Krajuhin ismét visszaereszkedett a karosszékbe, karjával átfogta vállát, s mozdulatlanságba dermedt. Rázta a hideg. Arra gondolt, hogy ettől lett beteg, ettől a neki megszokhatatlan passzív várakozástól, tehetetlen idegeskedéstől. Százszor jobb lenne, ha ő maga vezetné az expedíciót. Persze őt nem engedték volna el. Különben is, kinek kellett volna ő ott, a Naprendszer legszörnyűbb bolygóján, kiégett tüdejével, mesterséges gyomrával, elhasználódott szívével? Csak egy dologban tudott segíteni nekik, óriási tapasztalatával, hidegvérével és körültekintésével. Azzal, hogy tudott visszavonulni. A mai fiatalok elfelejtették ezt a tudományt, pedig mindennél többel ér. Ez a hat férfi fiatal, türelmetlen és heves. Félelmet nem ismernek, s hiányzik belőlük az óvatosság értékes adottsága. Nem fogják kímélni életüket, elfeledkeznek róla, vagy nem fogják fel azt, hogy milyen óriási kárt okoznak pusztulásukkal a nemes ügynek, a világűr meghódításának. Egyetlen Golkonda sem pótolhatja ezt a kárt. Senki nem tudja, mi történt a bevehetetlen bolygó arcát eltakaró fehér lepel alatt, mindent a Hiusz számlájára írnak majd, a tervrajzok és számítások az archívumok poros raktáraiban maradnak, s jó néhány évre visszatér a régi impulzív rakéták korszaka.
Jobb nem is gondolni erre. Különben sincs oka, hogy megvonja bizalmát ettől a hat férfitól.
Jermakov… Az okos, hidegvérű, mindig nyugodt Anatolij Jermakov. Talán ő az egyetlen, aki eléggé tapasztalt ahhoz, hogy reálisan értékelje: mit jelent a termonukleáris rakéta a bolygóközi űrrepülésben. Ebben nincs semmi meglepő.
Egész eddigi élete Krajuhin szeme előtt zajlott. Ő vitte el — még szinte kölyökként — az első űrutazásra. Vele osztotta meg először merész és nagyvonalú ötleteit, amelyek egészen fantasztikusaknak tűntek. Őt követte abban is, hogy mindig elutasította a szellemi restség és a rutin kínálta kényelmes megoldásokat, tőle vette az emberismeret nehéz leckéit, benne látta az igaz példát a haza odaadó szolgálatára. És mégis… Most úgy megy a Vénuszra, mint baka a rohamra, s gondolkodás nélkül veti mellét a lőrésre, hogy bosszút álljon mindenért — felesége szörnyű, értelmetlen pusztulásáért, társai tűzhaláláért.
Ő sem látja a meghódítandó Vénuszon túl a meghódítható Világmindenséget…
Dauge, a tehetséges radiogeológus számára az Urán Golkonda mesés gazdagsága a legcsábítóbb. Minden bizonnyal úgy érzi magát, mint a szenvedélyes vadász, aki hosszú ideig a város menti ligetek szegényes adományaival kellett hogy beérje, s egyszer csak meghívást kap egy igazi vadaskertbe, mely tele van vaddal. Na persze, neki ott a Földön Masa Jurkovszkaja… Ő viszont ízig-vérig geológus, s ezért természetesen nem engedheti meg, hogy a családi gondok túlságosan befolyásolják.
