Hiszen a Hiuszon nincsenek ablakok, s az egyetlen megfigyelést szolgáló berendezés a kormányállásban van, ahová a pilótákon kívül másoknak szigorúan tilos a bemenet. Amíg ezen töprengtem, velem kivételt tettek, mi több, olyan körülmények között, melyek csak még fokozták nyugtalanságomat. Így történt.
Néhány órával ezelőtt a hetes űrrepülőtér rádióállomása televíziós kapcsolatot létesített velünk. Krajuhin a képernyőhöz kérette Jermakovot, beszélni akart vele. Miről beszélgettek, senki sem tudta, mivel Jermakov nyomban kiküldte az éppen ügyeletes Bogdant a navigációs fülkéből, és jól becsukta az ajtót. A beszélgetés nem tartott sokáig.
Jermakov hamarosan kijött, és szótlanul a kajütjébe vonult.
Dauge és Jurkovszkij már-már vidám jóslásokba bocsátkoztak, Bogdan azonban határozottan félbeszakította őket. Két óra múlva Jermakov volt a soros ügyeletes. Mikor átment a kormányosi állásba, kért, hogy menjek be hozzá.
Vége-hossza nem volt társaim csodálkozásának, mindenki furcsán nézett rám. Értem, hogy miért. Valóban, joggal hihették, hogy Jermakov Krajuhinnal az én személyemről beszélgetett. Magam is ezt gondoltam, s be kell ismernem, komolyan elfogott a nyugtalanság. A kormányállásban meleg volt, a titánborításon keresztül is áthallatszott a fotonreaktorok zúgása. Jermakov tekintetem kerülve megkérdezte, szeretném-e látni a Földet.
”Azt hiszem, Alekszej Petrovics, ugye erről ábrándozott?..”
A szívem hevesen megdobbant, ajkam egyszerre kiszáradt. Jermakov egy szót sem szólt, csak odavezetett egy nagy, hűtőgépre emlékeztető berendezéshez, melynek a tetején két szemlencse volt. Felajánlotta, hogy nézzek bele a lencsékbe. Kerek, fekete mélység tárult fel a szemem előtt, peremét gyönge, lilás fellobbanások szegélyezték. A feneketlen mélyben milliónyi fényes és tompán világító pontocska jelent meg, középpontjukban jól ki lehetett venni egy fénylő keresztet, tőle jobbra és kissé feljebb pedig megláttam egy meleg, zöld tónusú gömböt s mellette egy fényes csillagocskát. A Föld és a Hold voltak…
— Most az égbolt alsó féltekéje van maga előtt — magyarázta Jermakov. — A lencse peremén látható felvillanások az abszolút tükör fókuszában végbemenő termonukleáris robbanások visszfényei.”
Természetesen rögtön megnyugodtam: képtelen ötlet volt részemről, hogy azt hittem, “kiraknak” az űrhajóról, s visszaküldenek a Földre.
Az elém táruló látványban nem láttam semmi megdöbbentő újdonságot. Szinte ugyanezt láthattam az ashabadi planetáriumban, s ezt meg is mondtam Jermakovnak.
Egyetértően biccentett.
— Természetesen, hiszen ez csupán elektronikus kép. A röppálya pontosságának ellenőrzésére szolgál. A világos kereszt közepén azt a pontot jelzi, ahol mozgásunk tengelye keresztezi az égboltot.
Megkérdeztem, most milyen távolságra van a Földtől a Hiusz.
— Közel harmincmillió kilométerre… Ezt nézze! — Elfordította a kapcsolót, s a látótérben fényes, sárga korong gyúlt ki. A kereszt átmetszette, körötte a fekete pusztaságban csillagok remegtek…
— A Nap — magyarázta Jermakov. — Jobbra tőle pedig, látja, a Vénusz. Abban a pillanatban, amikor a Hiusz eléri pályáját, a Vénusz is benne lesz a találkozási pontban.
Kikapcsolta a berendezést, hellyel kínált, pillantást vetett a műszerfalra, melyet töméntelen kisebb-nagyobb számlap, különböző színű ellenőrző lámpa és mutató borított. S csak ezután kezdte a beszélgetést. Igyekszem mindent, ami elhangzott, szóról szóra felidézni.
Jermakov arca, mint mindig, nyugodt volt, a fekete karikák a szeme alatt s a komor ránc a homlokán arra utaltak viszont, hogy valami szokatlan dolog történt.
