Amikor az ügyeletes ismét belépett a dolgozószobába, Krajuhin akkora dühvel pillantott rá, hogy a fiatalember megdermedt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, s zavartan pislogni kezdett. Krajuhin azonban már magához tért. — Mi újság? — kérdezte.
— Rádiótávirat a bizottságtól, Nyikolaj Zaharovics.
— És?
— A Hiusz felöl érdeklődnek.
— Közölje, hogy minden… egyelőre minden rendben.
— Értettem. De…
— Mi van?
— Az aláírása…
— Adja ide!
Krajuhin sietve aláírta az iratot, s az asztalra hajította a tollat.
— A tévé-összeköttetés?
Az ügyeletes bűntudatosan széttárta karját.
— Rendben, elmehet.
Eszébe jutott búcsúztató beszéde az utolsó ebéd alkalmával. Igen, bizony nem egészen azt mondta, amit akart. De hiszen nem vághatta ki kertelés nélküclass="underline" “Ha elpusztultok, minden elveszett…”, vagy valami effélét.
Vagy talán így kellett volna tennie?
Imbolyogva felállt. Semmi kétség; megbetegedett.
Nagyon melege van, és ugyanakkor a hideg rázza. Jó lenne valami forró ételt kérni… Kezét a videotelefonhoz nyújtotta.
S ebben a pillanatban sietős lépteket hallott, a félig nyitott ajtó kitárult, s a vidám, mosolygó ügyeletes ezt kiabálta be: — Nyikolaj Zaharovics! Megvan az összeköttetés!
Jermakov kéri, hogy menjen a képernyőhöz!
— Megyek — felelte Krajuhin, de azért egy percet még az asztalra támaszkodva állt, s valahová az ügyeletes feje fölé bámult. “Jermakovot figyelmeztetni kell — egyre ez forgott a fejében. — Jermakovot feltétlenül figyelmeztetni kell. De vajon meg merem-e most tenni?”
Az ügyeletes nyugtalan, kérdő pillantást vetett rá, s ettől Krajuhin magához tért.
— Menjünk be.
A nagy televíziós központban a fehér fénycsövek vakító fénnyel világították meg a kerek, ezüstös színű képernyő előtt álló néhány karosszéket. Krajuhin hunyorgott, előhúzta fekete szemüvegét.
— Kapcsolják be — mondta, s a képernyőhöz lépett.
A pultnál felállt az ügyeletes. Szürke árnyak futottak végig a képernyőn, s a zöldes ürességből előtűnt Jermakov komoly arca. Krajuhinon átfutott, hogy a rádióhullámoknak másodpercekre van szükségük, hogy a Földig hozzák ezt a képet.
— Szervusz, fiacskám! — kezdte erőltetett vidámsággal. — Hogy látsz engem?
— Remekül, Nyikolaj Zaharovics — hangzott egy idő múlva a válasz.
— Minden rendben?
Megint szünet. Még szerencse, hogy a kép nem hagy ki. Kicsit szaggatott lesz ez a beszélgetés. Hagyjuk, hadd mondja egyfolytában, amit akar.
— Félórával ezelőtt tértünk rá az egyenes útvonalra.
Életemben először repülök a világűrben egyenes vonalban. Sokat vesződtünk azonban, míg az első szakasz pályáját meghatároztuk. Az elektronikus pályaelemzőt valóban korszerűsíteni kell. Krutyikov most dőlt le az ágyára, s alszik, mint akit fejbe vertek. A sebesség: ötven kilométer másodpercenként, a fotonreaktor nyugodtan működik, a tükör hőmérséklete: nulla fok, a radioaktív sugárzás: mint a Földön.
— Mi a helyzet a legénységgel?
— Remekül vagyunk.
Szünet. Most kérdezni kell.
— Bikov?
— Jól tartja magát. Levert, mert nincs lehetősége, hogy lenézzen a Földre.
— Mutasd meg neki!
— Értettem.
— Hogyan zajlott le a start?
— Simán. Jurkovszkij teljesen kiábrándult. Azt mondja, hogy ez a start még egy csecsemőt sem ébresztett volna fel.
— Ezért Bogdannak kell köszönetet mondanod. A munka dicséri a mestert.
— Természetesen, Nyikolaj Zaharovics. Elhallgattak, s várakozóan vizsgálgatták egymást az őket elválasztó millió kilométereken át. — No… és te?
— Ne nyugtalankodjon, Nyikolaj Zaharovics.
