— Mi van veled? — kérdezte rémülten Dauge.
— Az ördögbe! A szállóban felejtettem a villanyborotvámat, s azt hiszem, nem kapcsoltam ki!
Bikov kissé nehezen ült fel, tenyerével alaposan megdörzsölte a halántékát, s megkönnyebbülten felsóhajtott.
Második rész
Krajuhin
Estére az időjárás elromlott. Az óceán felől dermesztő hideg áradt, szürke köd gördült lassú, sűrű hullámokban a tundra felett. Alacsonyan gomolygó felhők vonták be az eget. Borongós félhomály, majdnem éjszakai sötétség köszöntött be.
A 7-es űrrepülőtér központi rádióállomásának parancsnoki szobájában meleg volt, és világos. Krajuhin állát mellére ejtve szendergett foteljában. Száradt agyag tapadt cipőjére, lábát esetlenül kinyújtotta, nagy, szögletes keze súlyosan nehezedett párnázott széke karfájára. Az ajtó felett az óra hangosan ketyegve számlálta a perceket.
Krajuhin minden csettenésre felkapta egy pillanatra kékes szemhéját. Az asztal peremén egy csésze tea hűlt érintetlenül. A félig nyitott ajtón bekukucskált az ügyeletes, egy darabig határozatlanul ácsorgott, majd lábujjhegyen lépkedve letett Krajuhin elé egy köteg rádiótáviratot.
— Mi újság? — kérdezte rekedten Krajuhin.
Az ügyeletes összerezzent.
— Há-á-át… semmi. A Hiusz harminc perccel ezelőtt közölte, hogy minden rendben. — A televíziós összeköttetést rendbe hozták?
— Nem sikerül, Nyikolaj Zaharovics. Sehogy sem sikerül egyelőre…
Krajuhin sokáig hallgatott (az ügyeletes egyik lábáról a másikra állt, és köhécselt), majd ezt mondta: — Szóval semmi újság?
— Sajnos semmi.
— Na, jó…
Krajuhin a rádiótáviratokra pillantott, majd ismét lehunyta szemét.
Tompa, elnyújtott fájdalmat érzett szívében, a bal válla is belesajgott. Kinyújtott lába elzsibbadt, de nem volt kedve mozgatni. Szinte kényszerítette magát, hogy kezét levegye a karfáról, nyúljon a csésze után. A teát hányingerkeltően émelyítőnek érezte. “Az idegeimmel van baj — állapította meg magában. — Az idegeimmel meg az öregséggel.” Eddig nem vette észre, hogy vannak idegei. Pedig az orvosok eleget figyelmeztették, árt neki, ha idegeskedik. Ő csak nevetett. Ő sohasem ideges… A mai napig…
Ma, 19… augusztus 18-án, moszkvai idő szerint pontosan 5 órakor kezdődött el az, amire másfél évtizeden keresztül készült. Másfél évtized kutatás, harc, feszültség… S lám, mivel végződött mindez: Itt ül, s hallgatja a bánatos őszi hangokat, az esőcseppek egyhangú dobolását az ablaküvegen, a tetőről lezúduló víz csobogását, a szél elvékonyodó süvítését. És nincs lehetősége, hogy a továbbiakban beleszóljon az események menetébe. Hat válogatottan bátor férfi a világ legtökéletesebb bolygóközi űrhajója fedélzetén átvette tőle a stafétabotot, s elindultak dédelgetett álma megvalósítására. Ő pedig itt maradt, elhagyta az ereje, összeroskadt… És most csak vár, vár, vár…
Egy pillanatra sajnálni kezdte magát, irigyelte a fiatalokat. De aztán mindent elnyomott benne az aggodalom. Mi lesz velük?… A Hiusz próbarepülése szerencsésen lezajlott. Úgy tűnik, a legapróbb részletekig kiismerték a fotoreaktor titánburkában végbemenő folyamatokat… A mérnökök abszolút pontossággal ki tudják számítani, mi megy ott végbe a másodperc milliomod része alatt, és előre tudják jelezni, mi következik be a továbbiakban. Mindent számításba vettek: az óriási hőmérsékletet, az iszonyatos nyomást és feszültséget. Mégis… a sors gonosz keze nem robbantotta fel a szegény Petroszjant?
Krajuhin nagy nehezen lenyelt néhány kanál teát. Torka kiszáradt, szeme fájt. Undorító borzongás lett úrrá rajta. Az ablaküvegen csillogó patakokban ömlött a víz.
— Utálatos idő — dünnyögte, s fázósan válla közé húzta fejét.