— Mondja, Alekszej Petrovics — kezdte, s merőn a szemembe nézett —, hogyan értékeli helyét az expedícióban?
— Hogyan érti ezt? — kezdtem ismét nyugtalankodni.
Egy ideig gondolkoztam, majd azt feleltem, hogy munkám során megszoktam, hogy annak az utasításait teljesítem, akinek a közvetlen hatáskörébe tartozom.
— Vagyis?
— Adott esetben az ön beosztottja vagyok, Anatolij Boriszovics.
Rövid töprengés után Jermakov megkérdezte: — És ha két, egymást kizáró parancsot kap?
— Mindig az utolsó parancsot teljesítjük. — Igyekeztem nyugodtan beszélni, be kell azonban vallanom, a beszélgetés alatt a hideg futkosott rajtam, a legostobább feltételezésekre jutottam, különféle terveket találtam ki arra az esetre, ha Jermakov hirtelen a fejébe veszi, hogy felhúzza hajójára a fekete zászlót, s kalózkodni kezd a bolygóközi útvonalakon. Ő azonban tovább faggatózott: — Tehát ha az én parancsom ellent fog mondani az Állami Bizottság elnöke által kiadott parancsnak, akkor nekem engedelmeskedik?
— Igen… — Ekkor fölöttébb ostobán megnyaltam a szájam szélét, s hozzátettem: — Nem vagyunk a hadseregben, teljesítek minden utasítást, hacsak nem mond ellent államunk érdekeinek… s természetesen pártunknak. Kommunista vagyok..
Elnevette magát.
— Nehogy azt gondolja, hogy összeesküvő vagyok. S ne higgye, hogy kételkedem abban, hogy hajtandó teljesíteni utasításaimat. Egyszerűen szeretném tudni, milyen viselkedésre számíthatok a maga részéről, ha a körülmények arra kényszerítenek bennünket, hogy megsértsük a bizottság utasításait. Nagyon örülök, hogy önben fegyelmezett és a szolgálatot ismerő emberre találtam.
Én is örültem, becsületszóra, elég volt elkapnom magabiztos, acélos, kemény tekintetét.
— Mégis szeretném tudni… — kockáztattam meg a kérdezést.
— Megmagyarázom… Pontosabban célzok rá, és ön megért. Arról van szó, hogy nem annyira az expedíció által vállalt feladatok végrehajtásától, mint inkább a Hiusz sikeres visszatérésétől nagyon sok függ. Nagyon is sok, s nekünk bizonyára nincs jogunk túlságosan nagy kockázatba keverednünk a Golkonda keresésében, még ha a bizottság közvetlen utasítását követjük, akkor sem…
Bólintott, s a kijárat felé vezetett. Szó se róla, van, min eltöprengenem. Hegyezd a füled, Alekszej Bikov! Semmit sem értek. Egyébként Krajuhin és Jermakov nem olyan emberek, akik valamitől is megijednek… Az ilyeneknek nagy bátorságra van szükségük ahhoz, hogy meghátráljanak… Miről is van hát szó?”
Pontot téve a leírtak után, s a füzetet gondosan visszarakva tábori táskájába, Bikov a társalgóba indult. Jurkovszkij, Dauge és Szpicin már ott voltak. Johanics a Vénusz térképét szántotta ujjával, Jurkovszkij pedig heves vitát folytatott Szpicinnel, melynek lényegét Bikov kezdetben képtelen volt megérteni. Úgy érezte, hogy számára felfoghatatlan dolgokról van szó, mivel a vitázók a tenzorszámítás fegyvertárából való fogalmakkal operáltak, s egyre-másra a különféle klasszikusoktól vett idézetet zúdítottak egymásra, ami mellesleg nem tette különösebben világossá az ügyet. Néhány megjegyzésük azonban nagyon érdekes és a szokványostól eltérő volt, s néhány perc múlva már Bikov is egy karosszékben terpeszkedett a könyvespolcnál, s félelmeiről elfeledkezve, mohón hallgatta őket.
— Ez a megközelítés óhatatlanul a newtonizmus ingoványába taszít — replikázott Jurkovszkij. — Hiszen ez majdnem ugyanaz, mintha a tér abszolút voltát hirdetné. Istenem, mire tanítottak téged!
— És Lorenz következtetései?
— És a tények, a töméntelen tény! Te pedig veszed a bátorságot, és elveted ezt! S mikor?! Majdnem száz évvel a relativitáselmélet megalkotása után…