Jermakov gyorsan válaszolt. Nagyon is gyorsan a körülményekhez képest, mintha várta volna ezt a kérdést.
Krajuhin összeráncolta homlokát.
— Ügyeletes! — kiáltotta hevesen.
— Értettem.
— Menjen ki tíz percre a teremből!
Az ügyeletes sietve visszavonult, s gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
— Ne nyugtalankodjon! — ismételte Jermakov.
— Nem nyugtalankodom — mondta Krajuhin. — Én félek, barátocskám, egyszerűen félek.
Tűrhetetlen sokáig tartott, mire Jermakov összevonta a szemöldökét.
— Fél? Történt valami?
Hogyan magyarázza meg neki? Krajuhin lekapta szemüvegét, szemét összehúzta, majd megtörölte zsebkendőjével.
— Tolja, kérlek, légy óvatos! Úgy… Különösen ott, a Vénuszon.
Nem vagy gyerek, s meg kell, hogy értsd. Ha nagyon nehéz vagy veszélyes helyzetbe kerülsz, köpj az egészre, és gyere vissza. Most nem a Golkonda a döntő.
Beszélt, s közben úgy érezte; Anatolij nem érti. Nem állt rá azonban a nyelve, hogy egyenest megmondja neki: “Csökkentsd a minimumra a kockázatot. Most a lényeg, hogy sikeresen térj vissza. Ha valami történik veletek, hosszú időre le kell mondani a fotonrakétáról.” Mindig azt tartotta, hogy az űrhajósokat távol kell tartani a bizottságon belüli torzsalkodásoktól. Úgy érezte, hogy ez megingathatja bizalmukat a vezetőkben.
— Jobb félni, mint megijedni — folytatta, s rémülten érezte, hogy összefüggéstelenül és nem éppen meggyőzően beszél. — Értelmetlenül ne kockáztass…
— S ha nehéz vagy veszélyes lesz a helyzet?
Jermakov volt ő, Tolja Jermakov, aki az anyatejjel szívta magába az ellenszenvet a mellébeszélés és a ki nem mondott dolgok iránt. Szégyellte magát Krajuhin miatt, s sajnálta őt. Ő is nyugtalankodott. A képernyőhöz hajolt, s belebámult. Krajuhin sietve hátradőlt. Néhány másodpercig nyúlt a kínos szünet.
— Nos — kezdte Krajuhin, s igyekezett leküzdeni borzasztó fáradtságát —, tudod, mit mondok neked, Jermakov elvtárs? Nincs kedvem szellemességben versenyre kelni veled. Bizony…
— Értettem — felelte halkan Jermakov. — Nem fogok kockáztatni. Azt elfogadom, hogy az expedíció alapvető feladata megóvni az űrhajót és az embereket. Megóvom az űrhajót. Az embereket azonban nem fogom tudni visszatartani…
— Parancsnok vagy. Te vagy a parancsnok.
— Parancsnok vagyok. Azonban mindegyikőjüknek van feje és szíve. Nem fognak megérteni, s fogalmam sincs, ha úgy hozza a sors, képes leszek-e arra kényszeríteni őket, hogy hátráljanak meg. Nekem nincs akkora tekintélyem, mint magának…
— Nem értettél meg engem…
— Megértettem magát, Nyikolaj Zaharovics. S parancsa szerint kész vagyok lemondani még a büszkeségről is. De vajon ők lemondanak-e?
Jermakov világos tekintete egyenest Krajuhin agyába hatolt. Értették, miről van szó. Mindent értettek.
— Csupán sejthetem, mi jár a fejében…
Krajuhin lehorgasztotta busa fejét, s rekedten megjegyezte: — Rendben, tégy úgy, ahogy jónak látod. Látszik, hogy nincs mit tenni.
Minden reményem a te józanságodban van. Most azonban bocsáss meg, de megyek. Azt hiszem, egy kicsit megbetegedtem…
— Pihenni kell magának, Nyikolaj Zaharovics.
— Kell. — Ellenőrizd a rádióautomatikát. Az előírásnak megfelelően pontosan félóránként kell hogy észleljük a Hiusz automatikus jeleit. Minden két órában a te személyes jelentésedet. Egy másodpercet se késsél!
— Értettem.
— Na, isten veled! Én megyek.
Nem várt a következő válaszig. Még egy pillantást vetett Jermakov arcára, majd felállt, s botladozó léptekkel a kijárathoz indult. A padló himbálódzott alatta, felágaskodott. “Oda kell érnem…” — gondolta, s arccal előre, egy sötét szakadékba zuhant…