hogy Jurkovszkij — haragosan meglökte hátulról, s kérte, hogy legyen óvatosabb. “Az utolsó pillantás a kék égre.. ” A nyílás nagy csattanással becsapódott. Ekkor jött rá, hogy fél. Egyszerűen gyáva.
Ettől nyomban megnyugodott, s követte Daugét a társalgóba. Helyet foglaltak a karosszékekben, Bikov, Dauge és Jurkovszkij, s némán becsatolták a széles, rugalmas biztonsági öveket.
Jermakov, Szpicin és Krutyikov nyilván a navigációs fülkében voltak.
Bikov Jurkovszkijra pillantott. Jurkovszkij arca haragos volt, orrán sárgás folt jelent meg. “Alaposan odavágtam neki akkor…” — gondolta Bikov futó bűntudattal.
— Felkészülni! — csendült fel a láthatatlan hangszóróból Jermakov magas és csengő hangja.
Halotti csönd köszöntött be. Bikovot egy pillanatra hányinger és gyöngeség fogta el. Óriási akaraterővel fojtotta el a tehetetlenség undorító érzését, és Daugé-ra sandított.
Dauge összpontosítva maga elé meredt — Start!
Mennydörgésszerű robaj hallatszott alulról. Hirtelen minden megmozdult. Az ülés támlája puhán nekifeszült a hátuknak. Bikov tejes erejéből behunyta szemét, s színes köröket pillantott meg maga előtt. A dübörgés erősödött, majd csendesebb lett s végül végképp teljesen elült. Csend köszöntött be. Bikov óvatosan kinyitotta a szemét, s Daugéhoz-fordult.
— Többé nem fog fájni — közölte vele érthetően és vidám hangon Dauge. — Megtörtént a start.
Jurkovszkij hirtelen dühösen a homlokára csapott.