Mindenkinek rendkívül érdekes volt a súlytalanság, új élmények és a többi. Ez a Gluzkin is vidám volt, noha egy kissé sápadtnak tűnt. Úgy két óra múlva odaúszik hozzám, s megkérdezi: “Elvtárs, hol van itt a mellékhelyiség?” Én pedig ugye, elfelejtettem, hogy újonc. “Menjen — mondom neki — végig a folyosón, s jobbra az utolsó ajtó.” S többet nem mondtam neki. Ő pedig, szívbéli barátunk, elindult.
Most már mindenki mosolygott: Dauge, Bogdan, sőt még Jermakov Is. Bikov elkomorodva hallgatta.
— Nos, bezárkózott — oda, ahogy illik — folytatta Jurkovszkij. — Elmúlik öt perc, tíz perc, negyedóra, nem jön elő! Majd megjelenik… tetőtől talpig nedvesen.
Káromkodik, felhőként röpdösnek körötte a különféle színű és szagú buborékok… Mi pedig, ki hová tudott, menekültünk előle. Teljes erőre állítottuk a ventillátorokat, s nagy nehezen kipucoltuk a folyosót. Káromkodott a szegény holdkutató, de nem volt mit tenni!
Én is égek még most is, ha rágondolok. És akkor még nők is voltak velünk. Hát néha ilyen tréfákat űz velünk a súlytalanság, Alekszej Petrovics! — zárta le ünnepélyesen Jurkovszkij.
— Igen, a súlytalanság általában a vártnál kevesebb örömet okoz — erősítette meg Dauge, amikor a nevetés elcsitult. — Amíg kitanulod, hogyan viselkedj, alaposan megszenvedsz…
— Emlékszem — vette át a szót Bogdan —, ahogy az egyik…
— Várjatok csak! — szakította őket félbe Jermakov.
Alig hallható, vékony hang szűrődött át felülről, hol halkult, hol hullámszerűen erősödött, akár a szúnyog-zümmögés a sátorban. S Bikov látta, hogyan fehéredik el lassan Jermakov, hogyan sápadt el s vált lilává Dauge arca, Szpicin tágra nyitotta szemét, Jurkovszkij pofacsontján pedig kidagadtak az izmok. Mindnyájan fölfelé bámultak.
Bikov megfordult. Közvetlenül a mennyezet alatt, a bőrborítás steppelt varratában pulzált az égőpiros lámpa.
Száraz koppanással hullott a padlóra egy pohár, sötét folt terjedt szót az abroszon. S ebben a pillanatban fülsiketítő csöngetés töltötte be a társalgót. A mennyezetet, az arcokat, kezeket, az abroszt vészjósló, málnaszínű fény árasztotta el.
— Sugárveszély! — üvöltötte Bikov füle mellett egy ismeretlen hang.
Bikov megbabonázva meredt a görcsösen fel-fellobbanó jelzőlámpára, mely a falból előmeredő ujjra emlékeztette.
“Csinn, csinn, csinn!” — erőlködött a jelzőcsengő. Az ajtó kitárult, s Krutyikov jelent meg a küszöbön.
— Sugárveszély! — kiáltotta.
Megnyúlt arcát izzadságcseppek borították. Jermakov, ajkát alig szétfeszítve, nyugodtan válaszolt neki: — Látjuk és halljuk.
— Miért, honnan? — dünnyögte Bogdan.
Jurkovszkij vállat vont.
— Értelmetlen kérdés.
— Nem, semmiképpen sem értelmetlen! — jegyezte meg szinte fuldokolva Dauge. — Talán még van időnk, hogy védekezzünk…
— Űrruhával?
— Legalább azzal!
— Ostobaság — jegyezte meg meggyőződéssel Bogdan. — Hiszen áthatolt a burkolaton és a védőrétegen…
“Csinn, csinnn, csinnnnn…”
— Ez elől nem bújhatsz el — suttogta Krutyikov.
Dauge keserűen elmosolyodott.
— Ugye — jelentette ki. — Hát akkor várni fogunk.
Krutyikov kimért ünnepélyességgel emelte fel a leesett poharat, s leült Jermakov és Bikov között.
— Legalább száz röntgen — jegyezte meg Jurkovszkij.
— Több — licitálta felül Bogdan.
— Százötven. Ki ad többet? — Dauge felkapott az asztalról egy teáskanalat, s remegő kezekkel görbítgetni kezdte. — Becsszóra, érzem, ahogy belém vágódnak a protonok!
— Érdekes! Sokáig fog ez még tartani? — dohogott Jurkovszkij hunyorogva, s a jelzőlámpát figyelte.