Az expedíció kudarca életének tragédiája lenne… Éppen most, amikor úgyis annyian vannak az óvatoskodók, akik nem hisznek a Hiuszban, és még el sem ült a hűhó, amit ők csaptak az első Hiusz felrobbanása után. Akkor úgy nézett ki, hogy győztek a kishitűek, és a fotonmeghajtás ötletét hosszú időre leírták. Talán örökre. Csupán a kormánybizottság beavatkozására hallgattak el az ellendrukkerek.
Nem, nem panaszkodhat. Óriási eszközöket követelt, és mindent megkapott, talán még többet is, mint amiben reménykedhetett. Követelte, hogy távolítsák el azokat a munkatársakat, akiknek jelenlétét az ügy szempontjából károsnak vagy szükségtelennek tartotta. Megtették, pedig voltak közöttük olyanok is, akik korábban komoly érdemeket szereztek.
Félelmet nem ismerve kísérletezett, és hittek neki. Nyilván látták, milyen óriási akaraterő, megingathatatlan meggyőződés dolgozott benne. A lényeg persze az volt, hogy végül minden sikerült.
Krajuhin — két nagy bolygó és néhány hold első kutatója, a világ öt legnagyobb mesterséges égitestjének az építője — a bolygóközi űrhajósok három nemzedékét nevelte fel.
Tanítványai bálványozták. Most pedig a leghatalmasabb bolygóközi űrflotta élén áll. Nehéz sikerek voltak ezek. Ott álltak mögötte a hősi halált halt társak, az elviselhetetlen kétségbeesés és borzalom órái, a pótolhatatlan veszteségek fájdalma… Ezzel fizették meg a diadalok, a boldogság és a büszkeség káprázatos pillanatait… De sosem nézhetett hátra. Sietnie kellett. Egy nagy nép bízta rá legjobb fiait, elsőrangú technikáját. S cserében a bizalomért azt kívánta, hogy győzze le a világűrt, szerezze meg titkait és kincseit. Vajon neki, Krajuhinnak van-e elég ereje hozzá, hogy népét megajándékozza ezzel a győzelemmel? Igen, ha a Hiusz sikerrel tér vissza, akkor a fotonrakétának nem lesz több ellenfele. Igen, ha…
Krajuhin felállt, s zsibbadt lábait megmozgatva járkált egyik saroktól a másikig.
— Ez így nem megy — szögezte le hangosan. — Jósolgatok, akár egy öregasszony… “Mi lesz, ha…”
Lényegében jól tudta, a világon senki és semmi nem képes már megállítani a fotontechnika viharos fejlődését. Attól a pillanattól, hogy sikerült megteremteni az “abszolút tükör”
első szemeit, a régi impulzusrakéták sorsa meg volt pecsételve. A világűr mostantól fogva egyre hátrálni fog.
Vicsorogva, újabb áldozatokat követelve… de egyre hátrál.
Először a Naprendszeren belül vonja vissza mezsgyéit, aztán (ki tudja, lehet, hogy erre még Krajuhin életében sor kerül) a csillagközi végtelenben.
Milyen erős bilincsek kötik a Földhöz a gondolkodást!
Hányan támadták a bolygóközi űrrepülés ötletét már az első pillanattól, olyanok, akik a régi babérokon ültek, nem tudtak már továbblépni, így egész további életüket annak szentelték, hogy bebizonyítsák; a foton hajtómű megvalósítása képtelenség. Voltak, akik kezdetben lehetetlennek tartották ezt az újítást, később pedig már nem volt elég bátorságuk hozzá, hogy elismerjék tévedésüket. De voltak az ellenzők között becsületesen óvatosak, örök földhözragadtak is, akik egyszerűen féltek attól, hogy óriási kockázatnak tegyenek ki embereket és az állam vagyonát… Sokan voltak, jóval többen, mint ahogy Krajuhin és fegyvertársai szerették volna, de ő mindig megtörte ellenállásukat. Azt harsogták: “Gyökértelen fantáziálás! A távoli jövő ügye!” Azt követelték, hogy számoljon el a tucatszámra kiégett modellekkel, ő viszont űrbe emelte s Föld körüli pályára küldte a pilóta nélküli Hétfejű sárkányt. Próbálták felhasználni ellene az első Hiusz pusztulását, de ez sem sikerült. A második Hiusz is útnak Indult. Talán Krajuhin tévedett, amikor a Hiusz elé ilyen nyaktörő feladatot tűzött ki? Talán először már ismert utakra kellett volna felhasználni a fotonrakétát, ki kellett volna ismerni, elterjedt és megbízható közlekedési eszközzé kellett volna tenni? Lehetséges… Mennyi időt vesztegettek volna el? A Golkonda kincsei azonban felfedezésre várnak. S egyedül a Hiusz teszi lehetővé, hogy az ember birtokába vegye őket.