Krajuhin az ágyban, szobájában tért magához. Sütött a nap. A fejénél az éjjeliszekrény tele volt rakva különböző színű műanyag fiolákkal és dobozokkal. A doktor és Vera, mindketten fehér köpenyben voltak, mellette ültek, és nézték.
— Mennyi az idő? — kérdezte, s alig-alig forgott engedetlen nyelve.
— Tizenkettő óra öt — felelte sietve Vera — Milyen nap van?
— Huszadika.
— Harmadik napja…
Vera bólintott. Krajuhin nyugtalan lett, próbált felemelkedni.
— A Hiusz?
— Minden rendben, Nyikolaj Zaharovics. — Az orvos a vállánál fogva, óvatosan visszanyomta. — Feküdjön nyugodtan.
— Épp az előbb telefonáltak a rádióállomásról — nyugtatta meg Vera —, minden rendben.
— Jól van — dünnyögte Krajuhin. — Nagyon jól…
Az orvos az egyik fiolát a vállához tartotta. Sistergés hallatszott, s a gyógyszer beszívódott a bőr alá. Krajuhin lehunyta szemét. Majd jól érthetően kijelentette: — Kérem, közöljék Jermakovvaclass="underline" mindaz, amit neki mondtam, érvényét veszíti. Pánik volt az egész, a betegség…
— Félrebeszél — szólalt meg Vera.
Krajuhin meg akarta jegyezni, hogy ez nem félrebeszélés, de elaludt.
Éjszaka ébredt fel, s rögtön érezte, hogy jobban van.
Vera megitatta erőlevessel, és megetette kétszersülttel, majd indiai füvekből készült forró teával oltotta szomját.
— Kapcsolja be a rádiótáviratokat! — követelte Krajuhin.
— Pihennie kell! — tiltakozott Vera.
— Azt mondtam, kapcsolja be!
Vera engedelmesen bekapcsolta a magnetofont. Krajuhin szórakozottan hallgatta, közben a fehér mennyezetet bámulta, s arra gondolt, hogy a Hiusz bizonyára már megkezdte a fékezést. S észrevétlen ismét elaludt.
Az ezt követő napok nyugodtan teltek. Krajuhin gyorsan gyógyult. A doktor megengedte, hogy az ágyához videotelefont helyezzenek, tévéképernyőt kapott, s látogatókat fogadhatott. Késő estig megküldték neki a rádióállomásról a magnetofonszalagokat a Hiusz jelzéseivel és Jermakov jelentéseivel. Mérnökök, mesterek, szolgálatvezetők jöttek és mentek. Vacsora után Krajuhin végignézte az újságokat, bekapcsolta a moszkvai sztereó-tévéadást, beszélgetett Verával és Ljahovval, s rendszerint elfáradtan, éppen ezért megnyugodva lefeküdt aludni.
Reggel Vera berohant a szobába, sápadtan, zilált hajjal, s úgy érezte, hogy nagyon is hangosan kiáltotta neki oda: — A Hiusz nem ad jelzéseket! Éjszaka elhallgatott… elhallgatott… és…
és… már öt órája hallgat…
Vera az arcához kapott, s keserűen felzokogott.
Kozmikus támadás
“…. Vagy a regényírók és az újságírók hazudtak, vagy a mi utunk nem tipikus. Nincs benne semmi “bolygóközi”. Minden hétköznapi és megszokott. És mégis… De ez a “mégis” már az érzések és élmények világához tartozik. Ha a tényeket vesszük, akkor egyszerűen nehéz lenne elképzelni, hogy egy űrhajó fedélzetén vagy, s bolygóközi rakétád gigászi sebességgel vágtat a Nap felé.