— Ha öt percnél tovább tart, akkor úgyis mindegy.
— Eddig két perc telt el — jegyezte meg halkan Jermakov.
Krutyikov megigazította kezeslábasa gallérját, behúzta a mellén szétnyíló cipzárat, s a pipája után kotorászott a zsebében.
“Csinn, csinnn, csinnn…”
— “A halál záporában ültek, s elbűvölő zenét hallgattak” — szavalta Jurkovszkij. — Ide figyeljetek, nem lehetne kikapcsolni ezt a szörnyű csörömpölést? Nem szoktam hozzá, hogy így haljak meg.
“Cslnnn, csinnn, csinnnn…” Dauge végül is eltörte a kanalat, s darabjait az asztalra hajította. Mindnyájan rámeredtek.
— A sugártámadás első áldozata — állapította meg Jurkovszkij. — Johanics, légy oly szíves, s dugd a kezed a zsebedbe!
Bikov összehúzta a szemét. Még pár perc, és mindennek vége? S ami a legszőrnyűbb, nem tehetsz semmit, semmit…
A csöngetés hirtelen megszakadt. A piros jelzőlámpa kialudt. Csend. Sokáig ültek néma csendben, moccanni sem mertek, túlságosan megdöbbentek ahhoz, hogy örüljenek.
Végül Jurkovszkijhoz fordulva Jermakov szólalt meg elsőnek.
— Mégiscsak bohóc maga, Vlagyimir Szergejevics. Nagy pozőr…
Dauge idegesen felnevetett. Krutyikovot elkapta a csuklás, s fintorogva a szódavizes szifon után nyúlt.
— Elnézést, Anatolij Borlszovics! Bevallom, valóban kissé az vagyok — szabadkozott Jurkovszkij. — Fiatal koromban egy amatőr színjátszó csoport tagja voltam… Hősszerelmes! — ízületeit megropogtatva kinyújtózkodott. — Bízzunk benne, hogy mindez következmények nélkül marad. Az én számlámon enélkül is töméntelen röntgen van.
Bikov elképedve forgatta a fejét.
— Valóban csak két percig tartott az egész? — hitetlenkedett.
— Nos, barátaim — szólalt meg tompán Jermakov, s felállt. — Vegyük úgy, hogy az incidens véget ért. Most haladék nélkül lássunk hozzá a belső védőréteg ellenőrzéséhez!
— Nézze meg az ember! Hiszen ilyesmi jó ha tízévente egyszer előfordul! — dörmőgte Krutyikov. — Mellesleg, szerintetek mi okozhatta ezt?
— Még egy sündisznó is megértené: kozmikus sugárzás — felelte Jurkovszkij.
— Remek, ha így volt. Én pedig szánom-bánom bűnömet, már arra gondoltam, hogy a reaktor védőburka sérült meg.
Bogdan az órájára pillantott.
— Én vagyok az ügyeletes, Anatolij Boriszovics. Ideje, hogy adást küldjünk a Földre. Közöljük velük?
— Nem! — vágta el szavait szárazon Jermakov. — Semmi értelme hiába nyugtalanítani őket. Adja le a szokásos “minden rendben”-t. S még valami: kérem, hogy mindenki sorban menjen be az orvosi szobába, hogy beoltsák és dezaktivizálják. Dauge az első. Utána pedig alaposan ellenőrizni kell a védőréteget.
— Egyelőre pedig megengedhetünk magunknak egy csésze kávét! — jegyezte meg vidáman Krutyikov. — Nézd csak, egészen elhűlt! Aljosa, légy szíves, kapcsold be…
— S ennek ellenére a hős űrhajósok bátran leküzdik a nehézségeket — jegyezte meg Bikov Jurkovszkijra pillantva.
Jurkovszkij felszabadultan elnevette magát.
— Ezek nem nehézségek. Ez csupán egy kis halálfélelem. A nehézségek még hátravannak. Ezt garantálom, ahogy Krajuhin mondaná.
Vészjel
A kozmikus támadás rejtélyére csak néhány órával később derült fény. Jermakov óvatosan fogalmazott kérésére közöltek egy részt a krimi aktinográfiai obszervatórium jelentéséből, s ebből kiderült, hogy éppen abban a pillanatban, amikor a Hiusz legénysége a halálos mennyiségű sugárzás hatása alatt a halálra készült, a Nap felszínén hatalmas erejű gázkitörést észleltek, olyan jelenséget, ami egyáltalán nem ritka, s elég jól ismerik. A hidrogénatom magjainak sűrű sugara — protonok voltak — kolosszális sebességgel száguldott a térben, s rázúdult az útjába kerülő űrhajóra.