— Lorenz megállapításait nem szándékozom vitatni — védekezett Bogdan. — S ne hidd magadról, hogy te vagy Einstein elméletének egyetlen követője és védőszentje. Csak azt akarom mondani, hogy…
— Hallgassuk, hallgassuk meg!
— Tehát: a technika mai állása mellett még messze vagyunk attól, hogy a gyakorlatban is összeütközzünk a relativitáselmélet következményeivel…
természetesen a mi szakmánkban.
— Vagy úgy!
— Igen, úgy, — Messze vagyunk?
— Messze. A világűr a bolygóközi űrhajós számára világűr.
Egynemű, üres közeg.
— Ha nem számítjuk a meteoritokat — vetette közbe hangját fel sem emelve Dauge.
— Igen, üres közeg: Közel tíz éve repülök, s valami különös oknál fogva még egyetlenegyszer sem kellett a számításaimban javítást tennem a relativitáselmélet kapcsán.
Elhallgattak, egymást nézték, mint a kakasok, mielőtt birokra kelnek.
— Akkor azt mondd meg, kérlek — kezdte behízelgő hangon Jurkovszkij —, hallottad-e a Vejánra küldött expedíció beszámolóját?
— Hová?
— A Vejánhoz… Nem hallottad? S először hallod ezt a nevet? Szomorú dolog, Bogdan!
— Mi is ez a Veján? — kérdezte Dauge.
— A Veján apró bolygó, pályája a Merkúr pályáján belül helyezkedik el. A Naptól való átlagos távolsága közel tízmillió kilométer. Miután ilyen közel van a Naphoz, gyors ütemben változik gőzzé, s azt hihetnénk, hogy száz év múlva egészen elpárolog… Valóban nem hallottál róla? — fordult Jurkovszkij ismét Bogdanhoz.
Bogdan a fejét ingatta.
— Akkor hallgasd meg, mit mesélt tavaly Fegya. S készülj fel rá, hogy szégyenben maradsz. Mert Fegya, aki részt vett ebben az expedícióban, ezt mesélte: “Ekkora távolságra a Naptól nem becsülhettük le azokat a még ismeretlen fondorlatokat, melyekkel a nagy erejű gravitációs tér meglephetett bennünket.” Voltak ilyen fondorlatok, s ez majdnem az expedíció életébe került.
Bizony úgy…
— Jól van, meséld el.
— Ide figyelj! List képtelen volt közvetlenül közel kerülni ehhez a bolygóhoz, a pályáját viszont elég pontosan meghatározta. S ekkor érte az első váratlan meglepetés: a mieink egyáltalán nem ott találtak a bolygóra, ahol pedig List számításai szerint lennie kellett volna.
— List tévedett — dünnyögte Bogdan.
— Tegyük fel. S hogy ne süljenek meg, a parancsnok tükörernyővel szerelte fel a bolygórepülőt. Kezdetben minden rendben ment. A kis bolygót felfedezték, s az árnyékába igyekeztek. A bolygó kicsi, tojás formájú szikladarab, vaskristály, melynek mindössze néhány kilométer az átmérője. Gyorsan forog, és ezért nem tud lehűlni, a mieink azonban abban reménykedtek, hogy sikerül a Nap elől mögéje rejtőzve megfigyeléseket folytatniuk. De nem így történt… — Jurkovszkij hatásos szünetet tartott, majd diadalittasan Szpicinre pillantott. — Űrhajójuk minél közelebb jutott a Naphoz, annál több, újabb és újabb különös jelenség lepte meg őket. A Nap váltogatta színét, sötétedett és vörösbe ment át, méretei szemmel láthatóan jóval gyorsabban nőttek, mint ahogy ezt a távlat törvényei indokolták volna. És végül — újabb diadalittas pillantást vetett Szpicin felé — egyszerre két oldalról melegítette és világította meg őket. Nem volt árnyék.
Fjodor azt mondta, ez borzalmas. Az űrhajó szinte hozzáért a Veján felizzított felszínéhez, mégsem volt árnyék! A hatalmas, elviselhetetlen hőséget árasztó Nap mintha minden oldalról körbefogta volna az űrhajót. S ott, ahol pedig nem kellett volna lennie, az ellenkező oldalon, ugyanolyan forrón és tompán világított az egész égboltot befedő, bíborvörös folt…
— Délibáb… — tételezte fel határozatlanul Bogdan.
— Délibáb a semmiben! Délibáb, mely perzsel, és protonáradatot bocsát ki magából! No, rendben, legyük fel.