Most, amikor ezeket a sorokat rovom, Jurkovszkij és Johanics a társalgóban a Vénusz térképe felett görnyednek — így nevezik azt a két kört egy nagy papírlapon, amelyen piros és kék köröcskék és zöld színnel árnyalt kisebb foltok vannak. Jurkovszkij megmagyarázta, hogy a vörösek jól ismert hegységek, a kékek — feltételezettek, melyeket csupán két vagy három alkalommal észleltek, a zöld foltok viszont azokat a helyeket jelölik, ahol nagy erejű mágneses anomáliákat tapasztaltak. S az a nagy, fekete paca — az Urán Golkonda. Ez minden. Valóban rejtélyes bolygó! Asztrogeológusaink órákon át ülnek a térkép fölé görnyedve, egyeztetik feljegyzéseiket, s félhangon szitkozódnak, amíg Jermakov elő nem bújik a parancsnoki fülkéből, hogy ebédelni menjen, s el nem kergeti őket az asztaltól. Krutyikov jelenleg ügyeletes, Bogdan a szomszédos kajütben, a lehajtható ágyon hétrét görnyedve olvas. Nem feledkezett el róla, hogy becsatolja magát — nyilván megszokásból. Ami Jermakovot illeti, bezárkózott a szobájába, és immár második órája ki se dugja az orral. Ő azonban egészen különleges eset…”
“…Tehát az elmúlt napokban semmi különleges nem történt. A pilótáknak és az elektronikus számítógépeknek sok dolguk volt, mielőtt a bolygóközi űrhajót kivezérelték az úgynevezett “egyenes pályára”, s egyenest elindult a találkozási ponthoz. Jermakov és Mihail Antonovics még a Földön kiszámított egy bizonyos “pokoli görbét”, egy háromdimenziós spirált, ezt követve a bolygóközi űrhajó legyőzte a Föld orbitális és tengely körüli forgásának nyomatékát, s kijutott a Vénusz pályasíkjára. Krutyikov később megjegyezte, hogy a Hiusz elektronikus pályaelemző berendezése nem állt teljesen a helyzet magaslatán. Mi, Jurkovszkij, Dauge és én, ezalatt a társalgóban ültünk, s a könnyű lökéseket füleltük. A karosszékek lengéscsillapítói azonban csodálatosak, ezért enyhe hányingeren kívül másban nem volt részünk. Később ebédet készítettem. Bőséges tartalékaink vannak termokonzervbe zárt készételekből, van még “friss” húsunk is, polietilén konzervdobozokban, gamma-sugarakkal sterilizálva, és jelentős mennyiségű zöldségünk és gyümölcsünk. Elhatároztam, hogy csillogni fogok szakácstudásommal. Mindenki dicsért. Csak Jurkovszkij csipkelődött: Jó, hogy legalább valamirevaló szakácsunk van. — Erre dühbe gurultam. Jermakov mellesleg meg is jegyezte Jurkovszkijnak: “Ahhoz viszont, amit maga főz, Vlagyimir Szergejevics, a legjobb esetben is csak a szél felőli oldalról ajánlatos közeledni.”
”Megkóstolta már?” — kérdezte érdeklődve Dauge.
”Krajuhin figyelmeztetett.”
Egy szó mint száz, az űrrepülés végéig szakácskodnom kell. Szíves örömest! A ”szépfiú” gúnyosan nevetgél. Végül is — köpök a magányos vitézekre!
Mindez csupán jelentéktelen apróság. Van viszont három nyugtalanító körülmény: az első — bármelyik pillanatban összeütközhetünk meteoritokkal, a második — a világűr látványa, és a harmadik: a legfontosabb — a beszélgetés Jermakovval. Na de mindent elmondok szép sorjában.
Nem volt olyan szerencsénk, mint Ljahovnak a berepülés alatt. Nem sokkal a start után a Hiusz találkozott egy meteorittal. Természetesen, ha nincs Jermakov, ezt közülünk senki nem veszi észre. Egyszerűen a lábunk megroggyant, s szívverésünk elállt, mintha gyorsliften ereszkednénk lefelé. Kiderült, hogy a Hiusz körül állandóan pásztázza egy ultrarövid hullámú lokátor a világűrt. Ha veszélyes közelségben meteorit mutatkozik, a számító-, döntéshozó berendezés a visszavert impulzusok alapján automatikusan meghatározza a meteorit pályáját és sebességét, egybeveti ezeket az adatokat az űrhajó sebességével és útvonalával, s megadja a megfelelő jelzéseket a kormányautomatikának. A tökéletesen automatikus vezérlésű bolygóközi űrhajó vagy lelassítja, vagy felgyorsítja mozgását; elengedi maga előtt a meteoritot, vagy utoléri és elhagyja. A találkozás egy meteorittal egyáltalán nem ritka és fölöttébb veszélyes eset. A Hiusz meteoritvédelmi rendszere egyelőre kiválóan működik…”
“… társaim nyugalma és a rendkívül hétköznapi helyzet ellenére — amikor mindenki nyugodtan dolgozik, pihen, olvas, vitatkozik — én mégis homályos nyugtalanságot érzek. Dauge azt mondta, hogy újoncok esetében ez gyakori állapot, ez a “világűr ösztönös érzése”, olyan, mint a tengeribetegség a tengerhez nem szokott ember számára. Nincs igaza! Miféle “világűrérzete” lehet egy olyan embernek, aki jószerével még nem látta a világűrt?