Jurkovszkij, a sikeres kutató geológus számára ez az űrrepülés elsősorban új rekordot és izgalmakat jelent. Nem nagyon vonzza őt a dicsőség és elismerés, nyíltan kigúnyolta azokat a pilótákat, akik megrészegültek az ország hálájától és figyelmétől. A legkockázatosabb expedíciókban vett részt, arcképe azonban ritkán jelent meg az újságokban és a tévé képernyőjén. Azért szomjúhozza a veszélyt, mert szereti érezni az ínyencfalat illatát. Igaz, szégyenlősen titkolja ezt a kis gyengéjét, melyet Krajuhin egyszer “a monte-cristói hősszerep legostobább újraripacskodásának” titulált. Romantikus lélek… Kár, hogy nem fogadja el, nem kedveli Bikovot, akit szakbarbársággal, óvatoskodással, korlátoltsággal és mindennemű fantázia hiányával vádolt. Jurkovszkij legfőbb hibája éppen túlságosan élénk fantáziája…
Bogdan Szpicin… aki őszintén nem érti, miképp lehet bármi mással foglalkozni, mint a bolygóközi űrhajók vezetésével. Most, amikor az űrhajózás korábbi céljait korlátozó akadályok elhárultak, a világűr igazi gazdájának érzi magát. Nevetséges fickó! A világűrön és az irányítópulton kívül az ő számára egyedül Vera, a kedves és gyöngéd Vera létezik, az egyetlen nő a világon s talán az egyetlen ember is, aki maradéktalanul megérti őt. Egy lovaghoz hasonlít leginkább, aki vezeti űrhajóját, s közben arra gondol, hogy mindezt a kiválasztott hölgy becsületéért teszi…
Mihail Antonovics Krutyikov viszont egyszerűen a legjobb navigátor az országban — ez minden. Jólelkű, gyengéd, kedveli a baráti társaságot és az ünnepélyes eseményeket, melyekre egész családjával jár el — feleségével és két gyermekével; remek matematikus, aki az űrhajózás bonyolult feladatainak néhány elvileg új megoldását is javasolta. Éppoly szívesen pózol filmtudósítók objektívei előtt, mint amilyen önfeledten játszik napokon keresztül a gyerekekkel. A legjelentéktelenebb feladatokat sem utasítja vissza, és soha nem hárította el a legnyaktörőbb utakat sem. Ha nincs Krajuhin, akkor a puha és engedékeny Krutyikovot bizonyára mindig az aszteroidok övezetébe küldték volna, egyhangú, ám veszélyes utakra. Most régi barátja, Szpicin mellett foglalhatta el szokott helyét, s naivan örült neki.
A végül Alekszej Bikov… Krajuhin elmosolyodott, maga elé idézte a férfi téglavörös arcát, apró, egymáshoz közel ülő szemét, orrának hámló, lilás hegyét, domború homloka fölött ágaskodó, kemény szálú haját. Nem szépfiú, egyáltalán nem olyan, mint Jurkovszkij… S ami a verseket illeti, abban sem nagymester… Viszont remek gyakorlati mérnök. S milyen gyorsan reagál a váratlan eseményekre! Elég, ha csak arra gondol, hogy ml történt a szögesdrót kerítésnél vagy a próbaúton… Alekszej Petrovics számára a vénuszi expedíció csupán különös és váratlan kiküldetés, mely természetesen csak egy időre ragadta el őt az ázsiai homoksivatagokban megszokott munkájától. S kellemes lehetőség arra, hogy teljes csillogásában bemutassa nagyszerű járművezetői és nukleáris mérnöki képességeit, s lehetőség, mint minden egyszerű szívű, jólelkű ember számára, hogy barátai körében eldicsekedhessen majd avval, hogy részt vett egy bolygóközi űrrepülésben.
Másrészt nagyon is érthető és indokolt a félelme — hiszen tapasztalatlan űrutazó — a Földön túli világ ijesztő és nagyszabású titkaival szemben. Nagyon jó, hogy ott van az expedícióban.
Így együtt a hat ember — remek “válogatott”. Egy mindnyájuk számára lényeges, de igazából nehezen értékelhető dolog köti össze emberi tulajdonságalkat: mindnyájan kommunisták, becsületes és ügyszerető emberek. Ami pedig a gyöngeségeiket és hibáikat illeti…
nos, a hat férfi érdemei csodálatosan kiegészítik egymást, s ő, Krajuhin jogosan lehet büszke arra a képességére, hogy jól válogatja össze az embereit.
Krajuhin, szemét lehunyva, újból és újból emlékezetébe idézi Jermakov arcát, a pilótákét, a geológusokét, a “sivatagi szakértőét”… Csak… ne lábatlankodnának örökösen körötte az óvatos kishitűek! Igaz, kételyük nemcsak kárt okozott. A régivel folytatott harcban izmosodik az új erő. Be kell ismernie, hogy ez a harc nagyban növelte a Hiusz erejét és sérthetetlenségét. A kár mégis sokkal nagyobb volt.
Töméntelen energiája ráment az értelmetlen harcra, ellenfeleik jócskán aláásták a Hiusz tervezőjének a hatalmas ötlet igazába vetett hitét.
Hiszen az ellenfelek között akadtak olyanok is, akik egykor Krajuhin közeli barátai és segítőtársai voltak, akikben egykor szinte vakon bízott…