S az, hogy az űrhajó összes giroszkópberendezése felmondta a szolgálatot, ez szintén a délibáb számlájára írandó? S az, hogy minden kronométer, beleértve a közönséges karórákat, pontosan huszonhárom percet késett a visszatérés után, ez is a délibáb eredménye?
Bogdan hallgatott.
— És mégis mivel magyarázzák ezt? — kérdezte Bikov.
— Magától értetődően azzal, hogy ilyen közel a Naphoz a vonzásmező eltorzult, s megváltoztak az “abszolút” tér- és időviszonyok. Csupán egy dologgal vigasztalhatod magad — Jurkovszkij színpadiasan Bogdan felé nyújtotta kezét. — Ezeket a jelenségeket még az einsteini relativitáselmélet sem magyarázza. A tény azonban tény marad: a tér nem “egyszerűen tér”, amelyről oly könnyelműen papoltál nekünk félórával ezelőtt. Legyenek bizonyság erre Fegya ősz hajszálai, akinek csupán ötödik, hatodik kísérletre sikerült elkormányoznia az űrhajót a Vejántól.
Jurkovszkij elhallgatott, felállt, s fütyörészve járkálni kezdett a társalgóban. Bikov kétségbeesetten törte a fejét, mit jelenthettek ezek a különös szavak, hogy “a tömegvonzás megváltoztatta az időt és a teret”. Alighogy erőt gyűjtött magában, hogy feltegyen egy kérdést, Dauge, aki egy percig gúnyosan méregette Jurkovszkijt, véget vetett a vitának.
— Vlagyimir, elég volt a fecsegésből! Teríts, s hívd Anatolij Boriszovicsot. Ideje vacsoráznunk.
Vacsora után, Krutyikovot kivéve, mindnyájan az asztalnál maradtak, ő átvette az ügyeletet. Jermakov kissé álmosan, de mint mindig, simára fésült hajjal és feszes tartásban üldögélt egy apró, vékony porceláncsésze mellett, s élvezettel szürcsölgette a forró kávét. Bogdan és Jurkovszkij szokás szerint tréfálództak, diákéveik humoros epizódjait elevenítették fel. Dauge komolyan és figyelmesen kevert valamilyen fantasztikus italt tucatnyi, különböző gyümölcsléből. Puha, tompa fény öntötte el a társalgót, minden állandó, kényelmes, nyugodt volt, s Bikov immár századszor gondolt arra, mennyire nem illik ez az idill ahhoz a fémdobozhoz, melyen őrült sebességgel hagyják maguk után a fekete pusztaság kilométer-millióit.
— Min töprengsz, Alekszej? — kérdezte Dauge.
Bikov bűntudatosan elmosolyodott.
— Csak úgy, tudod… elragadtak a gondolatok! Üldögélünk, teázgatunk…
Egyáltalán nem így képzeltem el.
— Ugyan, hát hogyan képzelted el? — Johanlcs komikusan csodálkozott. — Aha, könyvekből? Vagy újságcikkekből?
— Legalább azokból…
Jurkovszkij fellengzősen kontrázott: — A hős űrhajósok bátran leküzdik az ismeretlen út minden nehézségét, s félelmet nem ismerve fogadják a veszélyeket…
— Igen… valahogy így. Azután vártam a súlytalanságot és mindenféle új kalandot.
— Ne kísértsd az istent!
— Nem-nem, tudom, hogy egy állandó gyorsulással haladó űrhajóban nem köszönthet be a súlytalanság állapota. Mégis, nekem ez olyan kiábrándító volt.
Bogdan és Dauge kacagásban törtek ki.
— Higgye el, Alekszej Petrovics — mondta komolyan Jurkovszkij —, a súlytalanság állapotát kiküszöbölve lényegesen kényelmesebb az életünk.
Hiszen magának most szerencséje van. Emlékszem egy esetre, hat éve a Holdra tartottunk. S velünk jött, szintén első útjára, egy bizonyos szakértő. No, nem éppen sivatagi szakértő volt, csupán a szelenográfia jeles ismerője. Már jó ideje irt a Holdról, tanulmányozta, vitázott róla, csak addig még soha nem járt rajta. Félt a repüléstől. Hát… ilyen az élet…
— Gluzkinról van szó? — kérdezte Dauge.
— Róla, igen, Gluzkinról — mosolyodott el Jurkovszkij. — Tehát, startoltunk. Repülünk. Kikapcsoltuk a reaktort, s kiszabadítottuk az utasokat az amortizációs rekeszekből.